Megcsap az élet szaga – Kalapos Éva Veronika: F mint

A fiatalokat megszólító D.A.C. sorozat, a Massza és a Muszáj?! könyvek után a szerző új regénye nem éppen könnyed olvasmány: egy olyan valóságba kalauzol, ahol átlagemberek drámái tárulnak fel. A karaktereknek „az élet sose ment” – környezetünkben általában észre sem vesszük őket, pedig elmegyünk hasonló emberek mellett a mindennapi forgatagban. Nem figyelünk arra, aki kiszolgál minket a boltban, a benzinkúton, a gyorsétteremben, pedig látjuk az árufeltöltőket, a padlót felmosó dolgozókat is. Néha csóváljuk a fejünket, milyen nehéz élet az övék. Aztán másnap felkelünk, és ugyanúgy elvesszük sietve az aprót a kasszástól, elfelejtünk köszönni annak, aki a meleg kávét adja. Kalapos Éva Veronika zavarba ejtően közel hozza ezeket az embereket.

Jó címet adni egy műnek meglehetősen nehéz – ebben az esetben remekül sikerült. Nem kapjuk meg a megfejtést, hogy kire vagy mire vonatkozik az a bizonyos „F”, de az olvasottak tükrében mindenki arra asszociál belőle, amire szeretne, és ez izgalmas játékra csábíthat. A cselekmény két szálon fut, a kurzívval szedett történetszál a főszöveg folytatása – az időben egymástól távoli, de összefüggő események nyugtalanító hatást keltenek. Annál is inkább, mert úgy érezzük, mintha krimibe csöppennénk, de aztán átvezetnek minket egy mostoha szociovilágába.

A három főszereplő neve stílusosan f betűvel kezdődik. Az egyik közülük a harmincnégy éves Fema, aki eladó egy éjjel-nappali boltban. Roppant keveset árul el magáról, megtanulta, hogy jobb hallgatni, csendben tűrni: „De amúgy nem rossz hely ez. Van rosszabb is. Volt, ahol nem ülhettem le tizenkét órán keresztül, mert a vevő nem láthatott olyat, hogy én ülök, meg ahol begyulladt a derekam, annyit pakoltuk a raklapokat.” Megtanulta azt is, hogyan ápolja kissé szenilis anyját, és hogyan kezelje a boltba éjjel betérő rossz arcokat. Tele van érzésekkel, de mindet magába zárja, mondván, így biztonságosabb. Sejtjük, hogy valószínűleg élete végéig itt fogja tengetni a napjait, és esetében talán az a legfájdalmasabb, hogy érezzük, jobb sorsra érdemes: „Nem bömböltem hangosan, csak folyt a könnyem, nem lepne meg, ha így folyna napokon keresztül, és egyszer csak lefolynék vele a csatornába én is. Az emberek öngyilkosok lesznek, és kész. Sokan azt mondják, ők annál sokkal jobban szeretnek élni, hogy valaha képesek legyenek rá, de ez hülyeség. Azok is szeretnek élni, akik kinyírják magukat, csak nem bírnak, gondolom.”

Femának nincsenek ambíciói, sodródik. Nem azért, mert ő maga nem érdeklődő, érzékeny vagy értelmes, csak egész egyszerűen nem kapott lehetőségeket, amikbe kapaszkodva kitörhetett volna. Életét megnehezíti a férje, aki fizikailag nem bántalmazza, de lelkileg megnyomorítja. Nem azért teszi, mert rossz ember – ezt a mintát hozta magával otthonról. Fema édesanyja egyébként egy bántalmazó kapcsolat „túlélője”, aki csak lánya miatt maradt együtt annak idején a férjével.

Fema figyelmet a Fip nevű, autisztikus jegyeket mutató fiútól kap, akit a kamionosok hoznak a boltba mellé. Ő „a fogyatékos fiú”, akivel a regénybeli társadalom nem igazán tud mit kezdeni, holott számos jó és hasznos tulajdonsága van. Mint az ártatlan Miskin herceg Dosztojevszkij regényében, naivan szemlélődik, de empátiát ébresztő bénázásai és jó cselekedetei szerethetővé teszik. Fema édesanyja mellett ő a legmeghatóbb figura. Elhozza Fema számára a feltétel nélküli szeretetet, egy kis időre legalábbis, s a lány attól, hogy valaki ennyire szereti, elkezd tündökölni, kinyílni.

A harmadik f betűs főszereplő, a Fotós egy rejtélyes karakter. Bárki lehet, az arcát nem látjuk sosem. Akár egy megfigyelő, aki azzal kergeti őrületbe embertársait, hogy lefotózza őket a telefonjával. Ítél és bírál – a regényben ő a társadalom legnagyobb kritikusa.

Ebben a történetben nincsenek nagy volumenű történések, „csak” az élet. A szereplők szűkös keretek közt, ki nem mondott fájdalmakkal, múltból hozott batyukkal, jövőkép nélkül tengődnek: „ Egy kurva konyhaszéket is hétezerért adnak, pedig csak egy sima fehér szék, a fehér amúgy is könnyen koszolódik, nem való konyhába, a svédek nem normálisak. Miért olyan drága minden? Megint a hasamból indul a remegés; mióta elmúltam harminc, ilyenkor levegőt is alig kapok, meg kell fognom a hasamat két kézzel, hogy le tudjak nyugodni.”

Az F mint társadalomkritika – a réteg, amelyet bemutat, tökéletesen tükrözi a mai magyar valóságot: az emberek lézengenek, káromkodnak, érzéketlenek egymás problémái iránt. Képtelenek szeretettel egymáshoz érni, csak flört, szex vagy verekedés céljából nyúlnak a másikhoz.

A regénybeli vitakultúra is pontosan úgy nem működik, ahogy a mai Magyarországon sem. A szereplők egyáltalán nem kommunikálnak jól egymással, csendben vannak vagy egymás torkának ugranak. Nem a problémák megoldására, egymás álláspontjának megértésére törekednek, inkább a másik verbális legyőzésére. Fema a férjének és a főnökének sem mondhatja el őszintén a gondolatait, mert tudja, minden efféle kísérlet zsákutcába vezetne. A nyelvezetet tekintve a szereplők száját elhagyja jó pár káromkodás (valóságos kincsesbánya a regény ilyen szempontból), a stílus köznyelvi, némi argóval vegyítve, de mindez csupán eszköz a szerző számára, hogy lefesse azt a világot, amit bemutat. Minden trágárság a helyén van, pontosan adagolt, így ténylegesen előttünk állnak a karakterek, érezzük, halljuk őket.

Válaszokat, meglepetést és némi feloldást is kapunk a regény végén, de természetesen rajtunk áll, hogy miféle üzenetet olvasunk ki az anyagból. Az F mint nem könnyű olvasmány, de rendkívül élvezetes és elgondolkodtató. Felkiáltójel a mai magyar társadalom számára.