„Ordíthatnékom van már a szomorúságtól” – Részlet Kalapos Éva Veronika Nem hagylak itt című ifjúsági regényéből

– Mi volt ma? Mondott valaki valamit? – kérdi anya, mint minden egyes nap, amióta csak az eszemet tudom. Vagyis régebben még nem egy kérdést tett fel, hanem külön-külön érdeklődött mindenről, milyen volt a suli, hogy vannak a többiek, elhívott-e már Tomo randizni. Igen, pont olyan jól tudja, mit érez irántam, mint én, és bár Tomo szinte családtag nálunk – régen itt is laktak a közelünkben, de miután az apja lelépett, az anyjával messzebb költöztek, egy másfél szobás, apró lakásba, amit minden sejtjével gyűlöl –, soha nem jutna eszébe éreztetni vele ezt. Úgy kezeli, mint a többi haveromat, kedves távolságtartással, pedig tudom, hogy bírja, és szívesen látná mellettem. Arról viszont fogalma sincs, hogy tudom, miért nem fog ez megtörténni soha.

Még szorosabban a hátához simulok, és mint már annyiszor, most is azt kívánom, bár ne értenénk egymást ennyire. Az elmúlt tizenpár évben – fura, de a pirosak mintha hallgatólagosan megegyeztek volna abban, hogy elfelejtik, mikor kezdődött a Hivatal uralma – a kamaszok és a felnőttek közti szakadék, amit előzőleg többek közt a digitalizáció vájt egyre mélyebbre, mintha eltűnni látszott volna: a színkódok nyomán kialakult kerületek összekovácsolták a bennük élőket, és úgy tűnt, sokan rájöttek, hogy csak akkor nevezhetik életnek azt, amiben létezniük kell, ha odafigyelnek egymásra. Persze most is folyton a szemünket forgatjuk, ha a felnőttek szóba kerülnek, ők pedig megállás nélkül panaszkodnak ránk, de valami újfajta bajtársiasság is megjelent köztünk, valami csendes megértés, ami sokat segít abban, hogy ne őrüljünk meg, de én akkor is utálom.

Igenis meg akarom engedni magamnak, hogy a szüleim arcába csapjam az ajtót, üvölteni akarok velük, kiviharzani a házból, hajnalban hazaérni, sértetten hallgatni, ha számon kérnek, rossz jegyeket hozni, az arcukba ordítani, hogy nem szeretem őket,

de persze nem tehetem. Nem lehet. Néha csak bámulom Kele sovány, komoly kis alakját a vacsoraasztal fölött, ahogy gépiesen befalja, amit elé tesznek, ahelyett, hogy nyafogna az ízek vagy az adagok miatt, és mindent, de mindent megköszön, miközben gyerekhez illően természetesnek kéne vennie, hogy jár neki. Amikor először jöttem rá, hogy én is pont ugyanezt csinálom, és valószínűleg engem utánoz, miattam lett ilyen fájdalmasan jó, elborzadtam. Nem volna szabad hagynom ezt, legalább a kicseszett hajamat lilára festhetném, vagy irdatlanul hosszú körmöket növeszthetnék, vagy hetekig megtagadhatnám a fürdést, mint egyszer Baldvin, aki még a maga roncs módján is szabadabb nálam.

Bármelyiket megtehetném, ha nem félnék annyira, hogy elszomorítom őket.

Ordíthatnékom van már a szomorúságtól. Nem a sajátomtól, azt még el tudom viselni, felejteni, engedni néha, hanem a felnőttekétől. A félig leeresztett szemhéjak alól felém forduló, elgyötört tekintetektől, a halk beszédtől, az enervált mozdulatoktól. Tényleg, mint egy kibaszott kriptában, bár a piros karszalagos felnőtteknél valószínűleg még a hullák is vidámabbak. Az első gyerekkori emlékem egészen más: kirándultunk valahol, egy hegyet másztunk meg, vagyis inkább dombot, de olyan kicsi voltam, hogy hegynek éreztem. Anya, aki imádott túrázni, elöl menetelt, én meg apa kezébe kapaszkodva bukdácsoltam utána. Biztos nem ez történt, de úgy rémlett, mintha végigviháncoltuk volna az egészet. Élesen emlékszem rá, ahogy anya a hegycsúcsra érve a térdére támaszkodott, és belenevetett az előttünk húzódó széles, illatos völgybe, én pedig tudtam, hogy apa nevettette meg így, aki szintén kacagott, akkor pedig már nekem is muszáj volt nevetnem. Évek óta nem történt még csak hasonló sem, pedig Kelével néha egész stand-upokat adunk elő nekik, Kele utánozza az SR unalmas, robothangú néptanítóit, én pedig kifigurázom a legújabb agyament rendeleteket, de legfeljebb csak egy bágyadt mosolyt sikerül kicsikarnunk belőlük. Néha iszonyúan szeretném leüvölteni a fejüket, hogy így nem lehet élni, de persze fölösleges lenne, mert lehet. Ki mondta, hogy aki él, az boldog is?

– Senki – felelem, ahogy mindig – és semmi. – Aztán kötelességtudóan folytatom. – Bandáztunk. Tudod, Aldának ma van a szülinapja. Hedvig hozott gumicukrot.

Anya bólint. Tudom, hogy ehhez az egyszerű közléshez most egy csomó minden tapad a fejében, újabb kérdések születnek, amiket nem fog feltenni, mert minek, például, hogy Hedvig szülei miből tudják kifizetni a mára szinte luxuscikké drágult gumicukrot, és újabb válaszok, miszerint a Hivatalhoz fűződő távoli kapcsolatuk segíthetett benne, vagy Hedvig egyszerűen elemelte a zacskókat a polcról, az ilyesmiről pedig ő nem akar tudni. Nem mintha csak Hedvig csinálna ilyet, szinte mindannyian rendszeresen lopkodunk hasonló apróságokat, már csak a hecc kedvéért is, a Hivatal meg ugyanazért nézi el ezt, amiért hagyja működni az alternatív klubokat és kocsmákat: mert tisztában van vele, hogy a kis lázadások csírájukban fojtják el a nagyokat.

Halkan felsóhajtok, de tényleg nagyon halkan és óvatosan, hogy anya ne hallja, még csak ne is érezze. Szinte belefájdul a gyomrom a vágyba, hogy könnyedén beszélhessek, hogy ne kelljen most is arra gondolnom, mi a francnak említettem meg a gumicukrot, hogy eltűnjön a szavakról ez a rájuk kövesült, mocskos réteg. Gumicukor, mondom ki magamban, gumicukor, gumicukor. Szeretném hangosan is elismételni százszor, ezerszer, míg a szó újra meg nem tisztul. Kinyitom a szám, de anya, mintha ösztönösen tenné, pont ekkor fordul ki az ölelésemből, és indul el a szokásos lassú lépteivel a nagyszoba felé. Folyton úgy lép, fut át az agyamon, mintha késleltetni akarná a megérkezést.

Utána is akarok menni, meg nem is. Jó volna csatlakozni a többiekhez a tévé előtt, pár percre átélni, hogy bármi is legyen, összetartozunk, meg a többi baromság, de félek apa közönyös és Kele riadt tekintetétől. Valamiért az egész családom így néz rám az utóbbi hónapokban vagy talán már évek óta, mintha várnának tőlem valamit, vagyis mintha konkrétan tőlem várnák azt, amitől a napok nem lesznek többé szürkék, a város utcái keskenyek és fojtogatók, a házakról nem fog pattogzani a festék és a vakolat, a boltban ránk mosolyognak az eladók, és úgy egyáltalán, megmozdul körülöttünk a világ.

A regényrészlet a Kortárs folyóirat novemberi számában az 5. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n. A regény 2024 szeptemberében a Lampion Kiadó gondozásában jelent meg.

A szerző november 27-én személyesen is részt vesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban a folyóirat által szervezett, A gyerek- és ifjúsági irodalom távlatai címet viselő lapszámbemutató eseményen, amely ide kattintva érhető el.

Ha biztosan kézhez szeretné kapni a Kortárs friss lapszámait, ide kattintva előfizethet a folyóiratra a Magyar Posta oldalán, illetve aktuális számunkat megvásárolhatja az Írók Boltjában, valamint fellapozhatja könyvtárakban.