Kalászérésre világsiker!

A folk metallal csak a baj van. Baj van azok számára, akik nem hajlandóak felismerni e viszonylag fiatal zenei műfaj kvalitásait és új típusú értékteremtő szerepét. Természetesen értem, miért fog el sokakat viszolygás, ha meghallják a népi hangszerek hangját riffek és blastbeatek közé pakolva. Az egyik támadás a metálos közösségen kívülről érkezik: sokan vannak, akik a népzene megerőszakolásának tartják, és leggyakrabban össze nem illőnek vagy a népiség valamiféle félreértett felfogásának értékelik. A másik tábor, amely nem képes vele mit kezdeni, a metálos közösségen belüliek azon csoportja, akik csak egy mulatós, mainstream kocsmazenét látnak benne. Nyilván nem vitatom el senki jogát a téma megítélését illetően, de talán ennél árnyaltabb a kép, és nem csak a baj van ezzel az áramlattal.

A tételmondatom jelen kritika kapcsán a következő: a folk metal értéket közvetít, ráadásul az egyik legizgalmasabb válfaja a metálzenének, amelyet a soproni Dalriada és életműve támaszt alá a legjobban, ha a magyar színteret vizsgáljuk. Ez az életmű szeptember végén újabb darabbal, a Napisten hava című szerzeménnyel gazdagodott. Az Arany albumot kivéve (az esetében persze érthető a törés) konzekvensen a régi magyar naptár hónapneveit viselő albumok közül június párja a Napisten hava. Bár sajnos már nem tartják e jó szokásukat, a Szelek című lemezig igyekeztek a megjelenés idejét is az aktuális hónaphoz igazítani, az Ígéret és a Napisten hava már nem folytatják ezt a sort. Ez azonban apró részletkérdés, mert mind a zenében, mind a szövegekben megmaradt, sőt ha lehet, még magasabb szintre került a banda művészete.

A borító talán az eddigiek közül a legmutatósabb. Egy kör által szervezett, szimmetrikus képet láthatunk, ahol világfát/életfát és ennek állati párját, agancsával a fa ágaiba belefonódó szarvast egy kvázi napkorong előtt, amelyből kalászok nőnek ki – azt hiszem, magyaráznom sem kell a június és a kalászérés összefüggéseit. Ez az érés pedig a banda zenéjére is vonatkozik: a tavaly a német AFM kiadásásában, nemzetközi terjesztésben megjelent Ígéret című lemez (erre a sikerre lehetünk velük kapcsolatban a legbüszkébbek, hiszen nagyon kevesen vannak magyar zenészeink, akik erre a szintre eljutnak) után a formáció idén ősszel nemzetközi turnéra indult az orosz Arkona társaságában.

A zene kifogástalan minőségű, a stúdiótechnikáról így nem is érdemes többet szólni. Annál izgalmasabb, hogy ez a második teljes értékű nagylemez és a harmadik kiadványuk, amelyet a Fajkusz Banda nevet viselő népzenei formációval együtt rögzítettek (többek között hegedűvel, brácsával és nagybőgővel dolgoznak), ezzel még több színt adva az alapvetően sem unalmas és élettelen muzsikájuknak. Az intro és az outro eljátszása fűződik teljes egészében az ő nevükhöz, amelyek autentikus népzenei betétek. Előbbit követi az első sláger, A dudás címmel, amelyben új vendégzenészt is megismerhetünk Csete Ádám személyében, aki a címben is megjelölt hangszer megszólaltatásáért felelős (a későbbiekben is fel-feltűnik). A tételhez klip is készült, amely az albumot hívatott beharangozni (lásd alább). A zenekar munkásságának legprofibb klipjével van ez esetben dolgunk (veri az előző album Hajdútánc című nótájának videóját is), amely kockáin megelevenedik a dudások pokolra szállását felidéző monda is, ahogyan azt a szöveg is előlegezi.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=v_FJEoXwkNE[/youtube]

A továbbiakban hagyományaikhoz ragaszkodva a magyar történelem eseményei is megelevenednek (Julianus útja; Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvári diadaláról), a honvágy terhei is előkerülnek (Tündérkert), együtt lüktetvén a magyarság minden érzésével. Az egyik legpattogósabb és legtáncolhatóbb dal talán a Napom, fényes Napom, amelyet Laura és Tadeusz beauty and the beast duettje visz a hátán, fergeteges „sírva vigadást” varázsolva akár az otthon magányába, akár egy teltházas koncertterem párájába. Igazi Dalriada-himnusz ez, amelyben András és Mátyás szólói és gitárpárbaja is azt a hamisítatlan, akár hősinek is nevezhető hangulatot csalják elő, amelyet senki más nem tud így felszabadítani a magyar metálosok szívéből.

A két kvázi-meglepetés a címadó, Napisten hava és a Hírhozó. Előbbi kezdésében a svájci Eluveitie hatását lehet felfedezni (főleg a népi hangszerek és a dob közös munkájában), de szerencsére nem oly erős a hasonlóság, hogy elveszítse „dalriadás” karakterét. Az utóbb említett dal egészen a közepéig semmilyen érdekességet nem mutat (azon túl, hogy egy tipikusan jó, kissé balladisztikus dal), ahol is éles váltással átcsapunk a stoner rock világába néhány taktus erejéig. Ha jól sejtem, ebben a dobos, Tadeusz keze lehet, mindenesetre remek húzás volt! A dalírói tehetség mellett persze a zenészek hangszerhasználata is kifogásolhatatlan, minden riff, minden ütem, énekdallam a helyén van, mint mindig. Sajnos egyre inkább úgy veszem észre, hogy Fajkuszék beszállása óta Barnabás egyre kevesebb teret kap a billentyűs részek tekintetében, ettől függetlenül ő is megmutatja, miért nélkülözhetetlen a csapatban.

Az elején azt írtam, bebizonyítom, hogy a Dalriada és vele együtt a folk metal értékteremtő és nem elhibázott jelenség. Ezt továbbra is fenntartom, emlékeztetve az olvasót, hogy a magyar történelem és folklór mélységeibe szállnak alá, amelyet új módon találnak közönségüknek, felébresztve a hazafias érzéseket és a népi kultúránk iránti érdeklődést. Ha pedig ez nem lenne elég erős érv a műfaj és a zenekar létjogosultságára, akkor gondoljunk hazai és európai sikerükre. Ha így haladnak a továbbiakban is, akkor mire Napisten hava eljön, a lemez és vele együtt a banda is a világsiker küszöbét fogja ostromolni.

Dalriada: Napisten hava, Nail Records, 2012.