Csak a dohányfüst ne lenne – Kritika Kállay Eszter Kéz a levegőben című kötetéről

Irigylésre méló Kállay Eszter asszociációkban gazdag kötetcíme. Mert mit is jelenthet egy kéz a levegőben? Egyrészt bármilyen kézmozdulat kezdeti, átmeneti vagy ha úgy adódik, zárószakaszát, vagyis mindenképpen egy pillanatnyi állapotot. Szimpatikus, ahogyan ezt a pillanatnyiságot a cím rögzíti is. Másrészt jelenthet végtelen magára hagyatottságot, amelyben ez a kéz kitartóan várja a pillanatot, amikor másokkal érintkezhet, akár csak egy diplomatikus kézfogás erejéig is. Kállay az előszóban így fogalmaz: „A verseket sosem egyedül írjuk. Mindenben, amit írunk, mások munkája és a másokkal való interakció is jelen van.” Vagyis eszerint a vers közösségi műfaj, és ezzel függ össze az is, hogy ezek a szövegek egyrészt a szociopoétika tendenciáihoz kapcsolhatók, másrészt a testpoétikák egy szemérmesebb válfaját kísérlik meg kialakítani.

A költészet „társas” felfogását tehát tökéletesen szimbolizálja mind az egy mozdulat adott szakaszában járó, mind pedig a külső ingerekre váró kéz.

Itt van ugyanakkor a cím – és a kötet – másik fontos eleme, a levegő, vele együtt pedig az a popslágereket is megihlető alaphelyzet, hogy valami mindig van a levegőben. Ami Kállay kötetében a levegőben van, az a legtöbb esetben nehezíti a tiszta levegőhöz való közvetlen hozzájutást – ilyen például az irodalmilag erősen közhelyveszélyes dohányfüst, de a profán aktualitás jegyében felbukkannak a vírusok is. Innen nézve az a bizonyos kéz a levegőben sokkal inkább a természetbe beleavatkozó emberiséget jelképezi, egyúttal olyan kapitalizmuskritikaként is felfogható, amely mögött akár egy bizonyos fokú ökopoétika is megbújhat.

A Kéz a levegőben feszültségét az adja, hogy mindegyik fent említett értelmezést felvállalja, nyomokat hagyva ahhoz, hogy az olvasó maga döbbenjen rá a különböző megközelítésmódok és olvasatok közti összefüggésekre. A versekben ugyanúgy megbújik az őszinte – már-már naivnak mondható – kíváncsiság, mint a kritikára való hajlam. Ha az egyik oldalon (például a gyülekezés című, markánsan feminista szövegben) azt írja, hogy „éttermek logói / villódznak fölöttünk”, akkor a következőben (a felhalmozás című kapitalizmuskritikában) felteszi a kérdést, hogy „mi történik a halál után / a be nem váltott dm pontokkal”. Amíg az első esetben a logók is egy közös női sors összetevői között szerepelnek, addig a másodikban ugyanennek a fogyasztói magatartásnak egy másik aspektusa, a tömegtermelés kerül vizsgálatra. Hasonló érzékletességgel találkozik a női lét és egyfajta lelassult természetközeliség a kötet második felében, például olyan versekben, mint az egészen kiváló a reggel élesítése vagy az egyik kulcsverseként is értelmezhető a csönd felnyitása.

Talán az ilyen és ehhez hasonló ellentmondásokból fakad az is, hogy Kállay versnyelvében a közösségi témák esetében is ott bujkál valami folyamatos levegőszerűség.

(Vagy más aspektusból nézve maguk a közösségi témák bujkálnak ebben a levegőszerű versnyelvben.) Leírások ezek, amelyek mögött mintha ott se akarna lenni a beszélő, ha pedig véletlenül mégis felbukkanna, rögtön szabadkozna és bocsánatot is kérne, amiért belerondít a leírásba. Valahogy úgy, ahogyan az a könyök és karfa című versben lezajlik: „minden indulással nyitok egy zárójelet” – így kezdődik a szöveg, majd egy megnyitott, ám le nem zárt zárójeles rész következik az indulás nehézségeinek halmozásával. Még ennél is pontosabb a fájdalmas közéleti dimenziókat is nyitó tereim, amely magát a nyelvet kezeli ugyanezzel a távolságtartással: „a témákat semlegesen hagyjuk, / csak a beszéd gyakorlására szolgálnak”. Ugyanitt az is lelepleződik, mi ennek az oka: „ne szakíts meg azzal, hogy / ezek nem az enyémek, / hogy a tereket egy struktúra tartja fenn, / ami bekérgesíti a gyomrot és a torkot. / nem tudnám felköhögni azt, amit ez kihozna belőlem.” Szemérmesen sötét, sírásra fakasztó irónia mozgatja ezt a költészetet, amely valami olyasmire törekszik, amit a kötet második versében, a humor címűben még viszonylag könnyednek tűnő, bár már ott is cinikus hangnemben ejt el: „ha már humorom nincs, legalább legyek / hibátlan”. A hibátlanság jelen esetben arra a törekvésre utal, hogy a beszélő még csak véletlenül se tolakodjon saját szövegeinek terébe.

Nehéz pontosan válaszolni arra, hogy ezen távolságtartás vagy a téma magától értetődő nehézsége miatt lettek-e ennek a kötetnek a legkevésbé sikerült darabjai az elmúlásról szóló szövegek, a gyászversek. Az a markánsan leírásszerű hangvétel, amely a feminista vagy az ökotémát érintő versek esetében kiválóan működik, ezeknél a szövegeknél egy fokkal kevésbé konkrét, magánmitologikusabb irányba fordul (különösen az egymást követő nyomok, festés és évkezdés esetében). Egyúttal itt erősödik fel leginkább a dohányfüstmotívum is, amely az elmúlás szimbólumaként nem tartogat túl sok újdonságot. (Az egyetlen kivétel talán egy nagyon érzékletesen összerakott szerkezet a budapest újra megköt című szövegben: „fáradtan megsodort mondatok”, de tartalmában már ez a vers is inkább az újrakezdésről szól, nem feltétlenül az elmúlásról.)

Ha ennek a versnyelvnek a működését összefoglaló szöveget kellene választani a kötetből, valószínűleg a tej a kézben, dohányfoltos ujjak lenne az: ebben benne van a társadalmi érzékenység („nem vesztheti el a tébét, most pár hónapig / ingyen járhat pszichiáterhez”), a természet iránti folyamatos vágyakozás („kitévedt a szigetre, nem emlékszik az út kanyarjaira, / a bokrok éles szagára”), a leíró nyelv érzéki pontossága („inkább néznék meg a legyeket az ablakon, csak / egyszer, közelről, hogy tudják, milyen, / amikor egy tekintet széttörik”) és még az a közhelygyanú is, amellyel olykor-olykor meg kell küzdenie (pl. a címben feltűnő „dohányfoltos ujjak”). Mindazonáltal a Kéz a levegőben fontos kötet. A kezdésé, és nemcsak azért, mert debütálókiadvány, hanem mert szövegeinek jelentős részében egy mozdulat közbeni olyan pontot nagyít fel, amely után egészen biztosan lesz következő. Kállay Eszter versei cselekvésre ösztönöznek, és ezt többnyire nagyon finom, érzékletes gesztusokkal teszik. Közben pedig rengeteg dologról mesélnek.