• Egy kígyónyi űr – kritika Kálmán Gábor A világ legvidámabb embere című kötetéről

    2020.07.18 — Szerző: Szigeti Bálint

    Kálmán Gábor tíz év tárcatermését közreadó könyvével azt a problémát tárja az olvasók elé, hogy mi történik akkor, ha már a fikcióban sem tud történni semmi. És hogy ezért (csak) önmagunkat okolhatjuk.

  • Kálmán Gábor
    Kálmán Gábor
    Kép forrása

    A világ legvidámabb emberé nek tanulsága, hogy Kálmán Gábor egy több köteten átívelő önábécé, egy korszerű (magán)mitológia kialakításán dolgozik, amelyből a kezdetektől hiányoznak a hősök. Azonban hiába a tízévnyi anyag, az olvasónak könnyen az az érzése támad, hogy olyan szövegekkel találkozik, amelyeket a szerző előző regényébe, a Janega Kornél szép életébe már nem lehetett beleszuszakolni – illetve amiket igen, ugyanis A világ legvidámabb emberéből tizenhárom oldalnyi szó szerint olvasható az imént említett regényben. Ez a megoldás korántsem előzmény nélküli a kortárs irodalomban (például Bereményi Géza rendszeresen használja régebbi szövegeit és/vagy szöveghelyeit), de egy gyűjteményes kötet esetében különösen merész vállalásnak tűnik, ha az ismét felhasznált írásokra hajazó hangulattal, nyelvezettel és szereplőkkel operáló új történetek is melléjük kerülnek, mert így a kiadvány könnyen monotonná, érdektelenné válhat.

    E kohéziós eljárás mögött ezúttal is egy regényszerű textus megalkotásának (homályos) szándéka lebeg. Azonban a korpusz mégsem alakulhat regénnyé, mert akkor az írót rögtön önplágiummal lehetne vádolni.

    Ezért a kötet, miközben egységességre törekszik, a gyűjteményességgel járó előnyöket is megtartja magának.

    Az előre- és visszautalások révén igyekszik mindezt megoldani: „Biztonságos Imi a központ hierarchiájának harmadik szintjén állt, a többi Biztonságossal. Az igazi neve, ahogy már a korábbi részekben elhangzott, nem ez volt, mert a központok zárt terében dolgozók elvesztik igazi nevüket…” (A vásárlók és halottak). A szerkesztés azonban nem eléggé következetes, így a tárcagyűjteményként és a regényként való olvashatóság kritériumainak is nehezen feleltethető meg a kötet.

    Kálmán Gábor  Fotó: Árvai András
    Kálmán Gábor
    Fotó: Árvai András

    Ugyanakkor Kálmán Gábornak talán épp ez a célja: bemutatni, hogy a határok bizonytalansága, a gyökértelenség hogyan vezet az önismétléshez, az eseménytelenséghez – csakúgy az életen, mint az irodalmon belül. Korábbi műveit is jellemezték az önreferenciális eljárások, a Janega Kornél szép életében is számos utalás van a korábbi szövegeire (a 2011-es Novára és a 2016-ban kiadott A temetésre), illetve megírásuk körülményeire. A világ legvidámabb embere bővelkedik másoktól idézett részletekben is (többek között az Iskola a határon és a Galaxis útikalauz stopposoknak című szövegek részleteire ismerhetünk), valamint az ismétlődő részletek, tartalmi egyezések és szereplők révén a gyűjtemény darabjai is összefüggnek. Mintha a szerző az extremitásig akarná vinni Umberto Eco szállóigévé vált mondatát, miszerint a könyveket nem az életről, hanem más könyvekről írják.

    Kálmán Gábor az ismétlést azonban nem csupán mű és mű közötti párbeszédként ábrázolja: az életrajzi mozzanatok beemelésével visszaviszi a problémát a kezdeti kérdésfeltevéshez, fikció és valóság liminális jellegét tárva fel.

    „És közben sokasodtak a piros »Gábor« feliratú dobozok, menetre készen” (Rövidtáv) – az idézet egy az egyben szerepel a Janega Kornél szép életében, csak a dobozon a regény címszereplőjének neve olvasható. A határ immár élet és mű között válik bizonytalanná, mintha a kortárs irodalom szövegei legalább annyira felelősek lennének a vérszegény korhangulatért, mint vice versa. Valahogy úgy, miként a filmek megjelenése előtt bajos lett volna a halált megelőző pillanatot lepergő képekként jellemezni. Maguk az írások is a gyökértelenségtől szenvednek, az állandó tér-idő ugrások következtében sokszor egészen eltűnik az alaphelyzetük. A semmivel való szembesülésről és az egyhangúságról szólnak, ahogy ezt az utolsó novella címe is jelzi: Nem történt semmi.

    Ez akár a kötet mottója is lehetne, hiszen az elbeszélő jelene legtöbbször sivár, minden esemény a leellenőrizhetetlen, homályos múltba ragadt, az interakciók célja pedig az, hogy eltereljék a figyelmet arról, ami nagy valószínűséggel mindannyiunkkal megtörténik – eltűnünk nyomtalanul. Mindez azonban nem feltétlenül lehangoló. Az élet mikrotörténései is lehetnek jelentősek, bírhatnak pátosszal, sőt, Kálmán Gábornak nagy erőssége az a kitüntető figyelem, amivel a kicsiny mozzanatok felé fordul. Az egymáshoz látszólag nem tartozó mindennapi helyzetek egybekapcsolása, a gondolatok összecsengése a köztük lévő távolság ellenére finom szorongást és az illeszkedés jó érzését egyaránt eredményezi. Ettől a létállapottól nem idegen az identitásvesztettség tapasztalata sem, aminek igen érzékletes színrevitele, (a)hogy a szereplőnek „harmadik-negyedik osztályban jóformán újra [kell] tanul[nia] írni” (Egy teleknyi gyerekkor). A vonaton utazók átmeneti, sehol sem (lévő) életmozzanata is erre utal, egyre csak „zakatol[nak] vissza Víziváros felé, ünnepen túl, de még hétköznapon innen, a halál és temetés köztes idejében” (Ünneplők másnapja).

    bb

    Ezek a fontos írások azonban a könyv kisebb részét teszik ki. Nagyon jó lenne viszontlátni őket egy olyan gyűjteményben, ami nem a Janega... vízivárosi állóvizétől puffadt. Egy idő után egyszerűen már nem fér az olvasóba több abból, ahogy „nagytotálban áztatja az eső Budapestet” (Elfelejtett pincerészek). Vagy a panaszkodásból, hogy a narrátor mennyire nem bírja a meleget, hogy mennyire csak Vízivárosban szeret lakni. A barokkos megfogalmazások és a szenvtelenebb részek váltakozása lehetőséget ad valamiféle játékra, de talán a szövegek kiegyensúlyozatlansága miatt olyan, mintha némelyik tárcát karakterszámra, penzumból írták volna. Az olyen mondatok pedig, mint a „tintakék magányban ázó házak” (Hét perc) vagy a „vak ablakok merednek bele a lépcsőház csendjébe” (Kivilágítatlan vonatablakok), már nem keltenek érdeklődést.

    A világ legvidámabb embere se nem regény, se nem gyűjtemény, valahol a kettő között oszcillál annak megfelelően, miként olvassuk: hajlandóak vagyunk-e ott is összefüggéseket keresni, ahol nincsenek.

    Se nem teljesen dokumentum, se nem teljesen fikció, mert ezek szétszálazhatatlanságáról, a határok bizonytalanságáról beszél. Bár a kiadványt úgy is felfoghatnánk, mint az újdonságra éhes fogyasztói magatartás bírálatát, nem mondható, hogy ez a kritikai kísérlet (már ha ilyesmiről egyáltalán szó van) megérte. A folytonos önidézés következtében létrejövő kontextusváltások új nézőpontokat, termékeny elmozdulásokat is eredményezhettek volna, de nem – ez a könyv semmilyen értelemben sem haladja meg Kálmán Gábor előző regényének teljesítményét. A világ legvidámabb emberéről elmondható mindaz, amiket negatív vagy pozitív mozzanatként értékelt a Janega Kornél szép életének recepciója. Ez pedig egy friss könyv esetében negatívumként értékelhető, még akkor is, ha ezt az önmagunk egyhangúságával való szembesülés kellemetlensége mondatja velünk.

     

    Kálmán Gábor: A világ legvidámabb embere

    Kalligram, 2020

    Kálmán Gábor: A világ legvidámabb embere

  • További cikkek