„A zenének minden esetben a képet és a narratívát kell kiszolgálnia” – Interjú Kalotás Csaba zeneszerzővel

Egy interjúban gyerekkorod egyetlen mélyen rögzült emlékeként idézted fel, hogy előveszel a szekrényből egy tojásszeletelőt, amelynek nagyon tetszett a disszonáns, furcsa hangja. Már gyerekként elkezdtek érdekelni a hangok?

Igen, és főleg a disszonáns hangok. A mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy miért, ugyanis nincs zenész a családunkban. Bár a nagybátyám lagzikon zenélt, és amikor gyerek voltam, sokszor gitározott, zongorázott nekem, de az a típusú harmónia sosem fogott meg a zenében. Valamiért gyerekkorom óta közel áll hozzám a sötét tónusú, disszonáns hangzásvilág.

Úgy tudom, tizenhárom-tizennégy éves korodban kezdtél el zenéket írni számítógépen, amire aztán rágitároztál. Hobbiként fogtad fel, vagy már akkor érezted, hogy ebből akár meg is élhetsz majd?

Legbelül már akkor éreztem, hogy ebből munka, hivatás is lehet. Nagyon érdekelt a 3D-animáció is, amellyel szintén rengeteget foglalkoztam gyerekként, de mivel vidéken éltünk, nem volt, akitől komolyabb szinten tanulhattam volna. Az általános iskola utolsó éveiben jártam, amikor elgondolkoztam, hogy a zene vagy az animáció irányába menjek-e inkább tovább. Végül a zene mellett döntöttem. Szerettem volna jelentkezni az SZFE-re, de a tanáraim lebeszéltek, mondván, hogy egy vidéki diákot oda biztos nem vesznek fel. Így kerültem Pécsre, angol szakra.

Több zenekarban is játszottál, a Realistic Crew-val külföldön is koncerteztetek, ugyanakkor egy interjúban azt mondtad, a színpad mindig feszélyezett. Hogyan kell ezt elképzelni?

Tinédzser koromban volt egy instrumentális zenekarom, amelynek a stílusa leginkább az art-punkhoz állt közel. Egy nagyon sodró, dühös, de viszonylag komplex zenét játszottunk. Később, tizennyolc-tizenkilenc évesen Vranik Krisztiánnal megalapítottuk a Realistic Crew-t, ami elég sikeres együttes lett. Többek közt arról volt híres, hogy a basszusgitáros – ez voltam én – mindig háttal áll a közönségnek. Sosem szerettem fellépni, de muszáj volt, mert nem volt más lehetőségem, hogy előadjam a zenémet.

Mikor érezted, hogy a zenekarozás helyett inkább filmzeneszerzéssel szeretnél foglalkozni?

Már korábban. Amikor a Pécsi Tudományegyetemre jártam, elkezdtem zenét írni a művészeti karos hallgatók diplomafilmjeihez. Később inkább saját zenéket szereztem, főleg a zenekarnak, majd jött az első nagyjátékfilmes munkám a Fekete kefében. Vranik Krisztián barátom és zenésztársam bátyja, Vranik Roland rendezte a filmet, így adta magát a lehetőség, hogy mi készítsük a zenéjét Krisztiánnal. Akkor döntöttem el véglegesen, hogy filmzeneszerzéssel szeretnék foglalkozni. Szerencsére a Fekete kefe akkora siker volt, hogy kaptam is felkéréseket, főleg filmekhez és reklámokhoz.

„Nem igazán tudom és nem is szeretem elválasztani a hangot a vizualitástól” – említetted egy interjúban. Hogyan kell ezt elképzelni, és mikor alakult ki benned ez a látásmód?

Sosem érdekelt igazán csak a zene önmagában. Volt egy úgynevezett szólólemezem, a K6is12, amit pontosan egy év alatt írtam, és minden hónapban készítettem hozzá rengeteg fotót. Úgy éreztem, hogy

amit mondani szeretnék, azt a zene és a képek együtt adják ki.

Egyébként nagyon sokan visszajeleztek, hogy valóban, a hangulat intenzitását fokozzák a képek, ha úgy hallgatják a lemezt, hogy nézik hozzá a fotókat. Mivel leginkább instrumentális zenéket készítek, amelyeknek nincs konkrét narratívájuk, ezért szeretek hozzáképzelni képekben megjelenő hangulatokat. Ezért is vonz sokkal jobban a filmzeneszerzés, mint önmagában a zeneszerzés.

Milyen eszközökkel, hangszerekkel dolgozol?

Egyre többször dolgozom manuálisan, sokkal több élő hangszer hallható a zenéimben mostanában, mint régebben. Persze az egészet számítógépen állítom össze végül, ez kikerülhetetlen. Van egy nagyon jó asztalos barátom, Hegedűs Fanni, vele sokat beszélünk új hangszerek létrehozásáról – ez egy közeljövőben megvalósítandó projektünk, amelyről egyelőre többet nem szeretnék mondani. Az is az utóbbi időben kezdett el érdekelni, hogy ne stúdiókörülmények között vegyek fel hangszereket, hanem természetes terekben, például erdőben, vízparton. Ez a következő tavasz egyik megvalósítandó feladata számomra.

A Fekete kefe zenéje nagyon emlékezetes, zajokból, zörejekből építkezik. Mi volt a koncepciótok?

Az elején gyakorlatilag semmilyen elképzelésünk nem volt. Rengeteget kísérleteztünk. A történet négy fiatal kéményseprőről szól, akik csak bolyonganak a világban, és nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Beültem a stúdióba, és elképzeltem, milyen lenne, ha a négy srác kezébe adnék pár hangszert, hogy muzsikáljanak. Ez adta a koncepciót: olyan hangokból áll a zene, mintha teljesen képzetlen emberek próbálnának többféle hangszeren játszani, és a végén valaki összerakná zenévé, hogy ne legyen teljesen élvezhetetlen a végeredmény. Különböző tárgyakkal pengettük a gitárt, a hangszer zajait vettük fel, nem csak a tonális hangjait. Doboltunk a mellkasunkon, mintha kisgyerekek vagy a négy kéményseprő lennénk, és beszabadulnánk egy stúdióba.

Három éve beszélgettem Pohárnok Gergellyel, aki akkor azt mondta, egy időben idétlennek, lassúnak tartotta a Fekete kefét, de nemrég újra megnézte, és most már nagyon szerette. Te hogyan gondolsz vissza a filmre mai szemmel?

Imádom. Nem tudom megszámolni, hány filmhez készítettem zenét, de a Fekete kefe a szívem csücske. Sokak szerint semmiről nem szól, de ez nem teljesen igaz. A film azt mutatja meg, hogy milyen érzés fiatalon teljesen motiválatlannak lenni. Rolanddal a mai napig küldünk egymásnak idézeteket a filmből. A „Mennyivel folyik a Duna?” például nagy kedvencünk. Édesanyám az egyik díszbemutató után odament Vranik Rolandhoz, és nevetve mondta neki, hogy nem érti, hogy kaphatott ez a film bármilyen díjat is. A Fekete kefe befogadásához kell egyfajta felfogás vagy valamilyen személyes emlék a fiatalkori céltalanságról.

A Tiszta szívvel egy pörgős akcióvígjáték. Hogyan találtátok ki a zenei világát, és mennyire kaptál szabad kezet Till Attilától?

Sokáig az volt a terv, hogy nem lesz külön megírt zene a filmhez, hanem magyar zenekaroktól vesznek át dalokat. Később kiderült, hogy ez nem fog menni. Már a forgatás vége felé jártak, amikor hívott a film producere, Stalter Judit, hogy meg kéne írni a film zenéjét, és rám gondoltak. Egy már félig megvágott filmhez kellett kitalálnom a hangzásvilágot. Tilla azt kérte, hogy olyan zenéket készítsünk, amiket nem lehet kifejezetten egy stílushoz kötni. A filmnek van egy fő zenei témája, amely különböző formákba csomagolva jelenik meg. Ha nem figyel a néző, nem veszi észre, de a zenék kapcsolódnak egymáshoz. A Tiszta szívvel zsánerfilm, ehhez egy klasszikusabb zeneszerzői felfogásra volt szükség.

Te szerezted a Drifter, az Egy nő fogságban és a Magyar csapat – „...még 50 perc...” zenéjét is. Zenei szempontból mennyire más egy dokumentumfilmen dolgozni, mint egy nagyjátékfilmen?

Mindegy, hogy egy történet kitalált vagy valós, a zeneírás folyamata nem változik. Ha mindenképpen különbséget kellene találnom a kettő között, akkor azt mondanám, hogy

a dokumentumfilmekben nem kerül annyira előtérbe a zene, inkább csak aláfestő jellegű, mert nem szabad elnyomni a valóságot.

Ezzel szemben a nagyjátékfilmben a zene néha hangsúlyosabbá válik.

A Drifter kétszáz órányi nyersanyagból állt össze. Mennyire volt nehéz a munkád zeneszerzőként?

Borzasztóan nehéz volt. Miközben írtam a zenét, még forgatták a filmet, és alakult a történet. Nagyon lassan, hosszú szünetekkel készült el. Az Egy nő fogságban zenéjének lényegi részét ezzel szemben két hét alatt megírtam. Annyira megérintett a történet, hogy két héten át nem bírtam másra gondolni. Ki sem mozdultam a stúdióból.

A rövidfilmek és a nagyjátékfilmek mellett reklámokhoz is készítesz zenét. Jól gondolom, hogy – akárcsak a többi filmes szakember, például a rendezők – a reklámmunkákat elsősorban a megélhetés miatt választja egy zeneszerző, és inkább a filmek jelentik a kreatív kihívást?

Igen, a reklám nem a művészetről szól. A kreatív szakemberek elmondják, hogy pontosan milyen hangulatú zenét szeretnének, én pedig megvalósítom. Reklámon is szeretek dolgozni, de inkább munkának fogom fel, mint kreatív alkotófolyamatnak. Fiatal koromban sokat hadakoztam ezzel, aztán beláttam, hogy a munkámnak ez a része nem az önmegvalósításról szól.

A filmekben a mai napig nagy szerepet kapnak a szimfonikus zenék. Mennyire hátrány ezen a pályán, hogy nincs klasszikus zenei végzettséged?

Sosem tanultam zenét. Kottát olvasni a mai napig nem tudok. A legjobb barátom, Hegyi Dávid klasszikus képzettségű zenész, akivel sokat dolgozunk együtt. Azt javasolta, hogy ne kezdjek el zeneelméletet tanulni, mert teljesen máshogy gondolkozom a hangokról, mint ő, és ez kifejezetten előnyös az alkotói folyamat során. Dávid jóval alkalmasabb rá, hogy megírjon egy szimfonikus zenét. Nekem sokkal tovább tart, és nehezebben is megy. Nem érzem hiányát a klasszikus zenei végzettségnek. Többnyire olyan rendezők, megrendelők keresnek fel, akik tudják, milyen stílusú zenéket készítek.

Hol száll be a filmkészítés folyamatába a zeneszerző? Amikor elolvasod a forgatókönyvet, és beszélsz a rendezővel, már kialakul benned, hogy milyen hangulatú zenékre lesz szükség a filmben?

Rendezőtől és filmtől is függ. Két végletet tudok mondani példaként. Az egyik a Tiszta szívvel, de ennél nehezebb a másik út: Szilágyi Fanni filmjénél, a Veszélyes lehet a fagyinál már akkor elkezdtünk beszélgetni a zenéről, amikor még el sem készült a forgatókönyv. A forgatókönyv és a közös ötletelések alapján írtam tíz–tizenöt féle zenét bizonyos hangulatokhoz. Miután leforgatták a filmet, ezeknek a nyolcvan százalékát fel is használták. Jobban szeretem, ha intenzíven részt tudok venni a kreatív alkotófolyamatban a legelejétől kezdve.

Mitől függ, hogy elfogadsz-e egy filmes felkérést?

Elsősorban a személyes szimpátiától. Ha úgy érzem, hogy a rendezővel jól együtt fogok tudni dolgozni, és szimpatikus a film, akkor vállalom a felkérést. Mint mondtam, szerencsére általában olyan rendezők keresnek meg, akik ismerik a zenei elképzeléseimet. Színházi munkát nem vállalok, mert ott végig jelen kell lennie a próbákon a zeneszerzőnek. 

Azt szeretem a legjobban a zeneszerzésben, hogy magányos munka.

Melyik volt a legnehezebb munkád?

Olyan munkára nem emlékszem, ami annyira nehéz lett volna, hogy nem szívesen gondolok vissza rá. Az okozhat nehézséget, ha olyan zenésszel kell együttműködnöm, akivel nem találjuk meg a közös hangot. Éppen ezért szoktam mondani a rendezőknek, hogy a saját zenésztársaimmal szeretnék dolgozni.

Kik az állandó zenésztársaid?

A korábban már említett Hegyi Dávid zongoristával és Jónás Verával rendszeresen dolgozom együtt zenés projekteken, régebben Berger Dalmával is, de ő külföldre költözött. Több zenészt is szoktam hívni egy-egy projekthez, filmhez. Egyik hangszeren sem vagyok virtuóz. Ha a filmhez kell egy nagyon komoly hegedűszóló, azt ki tudom találni, de nem tudom feljátszani. Ilyenkor például felhívom Frenyó Anna hegedűművészt.

Bár valószínűleg borzasztóan nehéz ezt pár mondatban összefoglalni, de mitől jó egy filmzene?

Attól, hogy a zeneszerző alázatos, a film alá dolgozik, és elfogadja, hogy a rendező a főnök. Szerintem az alázatosság a legfontosabb. Maximális megértéssel és együttműködéssel kell viszonyulni a rendezőhöz. Ez nagy kihívás olyannak, aki előtte zenekarban játszott, mert vissza kell fognia a saját akaratát, egóját, és mindent alá kell rendelnie a filmnek. A zenének minden esetben a képet és a narratívát kell kiszolgálnia. Legegyszerűbben úgy tudnám összefoglalni, hogy akkor jó a filmzene, ha a rendező elégedett.

Min dolgozol jelenleg?

Négyfelé ágaznak el általában a munkák, amelyeken dolgozom: nagyjátékfilm, illetve rövidfilm, animációs film, dokumentumfilm és reklám. Mindenből van egy csomó a közeljövőben, nagyon jó projektek. Sajnos én mint zeneszerző nem igazán beszélhetek ezekről, ezt majd a rendezők, illetve a produkciók teszik. Annyit viszont mondhatok, hogy novemberben jön két nagyjátékfilm: Szilágyi Fannitól a Veszélyes lehet a fagyi és Császi Ádámtól a Háromezer számozott darab, mindkettő miatt érdemes ellátogatni a mozikba, remek alkotások, és a zenéjük sem rossz.

További interjúink a filmes szakmákat bemutató sorozatban:

„A vágó füle, szeme és szája vagyok” –Interjú Szigeti Krisztina naplóvezetővel

„Olyan a filmes világ, mint egy kis Tesz-Vesz város, ahol mindenki megtalálja a helyét, aki szereti ezt a pályát” – Interjú Lányi Eszterrel a filmes szakemberképzésről

„Amikor azt mondják, »Tessék!«, minden megszűnik létezni, csak a feladatra figyelsz” – Interjú Piroch Gáborral a kaszkadőrszakmáról

„A hangok titkos élete” – Interjú Zányi Tamás hangmesterrel

„A standfotós egy mázlista outsider” – Interjú Szabó Adrienn standfotóssal

„Volt, amikor élőben figyeltem meg, hogy néz ki egy halott” – interjú Pohárnok Iván maszkmesterrel

„Régen mindig odamentem a vágóhoz, és az utolsó képkockákig küzdöttem” – interjú Pohárnok Gergely operatőrrel

Hivatásos veszélykeresők – interjú Gulyás Kiss Zoltán és Bács Péter kaszkadőrökkel

„Ez a szakma nem adja könnyen magát” – Interjú Lemhényi Réka vágóval

„Addig írj, amíg működni nem kezd a sztori!” – Interjú Hegedűs Bálint forgatókönyvíróval

„Képek használati utasítás nélkül” – Interjú Pater Sparrow látványtervezővel

„A színpad mindennek az alfája és ómegája” – Interjú Csőre Gáborral a magyar szinkronszakmáról