© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Kanyargós ösvények a fény erdejében
A film célközönsége egyértelműen a művészfilmeken edződött befogadó, bár szuggesztív karakterei és képi világa az egyszerű, laikus mozikedvelőt is magával sodorhatja. Nem kétséges, hogy egy minden apró részletében megálmodott, nagyon tudatos tervezői munkával állunk szemben, azonban a néző nincs elkényeztetve a motivációk és a motívumrendszer egyértelmű, látványos kidolgozottságával. Természetesen nem várunk szájbarágós magyarázatokat egy ilyen mozitól, de lássuk be, hogy a fény kanyargós ösvényei között az egyes események ok-okozatai és a szimbólumok jelentősége itt-ott homályban maradtak.
A fény ösvényei 2005-ben debütált a magyar filmszemlén, azóta volt ideje utat találni célközönségéhez kisebb vetítéseken, dvd-n, és egy ideje már online is megtekinthető. A szakrális művészetek fesztiválján tartott vetítést az tehette (volna) külön is vonzóvá, hogy alkalom nyílt a rendezővel beszélgetni a filmet követően. A pár emberes közönség nagy része élt is ezzel a lehetőséggel, és úgy tűnt, mindenkiben maradtak kérdések bőséggel.
A film célközönsége egyértelműen a művészfilmeken edződött befogadó, bár szuggesztív karakterei és képi világa az egyszerű, laikus mozikedvelőt is magával sodorhatja. A vágások élesek, az első percekben egy vakítóan fehér kórház égési osztálya és egy meleg színektől vibráló modellstúdió között ugrál a figyelmünk. Hamar kiderül, hogy párhuzamos vágással haladunk egy lány történetének két idősíkjában, melyben a vízválasztó a merénylet, aminek következtében összeég a modell arcának és testének egy része (de persze nem annyira, hogy megbotránkozzunk az eredményen, és ne őrizné meg vonzóságát). A film közepe után nem sokkal megismétlődik a nyitó jelent, beharangozva egyfajta fejezethatárt a műben, innentől ugyanis egy ötvösművész kerül a főszerepbe, aki szintén a számára legfontosabbat veszíti el – a látását. Bár napról napra kevesebbet lát, egy nagy munkát, a Mária-ikon elkészítését még éppen be tudja fejezni, bár már csak segédje, Janó segítségével. A film második részében egyszerűsödik a vágási technika, eltűnnek a párhuzamos idősíkok, de a megelőző fejezet jelenetei több helyen összeérnek az ötvös történetének epizódjaival, így a nézőt továbbra is leköti, hogy próbálja összerakni a felforgatott idő mozaikdarabkáit. A rendezőtől azt is megtudtuk a beszélgetés alatt, hogy eredetileg nem különült el a film két része egymástól, az ötvös tragédiájának jelenetei és a modell életének (amúgy is két idősíkban bemutatott) mozzanatai egymás mellé kerültek volna a vágás során, de végül úgy találták, hogy a feszültségben fokozódó intenzívebb első rész képeinek hangulatát rendre kioltotta a lassabban hömpölygő második történet.
A mű sok szereplőt felvonultat, köztük több neves színészt is, Csányi Sándort vagy Törőcsik Marit, akik kétségtelenül jól játszanak, de a központi karakterek mellett marginálissá válik szinte egész jelenlétük. A központi karakterek a Cseh Annamária által játszott hűvös és rideg modell, a rejtélyes csavargó figura, akit Kovács Lajos formál meg, Csehalmi György az ötvöst kelti életre, és segédje, Janó szerepében Sós Attilát láthatjuk. A profi és amatőr színészek együttese nem egy előre megálmodott rendezői kompozíció, bár Mispál Attila úgy nyilatkozott, hogy nem annyira a színészi hozzáértéssel, inkább a jelenetek erejével akarta megteremteni a mű belső világát. A karakterek nem is válnak kidolgozott, összetett jellemekké; inkább az intenzív jelenetek egymásutánjában lesznek élővé, mintsem pontról pontra haladó jellemábrázolás során.
A film végkifejletében Csilla (a fotómodell) és Zoltán (az ötvös) útjai összeérnek, miután mindketten lassan és fájdalmasan, de megbékéltek sorsukkal. Csilla egyre inkább elidegenedik a felszínes csillogás világától, ami korábbi életének értelmet adott, Zoltán pedig egy utolsó műremek bejezése után vonakodva, de végül elfogadja sorsát, és beletörődötten végleg leteszi nagyítóját és szerszámait. Hogy mennyire szükségszerű a sokat sejtető találkozás a zárlatban? Talán csak annyira, amennyire szükségszerűen következnek az események egymás után a film egészében is. Inkább a motívumok érnek össze itt, mintsem hogy a már megismert és megkedvelt férfi és nő romantikus összetalálkozására fókuszálna a kompozíció. Maga a cím is eléggé távolról közelít, vagy inkább lazán kapcsolódik a konkrét történések kibontakozásához, persze párbeszédet folytat a tűzben újjászülető lány és a megvakuló férfi sorsának központi elemével, de talán egy jobban simuló metaforát is el tudtunk volna képzelni az alkotáshoz.
Nem kétséges hogy egy minden apró részletében megálmodott, nagyon tudatos tervezői munkával állunk szemben, azonban a néző nincs elkényeztetve a motivációk és a motívumrendszer egyértelmű, látványos kidolgozottságával. Természetesen nem várunk szájbarágós magyarázatokat egy ilyen mozitól, de lássuk be, hogy a fény kanyargós ösvényei között az egyes események ok-okozatai és a szimbólumok jelentősége itt-ott homályban maradtak. A néző kicsit talán túlterhelt az idősíkok bonyolult játéka és az épp csak villanásnyira bevezetett, cselekményszervező motívumok illesztgetése miatt. Viszont akit magával ragad a film világa – ami könnyen előfordulhat –, talán többször is nekiveselkedik A fény ösvényeinek. Egy biztos: fáradtan nem érdemes nekivágni ennek a mozinak.
A fény ösvényei, rendezte Mispál Attila, színes, magyar dráma, 90 perc
A film célközönsége egyértelműen a művészfilmeken edződött befogadó, bár szuggesztív karakterei és képi világa az egyszerű, laikus mozikedvelőt is magával sodorhatja. A vágások élesek, az első percekben egy vakítóan fehér kórház égési osztálya és egy meleg színektől vibráló modellstúdió között ugrál a figyelmünk. Hamar kiderül, hogy párhuzamos vágással haladunk egy lány történetének két idősíkjában, melyben a vízválasztó a merénylet, aminek következtében összeég a modell arcának és testének egy része (de persze nem annyira, hogy megbotránkozzunk az eredményen, és ne őrizné meg vonzóságát). A film közepe után nem sokkal megismétlődik a nyitó jelent, beharangozva egyfajta fejezethatárt a műben, innentől ugyanis egy ötvösművész kerül a főszerepbe, aki szintén a számára legfontosabbat veszíti el – a látását. Bár napról napra kevesebbet lát, egy nagy munkát, a Mária-ikon elkészítését még éppen be tudja fejezni, bár már csak segédje, Janó segítségével. A film második részében egyszerűsödik a vágási technika, eltűnnek a párhuzamos idősíkok, de a megelőző fejezet jelenetei több helyen összeérnek az ötvös történetének epizódjaival, így a nézőt továbbra is leköti, hogy próbálja összerakni a felforgatott idő mozaikdarabkáit. A rendezőtől azt is megtudtuk a beszélgetés alatt, hogy eredetileg nem különült el a film két része egymástól, az ötvös tragédiájának jelenetei és a modell életének (amúgy is két idősíkban bemutatott) mozzanatai egymás mellé kerültek volna a vágás során, de végül úgy találták, hogy a feszültségben fokozódó intenzívebb első rész képeinek hangulatát rendre kioltotta a lassabban hömpölygő második történet.
A mű sok szereplőt felvonultat, köztük több neves színészt is, Csányi Sándort vagy Törőcsik Marit, akik kétségtelenül jól játszanak, de a központi karakterek mellett marginálissá válik szinte egész jelenlétük. A központi karakterek a Cseh Annamária által játszott hűvös és rideg modell, a rejtélyes csavargó figura, akit Kovács Lajos formál meg, Csehalmi György az ötvöst kelti életre, és segédje, Janó szerepében Sós Attilát láthatjuk. A profi és amatőr színészek együttese nem egy előre megálmodott rendezői kompozíció, bár Mispál Attila úgy nyilatkozott, hogy nem annyira a színészi hozzáértéssel, inkább a jelenetek erejével akarta megteremteni a mű belső világát. A karakterek nem is válnak kidolgozott, összetett jellemekké; inkább az intenzív jelenetek egymásutánjában lesznek élővé, mintsem pontról pontra haladó jellemábrázolás során.
A film végkifejletében Csilla (a fotómodell) és Zoltán (az ötvös) útjai összeérnek, miután mindketten lassan és fájdalmasan, de megbékéltek sorsukkal. Csilla egyre inkább elidegenedik a felszínes csillogás világától, ami korábbi életének értelmet adott, Zoltán pedig egy utolsó műremek bejezése után vonakodva, de végül elfogadja sorsát, és beletörődötten végleg leteszi nagyítóját és szerszámait. Hogy mennyire szükségszerű a sokat sejtető találkozás a zárlatban? Talán csak annyira, amennyire szükségszerűen következnek az események egymás után a film egészében is. Inkább a motívumok érnek össze itt, mintsem hogy a már megismert és megkedvelt férfi és nő romantikus összetalálkozására fókuszálna a kompozíció. Maga a cím is eléggé távolról közelít, vagy inkább lazán kapcsolódik a konkrét történések kibontakozásához, persze párbeszédet folytat a tűzben újjászülető lány és a megvakuló férfi sorsának központi elemével, de talán egy jobban simuló metaforát is el tudtunk volna képzelni az alkotáshoz.
Nem kétséges hogy egy minden apró részletében megálmodott, nagyon tudatos tervezői munkával állunk szemben, azonban a néző nincs elkényeztetve a motivációk és a motívumrendszer egyértelmű, látványos kidolgozottságával. Természetesen nem várunk szájbarágós magyarázatokat egy ilyen mozitól, de lássuk be, hogy a fény kanyargós ösvényei között az egyes események ok-okozatai és a szimbólumok jelentősége itt-ott homályban maradtak. A néző kicsit talán túlterhelt az idősíkok bonyolult játéka és az épp csak villanásnyira bevezetett, cselekményszervező motívumok illesztgetése miatt. Viszont akit magával ragad a film világa – ami könnyen előfordulhat –, talán többször is nekiveselkedik A fény ösvényeinek. Egy biztos: fáradtan nem érdemes nekivágni ennek a mozinak.
A fény ösvényei, rendezte Mispál Attila, színes, magyar dráma, 90 perc
