Gyorsan felszívódó és gejl, de ez a mi hibánk is – Kritika Völgyi Anna Karamellás kétszersült című kötetéről

A #depressionmeal a közösségi oldalak elmúlt években felkapott keresőkifejezése. Rajta keresztül olyan ételkülönlegességeket osztanak meg emberek, amelyeket agorafóbiás, depressziós helyzetek vagy éhes késő esti ámokfutások ihlettek, illetve alapanyagul egymással össze nem illő, gyorsan felszívódó és gyors örömforrást ígérő édességek, illetve bármely háztartásban fellelhető élelmiszerek szolgálnak. A jelenség népszerűsége töretlen: egy TikTok-videóban szereplő nő felnevetett, amikor felfogta, mit is készített a #depressionmeal jegyében, hangja és nevetése pedig a világ minden pontján megihlette az embereket, hogy megosszák a hasonló készítményeiket. Völgyi Anna tavasszal megjelent regényének, a Karamellás kétszersültnek címadó édessége egy kedvelt francia reggeli, a mű történetét követve ez azonban csak egy véletlen egyezés – Völgyi szövege a komfortétkezés és a psziché egészségére való reflexió világába vezeti az olvasót két mentális betegséggel küzdő egyetemista szerelmi történetén keresztül.

A regény a vidékről Budapestre költözött Csongor belső elbeszélése, melyben a csoporttársával, Borival való kapcsolatát követjük, de a történet hátterében képet kapunk a fiú pánikrohamairól, neurózisairól, a városba kerülés beilleszkedési nehézségeiről, és azt a folyamatot is látjuk, ahogy Csongor első kötetes költővé válik. A szöveg fókuszában két beteg karakter viszonya áll, akik ugyan tudják, hogy nem készek egy egészséges párkapcsolatra, de képtelenek az általuk meghúzott határok szerint élni. Bori egy terhelt személyiség, akit apja szigorú, konzervatív lányképe szerint neveltek, így kereste a lázadás lehetőségét. Kamaszként egy látszólag tisztességes, polgári életet élő, valójában maffiózó férfival élt bántalmazó kapcsolatban, és ez felerősítette a lány depressziós tüneteit: még a regény idejében is terápia, valamint gyógyszeres kezelés alatt áll, szerelmi előélete és mentális állapota is akadályozza abban, hogy megbízzon Csongorban.

Bori és Csongor közt a kapcsolat dinamikája hektikus (bizonytalan időszakokat idilli napok és határozott leválások követnek), és ez a hektikusság működteti a regényt – nem pusztán cselekménye, de szervezője is a szövegnek. A száznegyvennyolc oldalas történet negyvenhárom fejezetből és egy prológusból áll: egy–négy oldalas fejezetek követik egymást öt nagyobb tömbben.

A széttagolt történetet lineárisan közli a narrátor, a rövid szövegeken belül azonban a beszélő nem az egész, addig megismert helyzetre, csupán egy-egy párbeszédre, történetelemre, érzésre fókuszál.

Az epizódokban egyszerre vannak jelen a történetet továbbépítő cselekményszálak és Csongor elgondolkodó, a helyzetek teljes érzelmi valóságáról beszámoló, vallomásos mondatai.

Ez a narrációs eljárás hiteles képet fest a kapcsolatról, amelyet a szereplők mentális helyzete és a határhúzások-határátlépések folyamatossága mozgat. Például az első egyetemen kívüli találkozásuk egy kocsmázás, amit Bori fél randinak nevezni, a következő során azonban a szereplők több napig a lánynál ragadnak Isaszegen, ahol egy boldog, stabil házaséletszerű működés valósul meg: érzelmileg támogatják egymást, felszerelik a tévéállványt, megbütykölik a vécétartályt – napok múlva azonban mégis minden kapcsolat megszakad közöttük. Az epizódszövegek ily módon a rövidségükkel újrateremtik azt a reflexiókényszert, amelyben az állandóan változó viszonyok is működnek, hiszen a következő oldalakon már más helyzetből kell vallomást tennie az elbeszélőnek.

Bár a történet narrációjának idejét Völgyi a prológussal és az első fejezet nyitó gesztusával kihelyezi a történet idejéből azzal, hogy rögzíti, akkor még „csak húsz voltam”, az epizódok szövegei és Csongor reflexiói nem utalnak arra, hogy a beszélő bármennyire is tisztában volna a történet kimenetelével: az egységeken belül pusztán a korábbi fejezetek és az adott részben elhangzottak alapján gondolkodik és érez az elbeszélő. Így a kapcsolat stabil pillanataiban sem jelennek meg romantikus visszatekintő gesztusok, és nyomkutató, utólagos narrátori konstrukció sem történik, ahogy azt az első oldalak alapján várnánk – a múltbeliséget csupán a grammatikai múlt idő jelzi.

A történetvezetés esetlenségei azonban fontosabb helyzetekben is megmutatkoznak. A regényben két szélsőségesen nehéz sorsú karakter jelenik meg, akik ráadásul két nagy tragédiának is a szemtanúi lesznek. A 36. oldalon egy ittas középkorú férfit a szemük szeme láttára gázol halálra egy tehervonat, a 113. oldalon pedig szívrohamot kap a szomszéd. Ezek az epizódok azonban nem épülnek be a cselekménybe, a tanúként jelen lévő szereplők nem is élik meg ezeknek a tragédiáknak a mélységét, mindkét helyzet csupán apropóként szolgál, hogy az Isaszegen megélt lassú mindennapok békéjét még tovább fenntartsák az ottmaradásukkal. A radikálisan nyugodt együtt töltött idő valószerűsége mind önmagában, mind a tragédiák kontextusában megkérdőjelezhető a két mentálisan instabil karakter együttélésében. Kettejük sok helyütt előkerülő polgári működése hasonló kérdéseket vet fel: értenek a borokhoz, nem ülnek be bármilyen kocsmába, kerülik a harsány tömeget, a klasszikus műveltség keretei szerint sakkról és klasszikus zenéről beszélgetnek, olvasnak. Életmódjukban, fizikai és mentális egészségükhöz való viszonyukban azonban inkább a mélyszegénységben élőkre jellemző elhallgatás és tabuizálás jelenik meg: például Csongor hetekig nem megy orvoshoz a bokasérülése után, nem is ismeri be, hogy segítségre van szüksége, és szakemberhez jutva is szeretné a műtétet elkerülni. A fiziológiai jólétének kérdése csupán akkor merül fel, amikor Csongornak a gyógytorna jelenti a testmozgást. Szintén eltér a polgári normáktól, hogy nem tartanak fenn rendezett, idegen fogadására alkalmas teret az otthonukban, a személyes tereit mindkét szereplő nehezen osztja meg, és váratlan egyetemi vagy utcai helyzetekben sem a mértéktartó, tiszteletteljes, konfliktuskerülő reflexek szerint cselekednek.

A merlot-fogyasztás vagy Mozart és Beethoven zenéjének szinte terápiás elemzése parodisztikusnak gesztusnak is hat, miközben ezeken a pontokon valószínűleg az irodalmi működés félreértéséről van szó. A szerző a kortárs irodalmi intézményrendszeren kívülről érkezik, biológus PhD-kutató, aki már a második regényében és számos irodalmi publikációjában gyakorolja az írást, miközben mind az előző könyve, a Vigyázhatnál a szádra, Laurám!, mind a Karamellás kétszersült esetében hiányzott mellőle egy erős kezű szerkesztő, aki képes lett volna szigorúan javítani a kéziratot. A Karamellás kétszersült nyelvében nem üt el, de nem is marad el női magazinok vagy online portálok kultúrarovatának megszólalásmódjától – az ebből való kilépés jól láthatóan elsősorban irodalomszociológiai kérdés Völgyinél. A formákkal és az információadagolásokkal tett kísérletezései során jól talál rá a tárcáiban működő elhallgatások feszültséget generáló működésére vagy a regény töredezettségében rejlő további jelentésességre, de

annak a tudatosítása, hogy az irodalom legalább annyira nyelvi, mint amennyire tematikus alkotómunka, elmaradt, vagy legalábbis nem kapott elég hangsúlyt.

A könyv által működtetett műveltséganyag azért nem hiteles a szereplők esetében, mert nem a fiatal, céltalan, mentális beteg zsánerkaraktereknek sajátja. Az efféle karakterek hagyományos ábrázolásukban vagy sokkal radikálisabb és mélyebb tudással rendelkeznek, amelyben elfeledett zsenik tucatjai tűnnek fel a szereplőkben tomboló valamiféle alternatív kanonizációs igénnyel, vagy cinikusak és érdektelenek a felületes, polgári, szalonbeszélgetésekre elegendő műveltséggel szemben. Völgyi a kulturális produktumok beemelésével ily módon nem elsősorban a regény világáról vagy a karaktereiről tesz állításokat, hanem a – számára elérhető és – követni kívánt irodalomképről, amely szerint az alkotások maguk is tartalmaznak reflexiókat a kulturális kánon egészére, és ezek az utalások biztosítják a szövegek rétegzettségét és esztétizáltságát.

Ez a romantizált irodalmi normakövetés a kulturális elemeken kívül leginkább a szöveg szókincsében és mondatszerkesztésében érhető tetten. A mondatok gyakran artisztikusak és túlírtak („Mire elnyomtam a cigicsonkot a bejárat melletti hamutartóban, már sötétedett”), vagy szépelgőek és bölcselkedők („Rossz tanácsadó a hamis optimizmus, ezidáig mégis abban a hitben éltem, hogy velünk nem eshet meg hasonló”; „Ismét rácsodálkoztam, hogyan tüntet el generációs szakadékokat a panaszkodás”). A cigicsonk megnevezés mímeltségét jól mutatja, hogy a Google kereső is kijavítja, és a cigicsikkre vonatkozó találatokat adja ki a keresőszóra, a két utóbbi példamondat pedig egy klasszikusan idősebb és mesélő kedvű narrátort idézhetne meg, de a szerkezetek túlságosan semmitmondóak ahhoz, hogy a prológusban kijelölt, visszatekintő elbeszélőnek tulajdonítsuk őket. A pillanatnyi észrevételek csupán az adott helyzetet feldolgozni segítő, üres mantrák, amik nem olyan figyelmes vagy különösebben egyedi tanulságok, amelyek évtizedek, évek vagy akár csak napok múlva is felidézhetőek lehetnének.

Völgyi Anna mégis képes lehet jó íróvá válni. Ebben a regényében is olyan kérdéseket tesz fel, mint például hogy Csongor erőszakot követ-e el, amikor a verseskötetében negyvennyolc alkalommal leírja Bori nevét, és mindenféle absztrakciót mellőzve jegyzi le a kapcsolatuk történetét anélkül, hogy a lány is bemutathatná a nézőpontját, vagy akár csak tudomást szerezne a szöveg készüléséről. A kortárs irodalom intézményrendszerének dolga, hogy visszajelzésekkel, felelősségteljes szerkesztőkkel megmutassa: az ilyen kérdések felmutatásával, megvizsgálásával könyvtárakat lehet és kell teleírni. Kétségtelen, hogy

a Karamellás kétszersült is erősen reflektál a kortárs valóságunkra, melyben a mentálisegészség-tudat, a kapcsolati minták sokszínűsége önmagukban is olyan témák, amelyek érdemesek az irodalmi feldolgozásra.

Ám kérdéses, hogy lehet-e mindezzel ekkora terjedelemben érvényesen foglalkozni, különösen úgy, hogy a szerző tanulja az intézményrendszer ízlése szerinti megszólalásmódot, nyelvet is. A regény az elbeszélhető történetek nagy vállalásait leegyszerűsítve az embert és az emberközi viszonyokat ábrázoló több ezer évnyi irodalmi kérdésekhez kapcsolódik. Az epizodikus történetvezetés egy izgalmas és ügyesen megtalált forma, amin keresztül a kapcsolatok problematikus volta jól ábrázolható, a szereplők lélektani állapota új terheket és izgalmas lehetőségeket helyez a szövegbe – az irodalom nagy egészének pedig minden kiválasztott szóért felelősséget kellene vállalnia.