Ellakni, nézelődni – beszélgetés Károlyi Csabával

Hogy állt össze ez a mintegy húsz év kritikai terméséből szemezgető kötet, aminek négy blokkjában regényekről és novellafüzérekről éppúgy olvashatunk írásokat, mint levelezésekről és visszaemlékezésről?

A könyv tartalmazza az előző kritikakötetem, a 2014-esNincs harmadik híd óta írt rövid kritikáim javát, amelyeket a Követési távolság rovatba írtam az ÉS-be. Ezen kívül hosszabb írások is vannak itt Esterházy, Kertész, Lengyel, Pályi, Nádas, illetve Péterfy, Dragomán, Györe, Tompa és Krusovszky köteteiről. Akad ugyan néhány régebbi szöveg, de a legtöbb az utóbbi öt évben készült. Gyakorló kritikus vagyok, állandóan kritikát írok, kedvelem például a levelezéseket is, de leginkább regényekkel szeretek foglalkozni, mert nekem azokban a legjobb ellakni, nézelődni.

Az írásaiból úgy tűnik, nem szereti vitriolba mártogatni a tollát. Ennyire empatikus? Vagy eleve csak az önnek tetsző irodalmi művekről ír?

Arról szeretek írni, aminek örülök – erre utalt az előző kritikakötetem hátsó borítóján a szerkesztő, Szilágyi Zsófia, és ez így van most is. Belefutok persze néha olyasmibe, aminek nem örülök, de alkatilag azt a helyzetet nem annyira bírom. Kukorelly vagy Garaczi, Kemény Zsófi vagy Demény Péter itt tárgyalt könyvét bírálnom is kellett, és máskor is jelzem a fenntartásaimat, például Pályi, Dragomán, Grendel, Szvoren vagy Krasznahorkai esetében. A művelt nagyközönségnek próbálok írni: célom tehát az, hogy elolvassák a művet, amelyről beszélek. Nem törekszem eleve arra, hogy olyasmiről írjak, ami szerintem nem jó.

Könyvében a befutott írókról megjelent elemzései mellett nem kevés első kötetes fiatal szerzőről írt kritikát is beválogatott, de szép számmal olvashatunk határon túli magyar írók műveiről is. Ezt a széles körből való merítést értelmezhetjük egyfajta kultúrmisszióként?

Attól tartok, nincsen missziótudatom. Szerintem nem szerencsés, ha valaki például csak az erdélyi magyar irodalom kritikusa. Ám kétségtelen, hogy azt a hozzáállást sem kedvelem, ha valaki csak a Budapesten alkotó írókat veszi észre. Markó vagy Végel ugyanolyan fontos és jó, mint az országos fórumokon állandóan szereplő írók, csak ők nem tűnnek fel olyan gyakran ezeken a helyeken.

Az úgynevezett határon túli írók műveiről persze nem azért írok, mert határon túliak, hanem azért, mert adott esetben érdekelnek. A fiatal írók vonatkozásában ugyanez van.

Örülök, ha megismerhetek egy-egy újabb kiváló novellistát, ahogyan annak idején például Szvoren Edinát, de az is lelkesít, ha érdekes regénnyel jelentkezik Márton Evelin, Szabó Róbert Csaba vagy Orcsik Roland. De hát ők közben már nem is pályakezdők. Mindig ez van: beindulnak az újak, és hipp-hopp, máris ők a középnemzedék.

Az Appendix ben két nagyon érdekes, tematikus Ex Libris elemzése olvasható: az egyikben négy karakteres női regényhőst elemez, a másikban a baj toposzáról ír négy prózakötet tükrében. Tervez a jövőben is hasonló jellegű, összehasonlító kritikákat írni?

Persze, tervezek én sok mindent, csak legyen rá energiám. Két és fél rovatom van: könyvkritika, feuilleton és kulturális interjú. Ám ha összejön négy együtt tárgyalható könyv, az mindig kihívás. Az egyik Ex Librisben négy női szerző alkotásairól írok, de Király Kinga Júlia, Szécsi Noémi, Szeifert Natália és Csutak Gabi könyveivel kapcsolatban azért fogalmaztam úgy, hogy női elbeszélőkről van szó, mert azt se szeretném, ha négy női szerzőről csak amiatt születne párhuzamos elemzés, mert ők nők. Az már érdekesebb, ha négy karakteres, női elbeszélőhős számára kidolgozott narrációs technika figyelhető meg egymás mellett.

Ötvenegy kritikából tizenhárom írás elemzi női író könyvét, ami az írásoknak csupán egyharmadát teszi ki. Ez a hazai könyvpiacon jelen lévő férfi–nő szerzők arányát tükrözi?

A napi kritika esetleges. Nem lehet semmilyen egy harmadból meg két harmadból messzemenő következtetést levonni. A kérdés egyfajta reprezentativitást tulajdonít a könyvemnek, de nem biztos, hogy az tényleg megvan. Szerintem különben egyre több kiváló női író van, és visszamenőleg is átértékelődnek korábbi életművek. Én például nemcsak Nemes Nagy Ágnest, de Szabó Magdát is nagyra tartom, foglalkoztam is korábban az írásművészetével. E kötetem megjelenése óta is sok jó női író által írott könyvet recenzeáltam, például Tompa Andrea, Tóth Krisztina , Selyem Zsuzsa, Péntek Orsolya, Molnár Krisztina Rita, Harag Anita, Babarczy Eszter köteteit. Ugyanakkor egyformán fontos számomra Harag Anita és Moesko Péter első novelláskötete.

Tíz évig a Nappali ház folyóirat, közben a JAK-kötetek szerkesztője volt, most az Élet és Irodalomé, emellett gyakorló kritikusként kritikaírást tanít az ELTE Esztétika Tanszékén. A három tevékenység közül melyik áll legközelebb a szívéhez?

Ez a három egy. A szerkesztői munka is kritikai tevékenység. Tanítani pedig azt szoktam, amit kritikusként csinálok. Tanítani nagyon szeretek, mert elképesztő dolognak tartom, hogy van néhány fiatal, akit érdekel az, ami engem is. Mindez egyrészt szinte hihetetlen, másrészt borzasztóan inspiráló tud lenni.

Egyetemi oktatóként milyen elméleti és gyakorlati megalapozással készíti fel a hallgatókat, a jövő kritikusait?

Az elméleti és a történeti ismereteket nem nálam kell megtanulni, azt már hozniuk kell. Aki nem jártas egy kicsit sem ezekben, nem fog tudni egy friss kötetről kritikát írni, és hát én nem fogom tudni neki gyorstalpalón megtanítani, amit korábban nem sikerült elsajátítani. Különben egyre több hallgatónak nincs meg a kellő „alapja”. Persze visszafelé is lehet haladni, de talán jobb, ha ismerik már Flaubert-t, Tolsztojt, Kosztolányit vagy Déryt azok, akik a legfrissebb irodalomról szeretnének írni. Meg hallottak már mondjuk implicit szerzőről vagy narratív struktúrákról. Ami az elméleteket illeti, mindig azt kérem, hogy ne húzzák rá azokat egy az egyben a művekre, főleg azt ne csinálják, hogy egyetlen elmélet szűrőjén át próbálnak meg mindent látni. A gyakorlati alapozás keretében az első órákon be kell vezetnem többek közt a terjedelem, a határidő, sőt a Word-dokumentum ódivatú fogalmát. És külön kérni, hogy ne Messengeren keresztül küldjék az írásukat, hanem inkább e-mailen. Mellesleg ha egy fiatal kollégát gyorsan el kellene érnem, mégiscsak Messengeren célszerű keresnem, az e-mailjeit már ez a generáció hetekig meg se nézi.

A kritikaírás gyakorlatát tekintve lát-e generációs különbséget a mostani egyetemisták és a régebbi generációk látásmódja között?

Nagy különbségek vannak. Nem csak emiatt, hiszen általánosságban a világhoz való hozzáférés módja változott meg, de nagyon. A fiatal írók műveit lassan meg sem fogja érteni a régebbi generációhoz tartozó olvasó, ha nem tudja, milyen eszközöket hogyan használnak az ifjak. A kezdő kritikusok ugyanakkor kénytelenek elsajátítani az öregek látásmódját is – sokszor csak azért, hogy utána túllépjenek rajta, ami nem baj. Bár lennének bátrabbak!

Kitalálója és immáron tizenkét éve házigazdája az ÉS-kvartettnek. Az egy-egy könyv megvitatására szervezett beszélgetések többek között arra is lehetőséget adnak, hogy különböző nézőpontok ütközhessenek. Milyen szempontok alapján választják ki a közös gondolkodásra bocsátandó szövegeket? Az évek során voltak „mellényúlásaik”? Mit gondol, tekinthető a kvartett kiválasztási gyakorlata egyfajta irodalmi szeizmográfnak?

Sok kritikus beszélgetett már az évek során, a tárgyalandó könyveket pedig mindig együtt választom ki azokkal, akikkel épp zenélünk. Persze arra törekszünk, hogy sokféle mű terítékre kerüljön.

Nem az a fő szempont, hogy feltétlenül a legjobb szövegekről essen szó, hanem az, hogy érdekes beszélgetések, viták szülessenek, sok szempontból legyen elemezhető a választott kötet, és lehessen róla markánsan eltérő véleményeket megfogalmazni, mert akkor lesz érdekes az egész.

Sokszor az olvasók az alapján kezdenek el érdeklődni egy könyv iránt, hogy a kvartettben, úgymond, lehúztuk. Nekem moderátorként akkor van olyan érzésem, hogy mellényúltunk, ha nagyon egy irányba megy a beszélgetés, és nincsenek ütközések, eltérő közelítések.

A rendszerváltást követően 1989–1999 között a Nappali ház felelős szerkesztője volt. Ez az időszak az irodalmi folyóiratok aranykorának is tekinthető, ám azóta igencsak megcsappant a számuk. Az irodalmi élet sűrűjében élve hogy látja a folyóiratok helyzetét és jövőjét?

Régóta él az a nézet, hogy túl sok folyóirat van nálunk, és valóban sokkal több, mint mondjuk Amerikában. Közhely, hogy a magyar irodalmi kultúra erősen folyóirat-centrikus: itt jelennek meg az új művek, az új szerzők, és itt alakul ki a recepciójuk. Ma már minden lapnak van online verziója, de legtöbbször a print a tekintélyesebb vagy legalábbis a patinásabb. Kár volna, ha a folyóiratok megszűnnének. Az még nagyobb baj, ha nem a legjobbak maradnak meg, hanem a legjobban helyezkedők.

Annak idején a JAK-füzetek szerkesztőjeként, majd a JAK elnökeként életközelben tapasztalhatta meg egy írónemzedék indulását. Hogy látja ma a fiatal, pályájuk elején álló írók helyzetét?

Sokkal gyorsabban lehet elindulni, ami jó is, meg nem is. Nem biztos, hogy minden tehetséges költőnek húszévesen már kötetet kellene kiadnia. Néha meg is bánják a korai köteteiket. Ugyanakkor kevés ember tud megélni az irodalomból, egzisztenciális szempontból tehát nem túl jó a mostani pályakezdők helyzete. Az viszont tagadhatatlanul pozitív, hogy a ma indulók nagyon figyelnek egymásra, de tapasztalatom szerint az öregeket illetően sokszor elég hiányos az olvasottságuk. Végül is azért fiatalok, mert még kevés idejük volt olvasni.

Milyen jelenséget kedvel legkevésbé a hazai irodalmi életben?

Az nagyon nem jó, ha akár egy fiatalabb, akár egy idősebb alkotó bármilyen értelemben megalkuvásra kényszerül azért, hogy meg tudjon élni, hogy jelen lehessen a placcon. Nem jó, hogy nincs elég pénz az irodalomra. Mivel hiányzik a tehetős és művelt magyar polgárság, amely eltarthatná a kultúrát, annak pedig, aki szeret könyvet vagy újságot olvasni, gyakran nincsen pénze, mert mondjuk, nevetségesen alacsony pedagógusi fizetésből él, nálunk az irodalom is, mint minden más művészet, rászorul az állami támogatásra. Az pedig sajnos egyre igazságtalanabbul egyoldalú. Könyveinek, írásainak honoráriumából talán egy tucat magyar író tud megélni, a többiek anyagi szempontból kiszolgáltatott helyzetben vannak, és ez nagyon kellemetlen. Nem tesz jót az irodalmi életnek.

Milyen terveket dédelget a jövőre nézve?

Szeretném folytatni, amit eddig csináltam, és legalább nem rosszabbul. Pályám elején monográfiát terveztem Mészöly Miklósról, aztán be kellett látnom, hogy az embernek egy élete van, a szerkesztés és a kritikaírás mellett csak vágyni lehet egy másikra. Mostanában arról álmodom, hogy milyen boldogan írnék például egy hosszabb esszét Nádas Péterről. Most olvastam újra a Párhuzamos történeteket, a Jelenkor Kiadó és Ott Anna közös vállalkozása adta a kedvet hozzá. Sokat foglalkoztam a Világló részletekkel is, miként régebben az Emlékiratok könyvével. Most itt állok a jegyzeteimmel, ötleteimmel, és azt látom, hogy le kell adnom a következő heti anyagot – hetente hatvan–hetvenezer leütésnyi szöveget szerkesztek. Van egy komoly tudós ismerősöm, aki minden találkozásunkkor csupa jó szándékú érdeklődésből azt kérdezi: „És min dolgozol most?” Mindig ugyanazt válaszolhatom: „Hát, most éppen a jövő heti lapszámon.”