„Bandi furcsa ember! Néha 360º-os látása van” – Katz András művészetéről

Mi lehet a titka ennek a mérhetetlen életakaratnak és életszeretetnek, ennek az elpusztíthatatlan alkotókedvnek? Ennek eredtem a nyomába, ezért vettem elő a régi (kézzel írt) és az új (villámpostai) levelezéseinket, ezért néztem át a 2017 májusától egy felkelő nap ragyogó fényképével tudatosan indított teljes idővonalát a „Fészbukon”, hogy életjelenlétének titkait, alkotóerejének szoláris természetét írásos vallomásaiból, megfogalmazásaiból megérthessem és közzétegyem.

De térjünk vissza egy pillanat erejéig életrajzához. Ezzel kapcsolatos kérdésemre egy 1991. május 12-én kelt levelében így válaszolt: „Olthévízen (Hoghiz) születtem, és nem Marosvásárhelyen, ahogy a MAMŰ katalógusban írjátok. Gyermekkorom fantasztikus és boldog volt. Apám út-híd építészmérnök (tervező és kivitelező), anyám magyartanítónő, de miután megszülettünk, otthagyta a tanítást. Gyermekkoromban nagyon sokszor költöztünk, mert apám, ahogy befejezett egy építkezést, vitt minket tovább a következő építőtelepre. Nagyon sok kalandos nehézségen mentünk keresztül. Megismertem majdnem egész Romániát. Apám a ’60-as években [1960!] végre letelepedett Marosvásárhelyen, és mint tervezőmérnök dolgozott a legnagyobb tervezőintézetben. Huszonvalamennyi évet éltünk Vásárhelyen, ezért van az, hogy valójában mi vásárhelyi embereknek tartjuk magunkat. Vásárhely a bőrünk alá nőtt. Személyiségünk ott kapott végső formát.

A vásárhelyi éveink voltak a legszebbek, legboldogabbak. Az emberi formánk vásárhelyi fémjelzésű.”

Édesapja halála után pedig egyik, 1991. július 23-án kelt levelében a következőkkel egészíti ki családtörténetét: „Apám a zsidósága miatt sokat szenvedett, többek között Auschwitz-Birkenau és a szeretett testvérei, anyja és a többi családtagjának elvesztése miatt, akiket a németek elgázosítottak. […] Apám tiszta ember volt. Nagy veszteség nekünk.”

Ám a teljesebb kép érdekében talán érdemes azt is megemlítenünk, hogy Katz András anyai nagyapja az Osztrák–Magyar Császári és Királyi Hadsereg tisztjeként nyolc évet töltött orosz hadifogságban, s akinek házában hazatérte után haláláig rendszeresen találkoztak a háborús veteránok – amint ezt egy korábbi levelében említi Bandi.

Különös és besorolhatatlan képi jelrendszerével kapcsolatban már Erdélyben megszülettek az első és mindmáig érvényes és használható értelmezések, amelyekhez maga a közlékeny alkotó is sok mindent hozzátett. Bandi világa az idők során semmit sem változott, legfeljebb gazdagodott, színesedett és érettebbé vált. Garda Aladár képzőművész (kortárs és barát) Katz Andrást méltató, 1980-as megnyitószövegében találjuk az első ilyen telitalálatos megfogalmazásokat: „Már-már karikírozó lényegábrázolás”; „feltétlen őszinteség”; „tömörség, melyben egy elejtett tuscsepp planétává lényegül át”. Aztán magát az alkotót idézi fennmaradt gépiratában:

„a legegyszerűbb és legrövidebb utat keresem a lényeg eléréséhez. Találok egy képletet, és azzal dolgozom. A képlet a tárgy szimbólumértékére való csökkentése. Nem az egyedi jelek érdekelnek, hanem a jelek kombinációja, a viszonyok, mint a szavakkal való fogalmazás esetében.

[…] A kommunikáció tökéletlen, az üzenet többértelmű. […] A művészet agresszív, de nem destruktív. Láthatóvá tesz háttéri dolgokat.”

Szász László – igen találóan és érzékletesen – Katz képeinek újabb rétegeit fejti fel a Művelődés című lap hasábjain (A kiútkereső lehetőségei, 1980. november 11.): „a nyelv túl szegény a rajzok sűrű ideogramma-bozótjához, és félrevezetően gazdag ennyi egyszerűséghez. […] A jelek egymásnak üzennek, nem billeg közöttük szokványos pallója a magyarázatnak, hiszen űrben lebegnek. […] Ahogy a jelek csoportosulnak, ismétlődnek, újrarendeződnek és ideogrammává szerveződnek: attól lesz költészetté K. A. 33 kiállított rajza. […] Jel, hiányjel, jelkép. A szimbólumok nem utalnak vissza, nem hivatkoznak művészettörténeti ismeretekre. Ettől lesznek jelképek, képjelek, képletek. […] A világ félkörívei között, a valóság és a semmi határvonalán – csodálatos emberi formák lebegnek.” Majd ő is idézi Katzot: „Igen, tudom, az én ábrázolásmódom metafizikus; de nincs benne semmi fantasztikum, legfönnebb fantasztikusnak tűnnek. A dolgok, a lények és a lényegek közötti kapcsolatokat keresem, az átmeneteket, az élet határeseteit, amik nem történnek meg, de megtörténhetnének, a rajzaimban tehát megtörténnek. Ezt csak képletekkel tudom kifejezni. […] Engem nem befolyásolhatnak a mások szándékai. A művészet, az irodalom irányzatai érintetlenül haladnak el mellettem, és én tőlük érintetlen vagyok. […]

Tiltakozom a szokványos értelemben vett amatőr státusz-skatulya ellen! Önjelölt művész vagyok, a legnemesebb professzionalista igényekkel.

Délelőtt munkás vagyok, és hétköznapian élek: délután művész vagyok, és igyekszem mindenkinek átadni azt az esztétikai élményt, amely engem naponta magával ragad.” – Igen, ezzel a megfogalmazással később még határozottabb formában fogunk találkozni.

Részlet Novotny Tihamér írásából

A teljes cikk a Kortárs folyóirat decemberi számában a 45. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.