Zenét szerez a rendszeresség – interjú Kecskés D. Balázzsal

Interjú előtt, reggel, majd napnyugtával újra és újra Kecskés D. Balázs Partita for Piano című darabját hallgattam. Nem bántam, hogy elnyomja a déli földrészről lassan visszaérkező dalos madarak énekét, hogy a székhez ragaszt, és egy pillanatra minden megáll. Hálásak lehetünk ennek a fiatal művésznek, aki alázattal, szerényen, mégis ereje teljében és annak tudtában megállás nélkül dolgozik.

Zeneszerzés: más szóba se jött?

Azok közé tartozom, akiknek nem voltak nagy pályaválasztási dilemmái: számomra korán világossá vált, hogy ez az utam. Hatéves koromban, a hangszeres tanulmányaim megkezdésével egy időben – sőt ami azt illeti, előtte is – már írogattam darabokat.

Ekkor még nem tudtam tisztességesen kottát írni, így édesanyám jegyezte le helyettem a hangokat.

Nem túlzás, ha azt mondom, nagyon korán kezdtem a pályát. Először furulyán tanultam, majd egy évvel később ehhez csatlakozott a hegedű és a klarinét. Zongoratanulmányaimat viszonylag későn, tizenkét éves koromban kezdtem.

Majd alig telt el két év, mégis zongora szakra jelentkeztél.

Úgy érzem, sosem volt maradéktalan a billentyűstudásom, bár a zongora a fő hangszerem. Mindenesetre igen, a Bartók Béla Konzervatóriumban tanultam zongora és zeneszerzés szakon. Azt gondolom, a hangszeres előismeretek fontosak a komponisták számára is: hasznos, ha van kötődésünk azokhoz az instrumentumokhoz, amelyekre darabokat írunk. Ez persze feltételezi, hogy akusztikus eszközöket használunk, ami napjainkban sokak számára nem magától értetődő – elég, ha a popzene világára tekintünk. Meghatározó pont volt, amikor intézményes keretek között kezdtem el fejlődni, ami jelentős különbségnek számított a vaktában történő írogatáshoz képest: itt kezdődött el igazán a szisztematikus munka, méghozzá nem kisebb oktatók mellett, mint Fekete Győr István és a névrokonom, Kecskés Balázs, akkor ugyanis még nekem sem volt a D betű a nevemben. (Megjegyzem, nem azért vettem fel, hogy ne keverjenek össze a mesteremmel – ezt a mai napig nem tudjuk elkerülni –, az egész családom felvette a D betűt.) Mindkettőjüktől nagyon sokat tanultam: Fekete Győr tanár úrnak a zenetörténet iránti szenvedélyes érdeklődésemet köszönhetem, Kecskés Balázs példája pedig arra ösztönzött, hogy komolyan vegyek minden kompozíciós feladatot, nem szerette ugyanis a megalkuvást, irtózott az olcsó megoldásoktól. Majd felvételt nyertem a Zeneakadémiára, idén éppen tíz éve, ahol Vajda János osztályába kerültem. Tőle is rengeteget tanultam – úgy érzem, leginkább a dramaturgia területén.

Közben megtaláltad a hangod: sorra jöttek a koncertek, és a szakma lassan felfigyelt rád. Gratulálok a nemrég elnyert Junior Prima Díjhoz! Nagy elismerés, szorgalmat feltételez.

Köszönöm! Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy elnyertem az MVM Zrt. Junior Prima Díját, hiszen ez a fiatal hazai muzsikusok egyik legrangosabb elismerése.

Az ilyen szakmai díjak megerősíthetnek – lelkileg és anyagilag egyaránt –, ösztönzést adhatnak a későbbi munkához.

Hálás vagyok minden kitüntetésért, amit eddig elnyertem, azonban fontos szem előtt tartani, hogy vannak nagy alkotók, akiket életükben nem méltattak megfelelően. Ez, azt hiszem, segít abban, hogy a kérdést a helyén tudjam kezelni.

Hogy ki milyen kincseket rejt, azt nemhogy a szakma, de néha maga a művész sem tudja. Egyetértesz?

Biztosan sokkal több zenészben él az alkotói, szerzői véna, mint ahányan zeneszerzéssel foglalkoznak – a komponálás önmagában nem olyan elvont dolog, viszont erre építeni egy pályát… na, az már bizonytalanabb terep! Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az előadóművészeknek könnyebb, vagy hogy a zeneszerzés reménytelen perspektívát kínál, mert mindegyiknek megvan a maga nehézsége és szépsége. Ezért nagy öröm számomra, hogy az Artisjussal elkezdtük meglátogatni azokat a vidéki konzervatóriumokat, ahol jelenleg nincs zeneszerzés szak, bár évtizedekkel korábban több vidéki intézményben aktív zeneszerzői műhelymunka folyt. A program célja, hogy megszólítsuk a komponálásra fogékony fiatalokat, és megmutassuk számukra, hogy milyen lehetőségeket kínál ez a pálya.

Hogyan dolgozik egy zeneszerző?

Azt hiszem, mindenki másképp, a kialakított szokásai mentén – ez az egyik legfontosabb. Nekem például az segít, hogy a klasszikus értelemben vett munkaként tekintek a zeneszerzésre, így minden nap leülök, hogy abban az időben csak és kizárólag ezzel foglalkozzak. Mellette ugyanis tanítok, koncertekre járok, és hasonló szakmai eseményekre megyek. A kompozíciós munkának része a zenehallgatás, hogy legyen rálátásom más műfajokra is, és az olvasás, ami az egyik legfontosabb inspirációs forrásom. Minden darabot megelőz egyfajta kutatómunka. Az alapkoncepció felvázolása néha könnyebben, gördülékenyebben, máskor viszont nehezebben, vontatottabban megy.

A zenei szerkezetek kitalálása, felépítése kicsit olyan folyamat lehet, mint egy épület megtervezése: számolás, tervezés, az arányok felmérése.

Természetesen a zeneszerzésnek – mint minden művészeti ágnak – megvan az a sajátossága, hogy egy ponton túlmutat az intellektuson. Az tehát, amit én csinálok, egy olyan racionális dolog, amelynek számos irracionális oldala van.

Mondj egyet, kérlek!

Itt van például a járványhelyzet. 2020 tavaszán láttam egy mémet: két kép egymás mellett, az egyiknél a szöveg „zeneszerző”, alatta egy ember, aki ül az asztalnál, és ír, a másiknál a „zeneszerző a karanténban”, alatta pedig ugyanaz a kép. Ebben persze van igazság, de az is hozzátartozik, hogy inspiráció nélkül nehéz alkotni – kiállítások, koncertek, találkozások, ingerek nélkül nem könnyű, ezt több kollégám is így érzi. Hiába lett több időnk, ha nem tudjuk felhasználni.

Biztosan van megoldás.

Olvasok. Az irodalom és a teológia inspirál: Søren Aabye Kierkegaard, Augustinus vagy T. S. Eliot – utóbbi költő egyik műve, a Hamvazószerda című vers például olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy egy részletét felhasználtam a Komm című darabomban.

Az olvasással töltött órákra mint sokszorosan megtérülő időre gondolok: segít feléleszteni a belső motivációimat. A mindennapos munka monotóniája és az, hogy a zeneszerzésre szakmaként tekintek, néha elfeledteti velem, hogy miért is dolgozom. Ami ugyanakkor egy bonyolult kérdés. Bár nem hiszek abban, hogy a zeneművek jelentését verbalizálni lehetne – vagy kellene –, ahogyan abban sem, hogy egy művésznek feltétlenül „mondania” kell valamit, mégis szükségét érzem annak, hogy legyen egy végső motivációm. Elsősorban azért vagyok a pályán, hogy a műveim hallgatása után az emberek egyre mélyebb és mélyebb kérdéseket fogalmazzanak meg maguknak, transzcendens kérdések irányába is fogékonyakká váljanak, ezen az úton elindulva pedig gyógyuljon a lelkük.

Junior Prima Díj zeneművészeti kategóriájáról megjelent további cikkeink:

„Hálás vagyok, ha bepillantást nyerhetek abba, hogy mit éreznek az emberek, amikor engem hallgatnak” – interjú Vida Mónika Ruth zongoraművésszel

„Bármilyen aprócska is a cél, előrevisz” – interjú Sztranyák Dávid basszusharsona-művésszel

„Meg kell tanulnunk befelé figyelni” – interjú Várallyay Petra hegedűművésszel

„A zene játékossága és humora mindig fontos volt számomra” – interjú Berecz Mihály zongoraművésszel

„Szeretném, ha a kamarazene és a tanítás mindig része lenne az életemnek” – interjú Osztrosits Éva hegedűművésszel

„Mindig kívülállónak éreztem magam, de a zene világában végre otthon vagyok” – interjú Hotzi Mátyás csellóművésszel

„Az önmagunkkal szembeni kíméletlen őszinteség nagyon fontos ezen a pályán” – interjú Fülei Balázzsal

„Nem a hangok mennyisége és az akadémikus tudás, hanem a szakralitás az igazán fontos” – interjú Binder Károllyal

„Nem elég jónak, a legjobbnak kell lenni” – interjú Boldoczki Gáborral

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 3. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 2. rész

Íme az ország legtehetségesebb fiataljai: ők nyertek idén Junior Prima Díjat – 1. rész

„A tehetség akkor válik teljessé, amikor elismerésre talál” – átadták a zeneművészeti Junior Prima Díjakat