A román új hullám egyik vezéralakja ismét példásan fonja össze a rendszerbírálatot a személyes szférával: az eredmény ugyanannyira nyomasztó, mint lebilincselő.
Cristian Mungiu játékfilmjei a 4 hónap, 3 hét, 2 nap óta a poszt- vagy éppen ténylegesen szocialista Romániáról árulkodnak, játszódjanak bármilyen közegben. Hovatovább nemcsak egy-egy éra portréját sikerül a rendezőnek vászonra festenie, korántsem csak a múlt vagy a jelen kerül nagyítója alá, hanem ezek továbbélérére, sőt kölcsönhatására is figyel. Új filmjére, az idei cannes-i seregszemlén – Olivier Assayas Personal Shopperjével megosztva – rendezői Pálmával honorált Érettségi rekülönösen igaz ez. A filmben generációk nézőpontja találkozik, mentalitások felelgetnek egymásra, szorosan kötődve a főszereplő apa és lánya privát történelmükben átélt tapasztalatához. Mungiu összetetten fogalmaz: filmje legfőbb tézise szerint a régmúlt csúf hagyatékát napjainkban kell jóvá tenni, ám ez cseppet sem könnyű, sőt identitástipró. Átlépünk az erkölcsdráma területére – a film főalakja, az orvos Romeo Aldea önmagának próbál megbocsátani azzal, hogy szép jövőt biztosít lányának Cambridge-ben. A tizennyolc éves Eliza ösztöndíjat kapott, csupán egy kiemelkedő átlagú záróvizsga szükséges a mennybemenetelhez.
Az Érettségi fő kérdése itt mutatkozik meg: a külföldi továbbtanulás vajon tényleg a lány autonóm döntése, vagy inkább apjának engedelmeskedik? Mungiu az önállóság, a makacs ragaszkodás, hovatovább a szülői felelősség és a gyermeki kibontakozás lehetőségeit vizsgálja. Az apa esetében még indokolt is volna, hogy kvázi magát helyettesítse, saját múltbeli ballépésein javítson Eliza helyzetbe hozásával. A direktor viszont mintha azt állítaná: nemes a cél, de az eléréséhez szükséges motivációk és eszközök igencsak megkérdőjelezhetők. Noha az ötven felé közeledő apa és felesége maga is Nyugatra költöztek, 1991-ben gyorsan hazatértek – úgy remélték, Ceausescu bukása után fiatalos hévvel „hegyeket mozgatnak meg”. Tévedtek, ahogy a férfi közli is hajlott korú édesanyjával: „Itt maradtunk, mégsem változtattunk semmin.”
Drámaiatlanul, nagy feszültségre kihegyezett szcénák és non-diegetikus zene nélkül sikerül a főtémához hozzáfűzni a lábjegyzeteket. A közép-kelet-európai közeg nyomorult. Nemcsak azért, mert Elizát egy nemi erőszaktevő próbálja földre teperni, hanem mert ez a világ ridegen bürokratikus, kövült hagyományokhoz ragaszkodik, a szabályok felsőbbrendűségét hirdeti a józan ész hátrányára. Beszédes pillanat, amikor a vizsgára igyekvő apát egy okvetetlenkedő ügyintéző gipszbe rejtett puskával tántorítaná el cáljától. Pepecselés megy, rugózás egy apró ostobaságon, orosz csinovnyiknovellába illő képtelenségek zúdulnak a főszereplőkre rögtön a film elején. De a legnagyobb tragédia az, hogy az apa maga is csinovnyikká válik: talpal, könyököl, alakoskodik, urambátyám-stílust alkalmaz. Ki itt a bárány, és ki a farkas? Az Érettségi nem ismer fekete-fehér etikai kategóriákat, riasztó szürkeségről tudósít. Epizódok sorakoznak, az egyikben az apa a főfelügyelővel igyekszik elsimítani a dolgokat, később azt kéri a lányától, három szót satírozzon ki a papírról, úgy garantált az érettségi sikere. Borzalmas patthelyzetben állunk, színötös átlag kell, de ez nem megy a kéz bemocskolása nélkül.
Összhangban van a kelet-európai körkép és a karakterdráma: Eliza rettentően magányos figura. Bár úgy tűnik, felkészült a nagy útra, lassan beleszokik a posványba, és a visszalépésnek minősíthető kolozsvári éveket választja a Kensington Park-beli séták helyett. Döntése cseppet sem oktalan: ellenreakciót vált ki belőle, hogy apja akarva-akaratlanul rátelepszik. De az Érettségi az erkölcsi többértelműséget olyan mellékfigurákon keresztül is képes árnyalni, mint Romeo Aldea örökké cigarettafüstöt pöfékelő, sápatag, elkeseredetten, beletörődően üldögélő neje vagy titokban látogatott harmincöt éves szeretője, aki maga is átesik egy krízisen, amikor ugyancsak rezignáltan egy nívótlanabb iskolába kénytelen íratni kisfiát. Mungiu briliáns karakterfestő, nemcsak az egyénre vetített 21. századi történelmet ismeri, a lélek útvesztőiről is akad üzenete. Univerzális regét horgol össze egy lokális problémafilmmel: a Magyarországtól sajnálatosan ugyancsak nem idegen megalázkodás-narratíva találkozik olyan általános vezértémákkal, mint lojalitás és apa–lány viszony.
Az Érettségi végkifejletenyitott marad, a legégetőbb kérdésre (hová kerül végül Eliza?) a végefőcím után sem kapunk választ. Csupán az biztos, ezen a tájon csak rossz és rosszabb közül lehet választani. Romeo Aldea egy ponton úgy fogalmaz: ha Eliza gyökeret ver a szűkebb pátriában, ő és a felesége hiába éltek. Egyfelől ez talán igaz, másfelől a probléma megoldási kísérletének mikéntje zárójelbe is teszi a szavait. Nem tudni, hogyan tovább, de voltaképp ez erősít meg bennünket abban, hogy az Érettségi óriási remekmű.
Pont: 10/10