Akinek barátja az egész magyar irodalom – A 80 éves Kemsei István köszöntése

Éppen húsz évvel ezelőtt állapította meg Baán Tibor Kemsei István az előző esztendőben Év Könyve díjjal elismert Valamennyi időnk című tanulmánygyűjteménye kapcsán a Kortársban, hogy az abban megjelent írások fehér foltokat tüntetnek el „az irodalmi értékeléssel s pláne a mélyebb elemzéssel folytonosan elmaradó kritikaírás térképéről”. Kemsei István ugyanis többek között József Attila-, Illyés Gyula- és Utassy József-díjjal elismert költői munkássága mellett egy rendkívül széles látókörű és szellemi kalandokban inspirálóan gazdag kritikusi és esszéírói életművet is alkotott, melynek elismeréseként 2018-ban szerkesztőségünk Kortárs-díjban részesítette.

A Kortárs folyóiratban immár évtizedek óta megjelenő kritikái és esszéi az írott magyar kultúra olyan széles perspektíváját fogják át, amelyet kevesen tudnak egyben láttatni. Archívumunkban olvasható több tucat írásában Csokonaitól Szabó Lőrincen és József Attilán át Villányi Lászlóig, vagy Tormay Cécile-től Bereményi Gézáig és Oravecz Imréig évszázadok irodalmai között teremt párbeszédet. Vagy ahogy Baán Tibor fogalmaz a már idézett kritikájában: „az irodalmi szekértáborok felett repülve tágas szellemi horizontot lát, mikor érzékeli a költői produktumok mélységes összekapcsolódását.”

Kemsei István azonban nem egyszerűen csak felülről vagy kívülről szemléli az irodalmi szövegeket, hanem személyes viszonyt keres bennük. Sturm László 2018-as laudációjában egyenesen azt írta róla, hogy „sokakat ismer, része volt egy (vagy több) hőskornak, és most tanúja, őrzője az emlékezetnek. Azt lehet mondani, hogy barátja a magyar irodalom. A művekben is a társat, a társaságot keresi.”

Az olvasó pedig nem is kívánhatna többet, mint hogy ilyen értő társ kíséretében fedezhesse fel a legkülönfélébb irodalmi tájak ízeit és titkait. Mert Kemsei Istvánt követve feltárulhat előtte a felszín alatt rejtező mélyebb valóság. Egy irodalmi mű ugyanis sokkal több, mint önnön nyelvi megalkotottsága, stílusa, szerkezete, szóképeinek viszonyrendszere. Amint kritikusi ars poeticájában írja: „javíthatatlan idealistaként hiszek a mű lelkében, vagyis mindenben, ami a szöveg, a szavak, mondatok felszíne mögött rejtezik. Azaz hiszek abban a nem nyelvi állapotban, ami egyszeri és megismételhetetlen. Merthogy minden valamirevaló műnek külön lelke van. A kritikus feladata, hogy a lehető legpontosabban ráleljen erre a sajátosan megnyilvánuló lélekre. Ez a legfontosabb.”

Kemsei Istvánt nyolcvanadik születésnapja alkalmából Sturm Lászlónak a 2018. évi Kortárs-díj átadásának alkalmából elhangzott laudációjával köszöntjük:

Kemsei István sokoldalú alkotó. Az életműből ezúttal az esszéírót és kritikust ünnepeljük. Ugyan a Kortársban főleg kritikáival van jelen, de azok valójában kis esszék. Azt vizsgálja egy-egy mű kapcsán, milyen beállítottsággal tudjuk legalábbis elviselni, lehetőleg szép reményűvé tenni az életünket, együtt és külön-külön. A műből kiolvasott életmodelleket gyakran hosszabbítja meg az alkotó életvezetésének tanulságaival, állítja a művet a személyes emlékek fénytörésébe, amennyiben ismeri az alkotót. És ő sokakat ismer, része volt egy (vagy több) hőskornak, és most tanúja, őrzője az emlékezetnek. Azt lehet mondani, hogy barátja a magyar irodalom. A művekben is a társat, a társaságot keresi. Ezen méretnek meg a kritika tárgyai: alkalmasak-e a személyiség gazdagítására? Mindez nem lenne neki – és nekünk – ilyen fontos, ha nem kísértené folyton az értelmetlenség abszurditása. Ám több benne a bizalom, mint a kétségbeesés, ezért jó érzéssel olvassuk írásait. Érezzük a kiegyensúlyozottság derűjét. Nagy szó ez mindig, de különösen évtizedeinkben, amikor számos író tévedt be a mindent lefokozni akarás egyoldalúságába. Kemsei írásai azt sugallják: igenis van még tétje a létezésünknek, van választásunk, tehát van erkölcs, és persze az irodalomnak is meg kell hogy legyen az erkölcse.

Tudjuk, megvannak a veszélyei a személyes érintettségnek, az emlékezés lírájának. Nála mindez nem siklatja tévútra a szakszerűséget. Épp ellenkezőleg: kiteljesíti azt. És talán alkotói módszernek sem utolsó: megkímél a fárasztó okoskodásoktól. Szinte csak az értelmezés jól átszűrt esszenciáját kapjuk, az irodalom élményszerű és életszerű örömét.

Végül emlékezve Pista vadevezős múltjára (és az ezt megörökítő remekművére, A szederinda szemére), mit is kívánhatnánk mást, mint amihez hasonlót annyi emlékkönyvbe róttak már: evezz, evezz az irodalom és az élet tengerén!

A teljes írást itt olvashatják.