Képekkel kövezett út az álmok birodalmába

Egy kis békával utaztam végig az évszakokon. Megismertük mások elérhetetlen vágyait, és felfedeztük a legfontosabbat: hogy miért jó álmodni. A Pipó utazása néhány mondatos mese, amely rövidségével bizonyítja, nem kell sok ahhoz, hogy elmondjunk valami lényegeset. Elég hozzá néhány szó, a köztük megbújó kérdések, gondolatok és természetesen a képek. Olyan illusztrációk, amelyek magával ragadják az olvasót, és elröpítik abba a világba, ahol Pipó, a kis béka találkozik egy báránnyal, és megtalálja, amit elveszített.

A történet rövidsége ellenére számtalan kérdést vet fel. Mi a rossz a magányban? Mit jelent álmodni? Hogyan szerezhetünk barátot? Mit adhat egy utazás? Milyenek az évszakok és a hónapok? Mire vágynak a pipacsok és a szitakötők? Boldogok lehetnek-e az álmodók, amikor felébrednek? – és még sorolhatnám azokat a talányokat, melyek megfogalmazódnak oldalról oldalra. Némelyekre a könyv végéig válasz is érkezik, mások nyitva maradnak, és az olvasóra bízzák a megoldást. Ezzel a kötet alkalmat ad a gyerek és a szülő közötti beszélgetésre, bár a befogadó lehet akár 2 éves, fiatal felnőtt és idős is.

A rövid mondatok, a lineárisan építkező történet és a hatalmas, élénk színekből és egyszerű alakzatokból megfestett képek a kicsik számára is követhetővé és izgalmassá teszik a mesét. Nekik teljes a történet, az idősebbek azonban felfedezhetik a mondatok között elrejtett mélyebb kérdéseket és gondolatokat és az illusztrációk összetettségét. Ők megérezhetik, hogy a szerkezet úgy épül fel, mint egy Pilinszky-vers: egy sor/mondat – egy szünet, hiány, amelyet az olvasó saját kérdéseivel, gondolataival tölt ki. A képek pedig segítenek ebben.

Az illusztrációkban ott a kulcs minden egyes felmerülő kérdésre. Ami nincs kimondva, az le van festve. A történet hónapról hónapra halad, és mindegyikhez tartozik egy kép, amin a táj uralkodik: hatalmas búzamező, virágos rét, erdő. Mindegyik monumentális, nagy távlatokkal, messzi horizonttal. A végtelenséget még inkább erősíti, hogy a kis béka és barátja egészen parányiak rajta. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne ők volnának a főszereplői a képeknek. A természet ugyanis az ő érzéseik és vágyaik tükre. Hiszen amit látnak, az a maguk teremtette álom, amelybe az olvasó is bepillantást kaphat.

A könyvet egy japán művész, Satoe Tone írta és rajzolta, aki 2013-ban nyerte el a Bolognai Nemzetközi Illusztrációs Díj I. helyezését a Pipó utazásával. Bár a történet japán szerző tollából ered, nem különbözik a magyar népmesék megszokott felépítésétől. Egy kisállatnak hiányzik valami, ezért elindul megkeresni – mint a mesék főhőse általában – azt, ami elveszett. Kis tarisznyájával a hátán nyakába veszi az ismeretlent. Vándorútja során sok új szereplővel, érdekességgel találkozik, végül rálel arra is, ami a legfontosabb.

Emellett természetesen megjelennek keleti elemek is. Révész Emese művészettörténész például a pagony.hu-n arra hívja fel a figyelmet a mese kapcsán, hogy a keleti kultúrában a béka az átváltozás és a megújulás szimbóluma, Japánban pedig az utazók által tisztelt állat. Ha azonban az olvasó nincs tisztában a keleti kultúrkörrel, akkor is követhető, izgalmas történetet kap, amelyben az ismert és az idegen, a nyugati és a keleti világ összeölelkezik, és természetesen a tanulság sem marad el. Igaz, azt se mondja el szavakkal a könyv, hanem ismét az olvasóra: szülőkre és gyermekeikre bízza, hogy közösen megfejtsék a képek alapján.

Satoe Tone: Pipó utazása, a szerző illusztrációival, fordította: Huszárszky Zsuzsanna, Száz Joli és Gombos Kata, Kisgombos Könyvek, 2014.