© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
A bőröm az enyém
Delaine Le Bas: Mondj nemet az identitáslopásra! – Az OFF-Biennále Budapest kiállításáról
Az angol roma Delaine Le Bas munkáinak témáit a kirekesztés, az identitás, a sztereotípiák, az elmondatlan történelmek, a félreábrázolások, a társadalmi nemek és a „másik” tapasztalata adja. Roma alkotóként a testet lopott műtárgynak és küzdelmek terepének tekinti. Ruhaneműkkel és szövetekkel is dolgozik, különösen azok kulturális, szimbolikus és identifikációs sajátosságait veszi célba.
A fehér roma
Mit jelent ma roma származásúnak lenni? Mit jelent ma, ha roma vagy, de egyben nő is? Mit jelent ma, ha roma vagy, nő vagy, és művész is vagy? Mit jelent ma, hogy roma vagy, nő vagy, művész vagy, és Angliában élsz? A Mondj nemet az identitáslopásra! című kiállítást nézve jutnak eszembe ezek a kérdések. Delaine Le Bas angol roma képzőművész arra keresi a választ munkáiban, performanszaiban, hogy mit jelent roma származású női művésznek lenni a 21. században.
Delaine Le Bas így ír a kiállítás bevezetőjében: „Az Identitás című vers visszatérő zenei és tematikus motívum az életemben, amióta 1978-ban, 13 évesen először hallottam, a művész Polystyrene előadásában. Elementáris hatással volt rám. Megmutatta, hogyan válhatok teljesen önmagammá, abban, ahogyan kinézek vagy megszólalok, az idomulás követelménye nélkül. Az lehettem, aki és ami akartam lenni, miközben úgy nézhettem ki, ahogy akartam. Ez a vezérmotívuma kezdetektől fogva művészeti kalandjaimnak.” Mindennapi életünk része, hogy sémákat, kliséket, sztereotípiákat használunk a másokkal való érintkezésekben. Az érintkezésnek ez a módja megkönnyíti számunkra a kapcsolatok felvételét. Ugyanakkor meg is nehezíti, mert nem úgy jelenünk meg a társas kapcsolatban, ahogy mi valójában szeretnénk, azaz idomulunk vagy idomulnunk kellene, mert a társadalom ezt várja el tőlünk. Saját létezésünk kérdőjeleződhet meg ezáltal. Mintha nem is lennénk egyedi és megismételhetetlen lények.
Delaine Le Bas szerint „fizikailag, mentálisan és művészeti értelemben is ellopott műtárgyak vagyunk”. Ezt úgy fejezi ki, hogy maszkot ölt. „A testem lelet, tárgy és művészeti helyszín. Élő szobor. A munkáim a galériában és az utcán vannak. Ahhoz, hogy valóban meglássanak, egy teljesen új helyre van szükség, amely visszautasítja annak a nyelvnek a megszólalási lehetőségét, amely testeinket tárgyiasítja, szexualizálja és sztereotipizálja. Nemet mondok az identitáslopásra. Nemet mondok arra, amit arról gondolsz, hogy ki vagyok én. Nemet mondok arra, amit arról gondolsz, hogyan kellene kinéznem.” Egy kislány arca filctollal összefirkálva néz rám: Say no to identity theft. Egy másik képen Delaine La Bas fehérre festett arcát látjuk. Én nem gondolom, hogy fehér arccal kell mutatkoznia.
Az emberi tekintetet nem kerülhetjük ki. Néznek minket, és mi is látjuk a minket nézőket. Néznek minket, de gyakran nem akarnak látni, mert valamiben különbözünk. Nem vagyunk fehérek, bár mások azt szeretnék, hogy azok legyünk. Sohasem tudunk azzá válni. Identitásunk ezt nem teszi lehetővé – ebből adódnak a feszültségek. Fehér szemmel néznek ránk. És mi nem tudunk fehér szemmel visszanézni. „A tekintet, ami rajtunk csüng, zavarba jön. (…) Azzal hogy megkérdőjelezzük ezeket a szerkezeteket, amelyek a látás és a gondolkodás régimódi gyakorlatain alapulnak, magát a kultúrát billentjük ki statikusságából. Nem tekinthető többé természetesnek az, hogy ki az alakító tényezője a vizuális reprezentációnak, a történetírásnak és a tudományos dokumentációnak” (Bevezető a Mondj nemet az identitáslopásra című, a Gallery8-ban megrendezett kiállításhoz, 2015, március). Megváltoztatható-e mások pillantása? Azt látják-e, amit látniuk kell, és nem azt, amit szeretnének látni – vagy úgy hiszik, hogy azt látják? Művészi eszközök bevetésével való küzdelem saját identitásunk elfogadására, küzdelem és harc is. Olykor sikeres, sokszor kevésbé az.
Delaine Le Bas munkái helyspecifikusak. A helynek története van, szólhatnak róla viták, a helyhez anyagok kötődnek, amelyek megjelennek alkotásaiban, legyen szó filmről, fotóról, festészetről vagy grafikáról. A külső tér is fontos elemmé válik a művekben a performanszokon keresztül. A kiállítás gondosan szerkesztett tárgyegyüttesei olyan felületet hoztak létre, amelyen jól nyomon követhető az identitás azonossága és megjelenése, a másság hangsúlyozása. A változatos formák egyediségének megőrzését jelentik, szembeszállva a sok évszázados kirekesztettséggel. Kérdés, hogy sikerül-e az érintkezések során kikapcsolni a sztereotípiákat. Delaine Le Bas ruhái, ruhadíszei, feliratai, gyerekrajzai elütnek az általunk megszokott formáktól és színektől, mivel új kontextusba helyezi őket.
Évek és évtizedek kellenek a szemléletek és sztereotípiák megváltoztatásához. A média ebben sokat segíthet. Ma torzan közvetíti az eltérő identitásokat, háttérbe szorítja a romák önazonosságának megjelenését. A kiállítás az ellopott pillantás visszaperléséről szól. Látva a képeket, ez talán sikerül is – a kiállítás terében. Szembesülünk saját kirekesztő pillantásunkkal. Hogy a kiállítás terén kívül is pert nyernek-e a romák, identitásukat megőrzendően, ma nem dönthető el. Magyarországon nagyobbak a szakadékok a különböző identitásokat hordozók csoportok között. Az előítéletek mélyek, sokszor át nem hidalhatóak. Évtizedek kellenek ezek megváltoztatásához. Sok ilyen kiállításra lenne szükség, és sok látogatóra.
Deák Csillag
Az én bőröm
Pillantásunkkal jelölünk és jelölve vagyunk. Egy pillantás is kiválaszt a sokaságból, és vissza is helyez oda bennünket. A kiemelés önmagunkra ismerés, annak belátása, hogy vagyunk, és létezésünk másnak is feltűnik, másnak is fontos vagy fontossá válhat. És mindvégig ott a kérdés: milyenek vagyunk valójában, melyik arcunkat mutatjuk fel? Azt, amelyiket várják tőlünk, mert megszokták, hogy arcunk ilyen, vagy azt, ami belülről fakadó, vagy azt, amelyiket mi szeretnénk látni mások arcán, mások szemében? Szerepeket töltünk be, társadalmi, családi, társas viszonyokban. Ezen szerepek nagy része sztereotip, társadalmilag meghatározott. Hogy a sztereotip szerep ellenére mitől válik valami vagy valaki egyedivé, különbözővé, sőt el nem fogadottá, az szociálisan és kulturálisan körülhatárolható.
„Az lehettem, aki és ami akartam lenni, miközben úgy nézhettem ki, ahogy akartam. Ez a vezérmotívuma kezdetektől fogva művészeti kalandjaimnak”, vallja Delaine Le Bas. Nézem a fényképét, amelyen eltakarja arcát – egyszemű barna maszkot visel, és zöldes ruhát. Különböző motívumokkal díszített övet hord. Az installáció része a fénykép, így a fényképet szellemalakként öleli körbe a ruházat, kijelölve a szellemtestet. Ellentétként látjuk Delaine Le Bas fehérre festett arcát, vörös haját, a hajába tűzött színes hajtűket. Egy posztamensen áll a magasított sarkú lila cipő, bárki hordhatná. Ám mégis az az érzésünk, hogy ezt a cipőt csak a szellemalak vagy a fényképen látható nő hordhatja. Egy fehér pólón mondatok és szavak szerepelnek. My skin is mine. A bőröm az enyém.
Egy újabb képen a roma kultúra által használt kendők, vállkendők, fejpántok, szoknyák színes kavalkádja látható. Hogy ez az identitás része, a figura magabiztosságából kiderül. A ruhák színegyüttese pazarló, szolgálja a rejtőzködést, a női testre irányuló figyelem felkeltését. A rózsaruhás lány piros gombakalapot hord majd, egyelőre valaki nyújtja feléje, hogy feltegye. A képen szerencsepatkó is látható, nem is egy, hanem legalább négy. A lány jobb kezének ujjával eltakarja jobb szemét. Az ártatlanság képe van előttünk, bármilyen szerencsepatkó is éltetheti.
A Proof képen piros foltokat látjuk, a szüzesség elvesztése, a női identitás fölvállalt formája jelenik meg a női portréban. Látványos a fehér pólón feltett felirat: aki megölte Bambit, Sex Pixtols. Ironikus kép a megkülönböztetésről. Piros, füles sapkában, gyöngysorral a nyakában a férfi szelleme van jelen. Fehérre mázolt arcon a könny zöld patakként folyik. A másság nyilvánvaló, nem az emberi pillantás hozza létre – a megkülönböztetés jelei kerülnek előtérbe, ilyen vagyok, ilyen roma. Látjuk a roma hölgyet, aki az emberek jövőjét és karrierjét jósolja meg, lakókocsijában.
Mondj nemet az identitáslopásra, olvasom a fényképre fekete tussal írt szöveget. Az arc ki van retusálva, a vélemény már megszületett, valaki megelőzte a pillantást. Az ülő nő, csizma, színes ruha egy műteremben úgy hat, mintha nem lenne otthonos a térben. Valamit néz, és elfelejti, hogy ki is ő. Önfeledt pillantásában nincs semmi kirekesztő. Az angol zászlóra egy fénykép kerül. A fényképen egy fejkendőjét igazító női arcot látunk, kifestve, kékre és fehérre, szinte rímel a zászló színeloszlására és színvezetésére. A kép fölött egy másik fénykép, amelyen egy női kéz ecseteket tart a jobb kezében. Bármi lehet, nem az ecset tehet róla, milyen színekkel ábrázolták a színpadot, a teret.
Számos tárgy felbukkan a kiállításon, és bár úgy hat, hogy a tárgyat birtoklónak nincs köze magához a tárgyhoz, ez csak a látszat szintjén van így. A tárggyal való azonosulás az identitás része, letagadhatatlan. Delaine Le Bas munkái azt bizonyítják, hogy egy kisebbségekben élő, anyaország nélküli nép saját önazonosságának védelmét a többségi hatalmi struktúrákban, az potenciálisan rendelkezésre álló eszközök maximális kihasználásával tudja csak biztosítani. Ezt hol a struktúrákba való maximális beágyazódással (fehér arcot mázol magának), más esetekben akár éppen saját különbözőségének radikalizálásával (saját egzotizálásával) érheti el leginkább (jóslás, egzotikus ruhák).
A roma és az afroázsiai lány az első roma világkongresszuson elfogadott hivatalos zászlót tartja kifeszítve. A zászlóba került vörös kerék a közmegegyezés szerint utal India, az őshaza zászlajára – ez átvezet az eredet és az őshaza kérdéséhez, ami szintén fontos alkotóeleme minden nemzetépítésnek. A vörös kereket célkeresztnek nem mondanám, inkább a sors kerekének.
Kölüs Lajos
Delaine Le Bas: Mondj nemet az identitáslopásra! (az OFF-Biennále Budapest keretében)
Gallery8, 2015.05.13–2015.06.19.
