A Szentendrei Vénusz 43 év után

Bár Czóbel Béla volt az első magyar festőművész, aki elmondhatta magáról, hogy még életében múzeumot neveztek el róla, hazánkban 1971-ben volt utoljára önálló gyűjteményes kiállítása. Idén nyáron a szentendrei Művészet Malom vállalkozott arra, hogy otthont adjon a régóta esedékes életmű-kiállításnak, és a helyszín kitűnő választásnak bizonyult a nagyszabású tárlathoz.


A romos, többszintes, árkádos tér lehetőségeit maximálisan kihasználták a kurátorok. A festő munkásságát két részre bontva, az épület két szárnyában kapott helyet a tárlat. A közel 200 kiállított festmény és grafika között 55 külföldről kölcsönzött mű látható a kiállításon, melyek Párizsból, Németországból, Hollandiából vagy például egy chicagói magángyűjtőtől érkeztek. Sok olyan képet megtekinthetünk, amelyek még soha nem szerepeltek magyarországi tárlatokon, sőt olyan művekkel is találkozhatunk, amelyek létezéséről idáig még a szakma sem tudott. Érdekes felfedezés egy ismeretlen gobelinművész alkotása, aki mintegy kiszínezte és megszőtte Czóbel Pásztorfiú kecskével (1919) grafikáját: az eredeti és a kép ihlette mű egymás mellett látható a kiállításon. Nem szokványos párosítás a kurátor részéről az sem, hogy Czóbel Golgota (1916-1920 körül) című képe mellé, mely a festő hollandiai tartózkodása során készült, Delacroix 1853-ban készített Golgota című festményét illesztette. Mivel a háborús időszaknak köszönhetően elég sok elveszett vagy lappangó képről tudunk, így jó ötlet volt egy vászonra vetíteni az eltűnt Czóbel-képeket is.

A kiállítás első fele a festő 1902-től 1925-ig terjedő időszakával foglalkozik, melyet Barki Gergely kurátor rendkívül aprólékosan mutat be, ezáltal olyan eddig még nem feldolgozott és alig ismert korszakokat is megismerhetünk, mint például a belgiumi, a hollandiai vagy a berlini időszak. A kiállítótérben az egyes városok és alkotói periódusok többszínű falakkal különülnek el egymástól, melyeken nyomon követhetjük a festő életének különböző színtereit. A Nagybányán töltött nyarak során készített képek, önarcképek, portrék még a plein-air látásmódot, egy naturalista, lágyabb tónusú, pasztell hatású világot tárnak elénk (Ülő paraszt, 1904; Lány virágos ablak előtt, 1904), a korai párizsi korszak olaj- és vászonképei viszont már egy teljesen más világot jelenítenek meg. Cézanne, majd Van Gogh és Gauguin hatását maga mögött hagyva Czóbel egyre vadabb, élénkebb, dinamikusabb képeket kezdett festeni, és fokozatosan közeledett a falusi tájaktól a városi életképek felé. Talán egyik legkiemelkedőbb ilyen festménye a Piac sarka (1905), melyet első fauve stílusban megalkotott műveként tartanak számon. Egy párizsi hotel emeletének ablakából örökítette meg a festő a nyüzsgő piacot árusokkal, lovasszekérrel és terményekkel, az ábrázolt gazdagság viszont nemcsak a formákban, hanem a kompozícióban, valamint az élénk, erőteljes színvilágban is tetten érhető.


Az épület második felében szintén két emeleten át láthatjuk az 1925-tól 1976-ig terjedő időszak képeit. Ebben a periódusban Czóbel egyre sűrűbben tért haza Magyarországra, látogatta Hatvany Lajos műgyűjtő hatvani birtokát, majd felváltva élt Szentendrén és Párizsban, később pedig Budapesten. A termek között járva találkozhatunk provence-i tájakkal, normandiai enteriőrökkel is, de talán érdemesebb az itt látható tipikus czóbeles festményekre, az ülő-fekvő, támaszkodó, félig elfekvő női alakokra figyelnünk (Szentendrei Vénusz, 1968; Lila kombinés fekvő nő, 1937): a női portrék szinte szögletes, karakteres arcára és a mozdulatban lévő alakok erőteljes kontúrjaira. Érdekes, hogy a több mint húszéves, Szentendréhez kapcsolódó időszak ellenére meglehetősen kevés jellegzetes szentendrei kötődésű kép látható a tárlaton, a kiállított szentendrei művek inkább a festő kertjének részleteit vagy műterembelsőket ábrázolnak.

Annak ellenére, hogy a húszas évektől készített festményeket tekintik Czóbel fénykorának, a gyűjtemény második fele sem a kiállítás rendezésében, sem a művek tekintetében nem teszi olyan izgalmassá vagy érdekessé a festő világát, mint a kiállítás első részében látottak.

A tárlaton végighaladva joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy miért Czóbel a 20. századi magyar festészet egyik legismertebb alakja. Erre a kurátorok feltehetően a kiállítás címével válaszolnak: Czóbel egy igazi „francia magyar” volt, akit Magyarországon franciának, Franciaországban pedig magyarnak tekintettek, és ennek festészeti lehetőségeit kihasználva igyekezett a művész egyedit és újszerűt alkotni. Kezdetben Nagybánya és Nyergesújfalu művészeti közegét szívta magába, majd érintőlegesen tagja lett a Nyolcak elnevezésű avantgárd művészcsoportnak, és annak ellenére, hogy Európa különböző pontjain élt és alkotott, később is állandóan hazajárt festeni Magyarországra. Eközben pedig Párizsban, a fauvizmus jeles képviselőjeként sorra nyíltak kiállításai a galériákban. Azáltal, hogy Czóbel első kézből szerzett tudomást az aktuális nemzetközi stílusirányzatokról a posztimpresszionizmustól a francia modernizmusig, és hogy képes volt szinte azonnal alkalmazni ezeket saját festészetében, mind itthon, mind külföldön nagy elismerésre tett szert, és nem utolsósorban közvetítette a modern festői nyelvet az itthoni művészek felé.

A kiállítás Czóbelt egy sokoldalú, méltán híres festőművésznek mutatja be, de hozzá kell tennünk, hogy itt a művész nagysága és leginkább eredetisége nem olyan szembetűnő, mint azt a kiállítás során szerzett tudásunk alapján elvárnánk. Más szóval, esztétikai értelemben nem lélegzetelállító képeket látunk, a művek történeti értéke viszont tagadhatatlan.


Czóbel, egy francia magyar

Művészet Malom – Modern és Kortárs Művészeti Központ

Kurátorok: Barki Gergely, Bodonyi Emőke, Jurecskó László és Kratochwill Mimi.

2014. május 31. – augusztus 31.