A létra nyolcadik foka

Eddig hét könyved jelent meg. Volt-e külön alkalma, apropója annak, hogy ez a nyolcadik fotóalbumod épp most készült el?

Igen. Egyrészt, betöltöttem a hatvannyolcat, és én a nyolcas számmal mindig játszom, mert számomra a végtelen száma. Ha lerajzolod, akkor mindig megvan benne a fent, lent, vízszintesen is, és össze is csavarhatod Mőbius-szalaggá. Ráadásul 1948-ban születtem. A nyolcasok egész életemben követnek. Másrészt úgy éreztem, hogy most nagyon aktuális, hogy szembe nézzünk egymással, hogy megnyíljanak a csatornák, hogy a fiatalok ne szakadjanak el az öregektől, hogy fogadjuk el a másikat olyannak, amilyen. Ezzel a könyvvel én üzenek a világnak a szeretetről, az őszinteségről, a bizalomról. Ez most éppen különösen fontos.

Az én életem fontos része a harmóniakeresés, az ellentétek egymás mellé helyezése – ahogy a fotográfiában a fény és az árnyék, a nappal és az éjszaka, úgy a gondolatmenetemben és a viselkedésemben is mindig az ellentétek egymás mellé helyezése volt a lényeg. Ha valami túl langyos, akkor beledobok egy kavicsot, feszítem a dolgokat, mert ezáltal valami megmozdul. Én is állandóan mozgásban vagyok – gyerekkorom óta fényképezek, az folyamatosan mozgásban tart.

Elsősorban az emberekre vagyok kíváncsi, a karakterükre. Ez mozgat engem, hogy mindig vissza-visszatérjek az élet nyüzsgésébe. Meglátok valakit, beszélgetek, megismerkedek vele, és ha úgy adódik, lefényképezem – vagy pedig megkreálom, kitalálok rá valamit, gondolkodom, bekattan valami, és azt szeretném megvalósítani. Ebben a könyvben negyven évből választott százötven fotó látható. Ennyi idő alatt én nem ennyit fényképeztem, hanem százszor, ezerszer ennyit. Azokból kellet kiválogatni ezeket a képeket.

Tudod, van egy vízszintes, földi síkod: eszel, iszol. De van egy függőleges is, egy spirituális, a szellemi érésünk szintje. Honnét tudom én, hogy ezen a függőleges síkon hol tartok éppen? Apám öröksége a létrája, amelyről a lugasban metszem a szőlőt. A legfelső fokára soha nem mertem fellépni. Na, a nyolcadik foka ez, amit én most szellemi szintemen nyújtani tudok.

Van-e külön ajánlatod, hogy miként érdemes lapoznunk ezt az albumot?

Nincs külön használati utasításom. Ezen a sorrenden én két évig dolgoztam. Nagyon szenvedtem, hogy miként rendezzem sorba a képeket. A végén jött egy okos ötlet – amit persze már az elején is kitalálhattam volna: időrendbe teszem a képeket, mert az idő az, amivel el kell számolnunk az életünkben. A képek 1974 és 2014 között születtek, és az albumba fordított sorrendbe kerültek: visszafelé pörög az idő. De ha a végén kezded el nézni, akkor szépen a máig jutsz az elejére. Próbáltam más szerkezetet is adni a könyvnek, sokat kínlódtam, de végül visszatértem ide. Az egészre az élet adta meg a választ.

Fontos az is, hogy az olvasó milyen szellemi, spirituális szinten van, milyen módon fogadja be a művészetet. A könyvet fejezetekre osztottam: az eleje az emlékezet, aztán a költészet, a betű és a testek, formák; aztán belép a civilizációba a természet világa; majd a nagyvárosok világa – és így lassan megjelennek azok a szimbólumrendszerek, amelyek a mi kultúránkhoz tartoznak. És természetesen vannak utalások régebbi szimbolikus képekre, mint például az Utolsó vacsoránál. Korábban mindenki azt mondta: „ha ilyen önfejű vagy, egyedül maradsz”. Erre lefényképeztem magam egyedül az asztalnál. Leonardo azt írja, az alkotó embernek szükségszerű a magány. Én nem vagyok elzárkózó ember, de sokszor sok mindenfélén agyalok, és akkor nem szeretem, ha mások zavarnak. Aztán végül megcsináltam ezt a képet, aminek az a címe: Az utolsó vacsora elmarad.

Megszámoltam a képeket az albumban: többön szerepel női alak, mint férfi, s jóval több a női portré is. Ezek árnyaltabbnak, gazdagabbnak, összességében jobbnak tűnnek – sok fotódat irigylem is.

Igen, persze, a női minőség árnyaltabb, érzékenyebb, játékosabb. A férfi racionális minőség, mondhatnám, egyszerűbb. Előfordul az, hogy amikor leszólítok egy férfit az utcán, hogy szeretném lefotózni, akkor csak néz rám, miért lenne érdekes számomra, miért menne bele ebbe a „játékba”, egyáltalán mit akarok tőle. A nőkben nagyobb a bizalom.

Első külföldi utam nagyon fiatalon Olaszországba vezetett, hogy megnézzem a Dávid szobrot. Megnéztem. Na, akkor meglett a tökéletes férfi képe: megvan az ideál – ilyen. Ez egy csodálatos illúzió. Számomra viszont mindig az volt a legfontosabb, hogy a modelljeim lelkében mi van. A lélekhez hozzáférni a legnehezebb. A női modellekkel könnyebben tudok kapcsolatot teremteni, hamarabb megnyílnak, mint a férfiak. Én alapvetően nő vagyok, női testben élek – nehezen érthető, hogy nem a testiség érdekel, hanem a belső világuk, a lelkük. Viszont meg kellett öregednem, hogy ezt az alkotásaimban teljességgel megélhessem.

Akikkel meghitt személyes kapcsolatom volt, azokat másként fényképezem le. Persze vannak emlékképek néha, de ritkán válnak részévé a művészeti alkotásaimnak. Ők az intim szférához tartoznak, a magánéletemhez, amikor kicsit pihen a kamera. A modellek más minőségben tartoznak hozzám. Sok időt töltünk együtt, szinte együtt lélegzek velük, ismerem az életkörülményeiket, problémáikat, érzelmeiket. Ez a közvetlen viszony tükröződik a képeimen. Mondhatnám, voltaképpen „lemeztelenednek” – talán ebben van a képeim varázsa, mely bevonzza és elgondolkoztatja a nézőt.

A modelljeid, miután „lemeztelenítetted” őket, engedélyezik azt is, hogy megjelenjenek róluk a képek?

Ez természetes. Ezeket a képeket elsősorban magunknak csináljuk, örömmel, és tudjuk azt, hogy nem a fiókba kerülnek, hanem nyilvánosságot szánok nekik, hisz alkotó lény vagyok: ugyanolyan őszinte, bizalommal és érzelemmel teli, amilyenek ők. Sőt, gyakran magam is modellé válok. Lényeges dolog, hogy köztünk nem áramlik pénz. Nekem nincsenek kötelező megbízásaim, szabadon, függetlenül alkotok. Jön valami vagy valaki, eszembe jut egy ötlet, rátalálok valakire, és máris szerkesztem a fényeket, vázlatokat készítek, kellékeket gyűjtök, megdolgozom a helyszínt, mondjuk, a kertemben a természetet. Ez egy hosszú folyamat: olyan, mint amikor a festő azt mondja, hogy ezt a vásznat öt évig festette.

Ezek a modellek nem a Vouge-ból jött sztárok – érdekes és értékes emberek. Biztosan a székely büszkeségem az oka, hogy meg akarom mutatni a világnak, hogy mi is vagyunk olyan szépek, mint bárki más.

A kiválasztott személyt hogyan veszed rá, hogy a modelled legyen? Mivel lehet őket motiválni?

Nem kell őket rávenni, jönnek maguktól. Az emberek szeretik, ha foglalkoznak velük, én meg szeretem megismerni őket. Ha rátalálok valakire, aki érdekes számomra, beszélgetek vele – itt működik az ösztönös megérzés: szimpatikusnak kell lennem a becserkészett „modellnek”, különben nem lesz partnerem az alkotásban.

A világon kismilliárd ember létezik, de a szerencse vagy a sors mindig az utamba keríti, akit le tudok és le akarok fényképezni. Ezek ilyen láthatatlan összefüggések, és én az összefüggéseknek a látható oldalát akarom lefényképezni. Tudod, a véletlen mindig úgy rendezi meg, hogy éppen akkor esik az eső vagy süt ki a nap, ahogy nekem szükségem van rá a képhez.

Ez a könyv valójában egy családi album: a valóságos és a kreált családom története, mely magában foglalja életutam jelentős részét. Az élet örök körforgásáról szól – az öregről, a fiatalról, a kapcsolódásokról. Benne vannak az őseim, édesanyám, édesapám, nővéreim, és benne vannak a nálamnál sokkal fiatalabb generációk. Minél idősebb vagyok, annál jobban nyitok a tinédzserek, a tizenhat évesek felé, akik különösen fotogének számomra. Tele vannak kreativitással, álmokkal, illúziókkal. Ennyi idősen én is szerettem volna minél előbb felnőtt lenni, a szülői kontroll alól szabadulni. A lázadás volt az életelemem. A miértjeim máig sem fogytak el.

A képeken több utalás látható a reneszánsz nagy művészeire, Leonardóra, Michelangelóra. Miért ilyen fontos neked a klasszikus művészet, a reneszánsz?

Nekem ez nagyon fontos. Amikor születtem, akkor annak a kornak a realizmusa, realista szemlélete vett körül. Amikor a művészettörténetet tanultuk gimnáziumban, én a fejembe vettem, hogy elmegyek Olaszországba, mert ott van ennek a hazája. Amikor Rómába elmentem, azt mondtam, hogy jó, akkor én itt is maradok, vissza se jövök innen. Én ezekkel a szobrokkal akarok együtt élni. Megnéztem, hogy az én kezem is éppen ilyen, és azután arra gondoltam, hogy akkor miért retusáljam én a képeimet, miért fújjam fel plasztikká az arcot. Ezek a képek, Leonardo és Michelangelo képei mindig értékek maradnak, alapvető viszonyítási pontok. Persze rám is hatott sok minden más, kipróbáltam más irányzatokat is, de úgy érzem, hogy amin Leonardo és Michelangelo elgondolkodott, azt kell továbbvinni. Nekem a reneszánsz kell, mint egy falat kenyér, mert szép – ez ilyen egyszerű.

A mai világban, amikor naponta több millió fénykép készül, milyen kilátásai vannak a művészi fotográfiának?

Azt mondják, hogy nagyon rengetegen fényképeznek. Szerintem meg nem elegen. Ceruza is van kismillió, aztán mégsem lesz mindenki Leonardo. Ha mindenki más is használja a fényképezőgépet, attól te nem leszel értékesebb vagy értéktelenebb művész. A gondolat a fontos, nem az eszköz. Ha egy amatőr csinál egy képet, sokszor az is nagyon jó, sőt még jobb. Görcs nélkül készíti el, és nagyon jól sikerül. Csinálja, legyen minél több jó kép! Én is igyekszem így csinálni a képeimet: görcs nélkül, természetesen. A modelljeimmel meg is beszélem mindig, hogy ezek a képek nem eladók: műtárgyak lesznek, művészetként fognak élni.

A könyvem ezer számozott példányban jelent meg – nem kereskedelmi tárgy, ez kultúrmisszió. Magánkiadásban adtam ki. Többször részesültem elismerésben, és a könyveimhez is kaptam támogatást, de ehhez most nem sikerült. Ez adta a lendületet ahhoz, hogy magamnak csinálnjam meg. Igazából azok által létezem, akik nyitottak a stílusomra. A fotók oldalankénti szerkesztésén közel egy évig dolgoztunk, azaz hogy kifutók lehessenek a képek, és a hajtás ne zavarja az esztétikai élményt.

Milyen fényképezési módszerrel dolgozol? Látszik, hogy a képkészítési mód analóg, majd jön még egy digitális fázis is hozzá.

Analóg géppel fényképezek, 6 × 7 centiméteres negatívra. A fekete-fehér negatívot én hívom elő, megcsinálom a kontaktot, készítek egy max. 30 × 40-es nagyítást. Amelyik képről látom, hogy jó, arról készítenek digitális szkennelést nagy felbontásban, amiből lehet már akár óriásplakátot is csinálni. A szkennelt elektronikus anyagot aztán már nem kozmetikázom, nem nyúlok bele, csak annyiban, hogy lágyabb vagy keményebb legyen a kép.

Én a klasszikus fotográfia világában születtem. Megkaptam a technikai tudást, hogy gyerekként hívtam a filmeket, szerkesztettem a fények játékát. Aztán fejlődött a világ, a 2000-es években jött a digitalizáció. Erre én megpróbáltam a hagyományos képet felbontani pixelekre, dróthálókat szerkesztettem, meg mindenfélét. Így most benne élek ebben is.

Az portréképeken az arcokon sokszor egész történetek vannak. Ezt hogyan lehet elérni a modelleknél?

A könyvemről Korniss Péter azt írta nagyon szépen: „Ezt nem lehet megtanulni, nem lehet ellesni, nem lehet utánozni.” Ezt én megkapom tőlük, mert az őszinteségük ezt hozza. És az, hogy nem sietek. Volt egyszer egy workshop, éppen csak elkezdtem állítgatni a fényeket, megbeszéltem a modellel a beállítást, mire valaki megszólalt: „Kattints már!” Akkor arra gondoltam, hogy ez az ember nem tudja, mit is jelent igazán képet csinálni.

Persze ha elvisz bennünket a lelkesedés, nehéz visszatérni a normális életbe. A modelljeim és én is nagyon elfáradunk, hisz a beállítástól a kész képig néha több órán keresztül koncentrálni kell. Az eredményért mindent beáldozunk: nem eszünk, nem iszunk, csak akkor, ha már exponáltunk.

A borítóképet kora reggel csináltam Cocóról, még álmos volt, és zavarta a fény. Megkértem, hogy a beállítás idejére csukja be a szemét. A kamerám már az állványon volt, kattintottam, majd szóltam, nyissa ki, és azt is leexponáltam. Akkor nem gondoltam arra, hogy valaha ezeket a képeket egymás mellé fogom tenni, és két év múlva a legújabb albumom borítója lesz – az ébredése valaminek, újjászületés. E portré által kapott főszerepet Cocó egy játékfilmben.

Ez a könyv nekem is egy újjászületés. Nyugdíjazásom óta szerényen élek, részben visszatértem a szülőföldemre, ahol igyekszem a természettel harmóniát teremteni. Nehéz tudomásul vennem, hogy egyre kevesebbet bírok, hogy a testemmel többet kell foglalkoznom, mint eddig. Szabad vagyok, az időmmel magam gazdálkodom, azt csinálok, amit akarok. Ott vannak a műveim, a képeim, amivel egész életemben megszállottan dolgoztam, és azt mondtam: csinálok egy jó rántottlevest, attól nem fáj a gyomrom, kimegyek a kertbe kapálgatni, fütyürészek a madarakkal, és közben rakosgatom a képeimet, veszek levegőt, eszem, iszom. Szerkesztgetem a könyvemet, készíthetek új képeket. Mi kell még az élethez? Ez ilyen egyszerű.

A könyv megvásárolható a Magyar Fotográfusok Házában, az Írók boltjában és az Artphoto Galériában.