Bondori rejtekutak

„ A bátorság agyonüti a mélység szédületét is…
…Avagy látni nem annyi-e, mint – mélységeket látni?” (F. W. Nietzsche)

Mielőtt belépnénk a művész természeti szentélyébe (mély merítés a valós alkotói és léttérből), majd megtapasztalhatnánk a magasság, mélység és a korlátoltság érzeteit, egy rituális megtisztulás ( Meditációs objektum, 2016) részesei lehetünk, melyre az alkotó invitálja a látogatót az érkezés pillanatában. Talán egyfajta átmenetet is képezhet, mint bejárat a profán köznapiból a művészet birodalmába. A néhány perces videóinstalláción megjelenő naturális környezet látszatra állóképszerű, de kellő szemlélődés után felfedezhetjük az élővilág finommechanikus mozgásait, hangjait is.

Amennyiben a távolabb elhelyezkedő dolgok apró részleteit vizsgálnánk meg, távcsőre sem lesz szükségünk, ugyanis Bondor Csilla reliefszerű objektművei a messzelátó illúzióját keltik. Az általa alkalmazott fa évgyűrűi szinte megrajzolják a térformákat, melyet ő továbbgondol: a folyamat végeredményeképp mintha a művész és az őstermészet együttalkotását látnánk a műtől kölcsönzött szimbolikus optikánkon át, mely érzékeinknek egy újfajta játékteret szabadít fel.

A tárlat centrális részébe lépve a bondori perspektívajáték tovább fokozódik. A művész elvezet minket az erdő mélyére, ahol egy magasles áll – látszatra minden kihalt, mégis észlelünk valakit távcsővel a kezében. Valóban mi szemléljük őt, vagy ő figyel minket? Emberi mivoltunkat észleli, vagy netán célpontként vagyunk jelen? Vadász, kiránduló, természettudós vagy pusztán voyeur?

Mellettünk egy mocsár (Sekély, 2016), mely sekély az előbbi magaslathoz mérve. Ennek ellenére hasonlóan veszélyeket rejthet, mint az ellenkező pólusa, de mindkettő oltalmat is nyújthat ismerőjének. Ez az ambivalencia mintegy jelentéshordozóként végigkíséri Bondor önarcképobjektjeit is: az illuzórikus térben találkozhatunk magával az alkotóval (korábbi munkáin a művész csak szimbolikusan volt jelen), akit különböző irányú mozgásokban figyelhetünk meg. A művek látszólagosan egyértelmű címei (Megy, Jön, Pihen, Nem megy) a legkevésbé sem a puszta fizikai cselekvésre utalnak, s nem is feltétlenül az alkotói folyamat átjárhatóságaira vagy áramlására – hiszen Bondor Csilla már rég műfaji határokat átlépve és igen termékeny szellemmel alkot –, hanem egy metafizikai síkra.

A mozgásformák itt mély ontológiai folyamategyüttesekként reflektálhatnak szemlélőjükre, s ezáltal elmélkedésre hívják őket. A bondori művekben mindig erős maga az alkotó individuális jelenléte, így jelentéstartalmuk is nagyobb merítésű, mint az esetleges, a puszta külső környezetre való reflexióknál. Objektműveire talán mint szobor-festmény-installáció fúziójaként gondolhatunk – bár a definíciók itt csak korlátokat emelhetnek –, melyen a művész mintha mindig hagyna bizonyos rejtekutat, hogy a műfajok és a szellem autonóm módon áramolhasson. A létra mint kanonikus elem egyfajta eszköz vagy épp támasz lehet a haladás folyamatában. Mikor épp minden működik, majd megreked, nem megy, korlátoz – s jön valami új, mely változást hoz, közben az idő töredékében alkalom nyílhat megpihenésre, kiüresedésre, s mindez kezdődik elölről, hisz minden mozgásban-fejlődésben van.

Blaise Pascal úgy véli: „Nem a térben kell keresnem méltóságomat, hanem gondolkodásom szabályozásában.” Mindezen kimeríthetetlen gondolatfelvetés egyfajta individuális természeti szövetbe van helyezve, hol alkotó, mű és befogadó egyaránt kendőzetlenül áll. A szenzibilis tematika ellenére a jelen kiállítás az egyik legexpresszívebb (a lightboxok és a lokális fényforrások ezt tovább erősítik) és a szilárd lényegit közvetítő munkák egyike a művész közelmúltbeli, érdekes témákat érintő tárlatai (Ikrek, Magenta) közül. Aki viszont nem szeretne nagyobb lélegzetvételű filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni, nyugodtan engedje át magát Bondor Csilla természeti perspektíva-játékterének, pszeudo-dimenzióinak – a többi úgyis elkerülhetetlen.

Bondor Csilla: Magas, mély, korlátolt
Resident Art Showroom, 2016. november 24. – 2017. január 27.