„Borsos Lőrinc vagyok”

Borsos Lőrinc Önkritikus portréjának megalkotására, azaz önmaga megfogalmazására vállalkozott – úgy, hogy eddigi személyiségeit meghatványozta. Alkotói a személyes projekt keretében a képzőművészeti eszközökön túl szociológiai, gazdasági és pszichológiai módszereket használtak, amelynek folyamatáról egyszerre három párhuzamosan futó kiállításban számolnak be. Interjúalanyunk volt Borsos Lőrinc, személy szerint Borsos János, Lőrinc Lilla, Oltai Kata és Szenteleki Gábor.

Borsos Lőrincet eddig egy művészpáros alkotószemélyiségeként ismertük. Az elmúlt években ehhez a sokszor zavart szülő és szokatlan felálláshoz további személyeket csatoltatok. Miért választottátok őket, és kinek mi volt a funkciója az Önkritikus portré megalkotásában?

Oltai Kata: János és Lilla volt a felkérő fél, akiket Gáborral már több mint tizenöt éves ismeretség köt össze. Közös műtermet használtak, tehát barátság, szakmai és magánéleti összefonódás is jellemzi kapcsolatukat. Emellett lényeges volt, hogy az önazonossággal foglalkozó kérdésfeltevésre festészeti megfogalmazásban érkezzen válasz, hogy megszülethessen a festészeti tablója vagy portréja annak, hogyan is néz ki Borsos Lőrinc.

Szenteleki Gábor: Mi pedig Kata személyében egy igazi „nagyvadat” akartunk magunk között tudni. Ehhez a nagyon rendhagyó, határokat feszegető projekthez az ő személyisége és látásmódja kellett.



A kiállítások tükrében megfogalmaztátok, hogy tulajdonképpen egy alkotói válság, illetve az önmegfogalmazásnak a vágya indította el a projekt folyamatát.

O. K.: Kimondottan a midlife crisis eseménye indikálta a projekt létrejöttét. Mi négyen, akik ebben a folyamatban együtt dolgoztunk, nagyjából egyidősek is vagyunk, és mindannyian megtaláltuk benne a saját életünkhöz kapcsolódó pontokat. Úgy is definiálhatnánk, mint egy tükörbenézést, amikor az ember harmincöt éves kora körül kérdéseket tesz fel magának, hogy ki is ő valójában, mivé vált a megélt évek alatt. Vagy hogy a közegét illetően mennyire lehet ráhangolódni még azokra a dolgokra, amik egy ideig jól működtek vagy lelkesítettek, és most adott esetben nem annyira. Ezek a kérdések mindannyiunkban megvoltak, de János és Lilla számára húsbavágóan fontos volt. A továbblépéshez vagy egyáltalán a továbbéléshez válaszokat kellett találnunk.

A projekt két és fél évében pontosan milyen folyamatok zajlottak le? Számos nyilvános és privát eseménysorozatból állt össze a közös munkátok.

Lőrinc Lilla: Nagyon meghatározó volt a De Bono esemény, ahová Kata szervezésében a művészeti élethez kapcsolódó kulcsfigurákat – galeristát, gazdasági szakembert, gyűjtőt –hívtunk meg, akikkel ezt a gazdasági életben alkalmazott módszert próbáltunk rávetíteni a művészetünkre. Az itt elhangzottakból egy sajátos jegyzőkönyvet készítettünk, amiből később sokat épültünk. Egy évre rá a Labor Galériában tartottunk egy háromnapos nyitott műterem rendezvényt. Itt terápiaszerűen kérdéseket lehetett feltenni nekünk, és emellett pár hívószó mentén felvázoltuk a projekthez köthető fontosabb eseményeket, személyes pontokat.

Sz. G.: Kulcsfontosságú váltás volt, hogy a De Bono eseményig az én személyem titok volt. Eredeti feltevéseink szerint anonim szerzőként jelentem volna meg, de ezután maga a folyamat vált érdekessé. A vizsgálhatóság és dokumentálhatóság szempontjából személyemnek napvilágra kellett kerülnie.



O. K.: A megfogalmazási kísérlethez szándékoltan több határterület eszközét hívtuk segítségül, illetve teszteltük, hogy a más tudományágakból származó módszerek közül mit tudunk magunkra alkalmazni. Kialakítottunk egy találkozási és szembesülési rendszert. Ilyenkor János és Lilla beszámolt a pszichoterápiás folyamatokról, melyre Gábor festészeti eszközöket alkalmazott. Ezekkel a felsorakoztatott eszközökkel akartuk megfogalmazni a midlife crisis jelenségét, melyben hasonló kérdések vetődtek fel. Olyanok, amik a képzőművészeti- és magánéletben is aktuálisak. Jó helyen vagyunk? Hogy nézek ki? Szexi vagyok? Kívánnak mások?

Borsos János: 2015 őszén a Stúdió Galériába a Mindsets csoportos kiállításra is meghívtak minket a projekttel, ahol különböző alkotói módszereket vizsgáltak. Itt úgynevezett sekép-objekteket állítottunk ki, melyeket a projekt kisméretű festményeiből építettünk össze. A művek mellé kikerült egy szöveges jegyzőkönyv is, mely a kiállításra való közös ötletelés hanganyagának kivonatát tartalmazta. Ehhez hasonló dokumentumok karakteresebb irányba terelő darabjait a kArton Galériában kiállított anyagainkba válogattuk be.

Azt már 2008 óta láthatjuk, hogy a két alkotóból összetevődött Borsos Lőrinc hogyan működik, de milyen volt így egy csoportban együttlenni, dolgozni?

O. K.: Szerintem nagyon jó és nehéz is tudomásul venni, hogy mi következik a kiállítások után. De természetes velejárója a közös munkának, hogy ha jól működik, akkor nehéz azt mondani, hogy vége van, szétszéledünk.

B. J.: Ha mindannyiunknak ilyen pozitív élményei vannak, akkor ennek a projektnek a kiállításokkal nem lesz feltétlenül vége. Az nyitott és rajtunk múlik, hogy ezeknek a munkának milyen utóélete lesz majd más kiállításokon, esetleg más országban, más szelekcióban.

Sz. G.: Azt hiszem, hogy formabontó módon kitágítottuk a kurátor-művész munka határait azzal a szerződéssel, amit a projekt elején írtunk. Ez a szerződés teljesen transzparens, és az utóélete túlmutat a mi életünkön is.

O. K.: Izgalmas lenne, ha feszegetnénk a határokat azzal, ha valamelyikünk elkezdené megszegni a szerződést csak azért, hogy folytatódjon a projekt. A jelenséggel, hogy a létrejött műveknek egyenrangú felhasználói vagyunk, a túldimenzionált szerzőiségről akartunk beszélni. Rengeteg tapadás jellemzi még mindig a művész-kurátor, művész-művész, művészpár viszonyokat. Esetünkben is nagyon izgalmasak voltak a megnyitókon felmerült kérdések, mint például: Értjük, hogy itt most mindenki Borsos Lőrinc, de ezt ki festette? Nem zavar, hogy nincs kint a neved? Mi a jó neked ebben?



Hatalmas mítosz van Borsos Lőrinc személye körül, amit most még inkább túldimenzionáltatok.

O. K.: Készítettünk egy gyűjtést, ami bemutatja, hogy miként tételeződik ez a Borsos Lőrinc féle férfi-női szerep az alkotópároson belül. Jelen pontig a szaksajtó is nagy bajban van, ügyetlenül toporog a kérdés előtt, hogy hogyan is nevezze meg őket.

L. L.: Mindig kell egy zárójel vagy magyarázat: házaspár, művészpár stb. Borsos Lőrincet nem sikerült a köztudatban ilyen formán önállósítani.

O. K.: Olyan erősen rögzültek a társadalomban a patriarchális szempontok, hogy igenis férfinak akarják látni a neve miatt. A többségi társadalom nagyon is szexista és konzervatív, és ilyen szempontból a kortárs képzőművészeti közeg nagyja is az. Ezért még izgalmasabb, hogy hogyan értelmeznek egy ilyen típusú identitásprojektet. A testtopik nagyon hátul van mint szempontrendszer vagy megértési mező.



Sikerült a krízisen átlendülnötök? Lett konklúziója a folyamatnak?

L. L.: Ezt lehetne fejtegetni, és még fogjuk is. de én egy nagy igent tudok mondani rá.

O. K: Szeretnénk majd egy eseményt, ami egy beszélgetés lesz, és a lehető legegzaktabban megpróbálunk válaszolni ezt a kérdést. Látjuk, hogy az emberek verbális válaszokat várnak, nem elegendőek a kiállítások. Kíváncsiak a személyes vonalakra, mivel mindenki hasonló válaszokat keres a saját életében. Egyébként jó kérdés az is, hogy mi a fokmérője egy ilyen projekt sikerességének.

B. J.: Izgalmas, hogy Borsos Lőrinc alapvetően belőlünk építkezik, de mi történik akkor, ha még többen ruházzák fel további tulajdonságaikkal? Vajon képes-e az új képességekkel azonosulni, és milyen új utakat tud általuk bejárni? Számomra ez a projekt leginkább egy önismereti tréning volt, ahol számos felismeréshez jutottunk magunkkal, egymással és az általunk éltetett lénnyel kapcsolatosan. Nagyon tanulságos és inspiráló folyamat volt.

Hogyan áll össze a három kiállítás tematikája?

O. K.: A Latarka Galériában nyílt kiállítás címe A halálnem – haláligen – ízlés és szerencse dolga volt. Ezt az idézetet egy Petri György-versből vettem, ami nekem nem igazán a halálról szólt, sokkal inkább könnyedségről, szellemességről, iróniáról, az élethez való viszonyról. Ez egy csoportos kiállítás volt, melyben azt kerestem, hogy a művészek milyen választ adnak a létezés paradigmáira. Nagyon ironikusan, kellő pátosznélküliséggel közelítenek a témához, ami nekem nagyon fontos. Számomra ahogy a projekt, úgy a kiállítás sem a halálról szólt.

A kArton Galériában látható jelenleg is az a tárlat, ami a legteljesebb értelemben fejti fel az önkritikus portré létrejöttét. Itt vázoltuk fel minden részletében az időbeliségét, a főbb súlypontokat, a műfaji sokrétűséget.

A 115-106 lakásgaléria pedig a legintimebb hely, ami különleges szituációkat teremt. Ide be kell jelentkezni, be kell jönni egy privát lakásba, nem lehet eltűnni a többi látogató között. Adódhatnak helyzetek, amelyekben olyan kényelmetlenségi faktorok vannak, amiért egy átlagember nem megy kortárs képzőművészetet nézni. Hatványozottan is igaz ez egy olyan helyzetre, amely magánéleti, házassági vagy szexualitást érintő problémákat, kríziseket vet fel. Itt mindez tételezve van. Ráadásul a néző el van bizonytalanítva abban, hogy mi műtárgy, mi csak bútor. Vannak olyan munkák, amik használati tárgyakból lettek átminősítve. Izgalmas megnézni, ki miért nyúl bizonyos tárgyakhoz. Miért kerül egy Oldenburg-szerű gyerekbunker a lakás közepére, vagy miért van a hálószobában egy terápiás videó? Tehát ebben a térben az egész projekt legszűkebb aspektusaival találkozhatunk. Ezzel persze van egy olyan vágyunk is, amivel kicsit megpiszkáljuk a tüzet, amit már a kályhával együtt kidobtak, azaz hogy itthon is kellő mértékben foglalkozzanak genderszempontokkal, férfi-női relációkkal. Talán kedvet kapnak más művésztörténészek vagy kritikusok is, hogy felfejtsenek páros együttállásokat vagy más identitásviszonyokat is.



Borsos Lőrinc: Önkritikus portré

A halálnem – haláligen – ízlés és szerencse dolga

Latarka Galéria, 2016. január 16 – február 4.

Nem alakítás, csak kivárás. Nem növekszik, mindössze összeáll

kARTon Galéria, 2016. január 21 – február 26.

Érkezzenek meg!

115-106 Lakásgaléria (bejelentkezéssel), 2016. január 21 – február 26.