Bunkermozi

Laposkúszásban vagyok, akár egy sci-fi filmben. Bunker itt, bunker ott. Egérlyuk? Paul Horn betonmozija védett bunker lenne? Kit véd? Sajnos csak a beszélőt. Lőréseken át nézhetem a franciák kiválóságát, politikai beszédét. Üres szólamok hangzanak el, és üres felületen, falakon fut a szem, mire a mozgóképre fókuszálunk. A bunker biztonságot is jelent, ezek a beszédek viszont a félelemről is szólnak. Itt olyan szabályok uralkodnak, amelyek kizárják a kételkedést, sőt a vitát is. Voltaire híres mondata nem áll: „Semmiben nem értek egyet Önnel, de mindent megteszek azért, hogy elmondhassa a véleményét.” A nyilvánosság így válik látszattá. Ebben a bunkermoziban más nem szólalhat meg. Csak a képek peregnek, nincs hallgatóság, senki sem kíváncsi a beszédre. Senki sem akar párbeszédet, vitát. Mi is unjuk a végtelenített filmeket. Nem dobjuk be a zsetont erre a politikai peepshowra. Mégis forog tovább a film. Bebetonozva. Ha nem nézünk oda, akkor is.



Kozári Hilda VITA című műve kevesek számára érthető. Amikor messziről megpillantottam az installációt, első gondolatom az volt, hogy nagyméretű sebtapaszokat ragasztott a művész a falra. Közelről nézve kiderült, a jelek vörösrézből vannak, az időtállóságot sugallják. Kozári a vakok által használt Braille-írás jelrendszerét használja, ez itt így a kirekesztés egyik formája, amit a magunk bőrén tapasztalunk, mert nem tudjuk olvasni, értelmezni a jeleket. Elvegyülni, asszimilálódni vagy kiválni, elkülönülni – ma ismét fontos kérdés Európában, ahol a bevándorlók, a kisebbségek válnak védtelenné a többséggel szemben. A médium világa a be nem fogadást, az el nem fogadást erősíti, éleszti újra. Vakok vagyunk mások sorsával szemben.



Eperjesi Ágnes Vegyes házasság című performansza egyszerre szól a nemzetiségek közötti viszonyról, a többségi nemzet uralkodásáról, a szavak eltérő értelmezéséről és jelentéséről. A szlovák nyelvtörvény a szlovák nyelv elsőbbrendűségét fogalmazza meg, ellehetetlenítve ezzel a magyar kisebbség anyanyelvhasználatát: megfosztja őket identitásuk elsődleges forrásától. Eperjesi groteszk és humoros látásmóddal tárja elénk ezt a lehetetlen helyzetet. A komáromi városháza házasságkötő termében vegyes házasságkötésnek megfelelő szertartás keretében a hivatalos anyakönyvvezető egy magyar–szlovák és egy szlovák–magyar szótárt ad össze. Ki vesz el kit? Melyik szótár az elsődleges? Van itt egyáltalán kérő? Olyan szótár van, amelyikben egyik oldalról lapozva az egyik, és ha megfordítjuk a másik nyelv az elsődleges. Sikeres házasság. A performance képi jelei is fontosak. Az ásó és kapa szúróeszközzé válik a nemzeti színű szalagok fonódásai és a benne foglalt kereszt ellenére is. Nagyharang. Az ellentétek kibékíthetetlenek. Eperjesi performanszával dokumentálja, valósággá emeli az abszurd helyzetet, és fordítva.



Brückner János és Bódi Lóránt info-grafikái szellemesek és ötletesek ugyan, de összhatásukat kevésbé érzem meggyőzőnek. Brückner és Bódi lefokozza a valóságot, kifigurázza a tárgyak birtoklását, a tárgyak kultikus tiszteletét, mindenhatóságát. A boldogság és boldogtalanság kézikönyve olyan egyszerű, mint egy IKEA-katalógus. A szerencsekerék sem nyert. Kulcstartó, asztali-, fali- vagy zsebnaptár éppúgy „kisorsolható”, mint a boldogság vagy boldogtalanság kézikönyve. Minden egyformán értéktelen. Nem nyer.



Többszörös jeleket érzékelünk és fogadunk be a kiállításon. Az érzékterületek összekapcsolódása egyes jeleket felerősít, másokat gyengít, attól függően, hogy emlékeink felidézése milyen helyeket és eseményeket köt össze. „Egy darab jövőt, egy darab jelent, / hagyd, hogy elveszítsem a fejem! / ...Küldj egy jelet lentről / felfelé!” (Európa Kiadó, Menyhárt Jenő dalszövege).

Deák Csillag

Hazajáró kísértetek

„…én úgy járok haza, mint a kísértetek”, folytathatnám a kiállítás címéül választott dalszöveget. A Knoll Galéria kiállítása helyeket és emlékeket kapcsol össze, mintha részvevői lennénk egy házasságkötésnek, mintha magunk is munkásszálláson laknánk, mintha magunk is boldogok lennénk, mintha csak annyi lenne mondható, hogy nem vagyunk boldogtalanok, mintha a köldökünket néznénk a végtelenített videókon, a látott arc nem változik. Hely és idő kapcsolatát vizsgálják a művészek, határokon átívelő következményekkel és tapasztalatokkal. Egyéni és kollektív tapasztalat ötvöződik egybe, amelyhez tartozik egy nyelv is. Lehet akár a Braille-írás is. A nyelv elfedi a dolgok lényegét, meghátrálásra kényszerít, visszalépünk a nyelv előtti állapotba. Helyek és események kapcsolatát követhetjük nyomon az alkotásban, visszafelé keresve jelenünk értelmét.

A jelekre mint üzenetekre való hagyatkozás feszültséget szül, nagy szakadék tátong a nemzedékek közötti megértésben, felfogásban, gondolkodásban. Látszólag semmi sem változott, miközben minden megváltozott. Az újat azért nem érzékeljük, mert már benne élünk. Így válunk saját otthonunkban és hazánkba kísértetekké. Keressük a hozzánk hasonlókat, hogy elmondhassuk: „…mi egyformák vagyunk nagyjából, / A helyzetnek nincs semmi oka, / hogy megváltozzon magától.” Brückner János és Bódi Lóránt info-grafikái is az identitás jeleit vizsgálják, azaz hogy melyek azok a tárgyak és kérdések, amelyek mentén egy-egy magatartásforma, ízlés, kultúra pregnánsan megnyilvánul. …a simple life, adja tudtunkra a grafika, mintha egy reklámot látnánk. Belterjes világ ez, kevesek számára megközelíthető. A jelek azt sugallják, hogy miként lehetsz boldog, milyen tárgyakat kell birtokolnod ahhoz, hogy számíts valamit a közösségben. Brückner és Bódi iróniával, groteszkséggel olyasmit emel értékké, ami giccs, silány, de jól kódolható és dekódolható. Azaz piacképes. Ha jártunk már budapesti kirakodós vásárban, felidézhetjük a látott tárgyak értéktelenségét. Ez viszont kultúránk jelenlegi állapota.

Ipsics Barbara Tiltott kapcsolattartás című műve egyszerre jeleníti meg a beszéltnyelv-nélküliséget és a titkos nyelv beszédmódját. Kommunikálni akarnak, még akkor is, ha az egyik fél börtönben van, ahonnan kilát az ablakon. Nincsen hermetikusan elzárva egymástól, az elzárt és a nem elzárt személy, mert szerelmes fejjel gondolkoznak, az akadályt nem ismerik. A videó ezt a kérdéskört járja körbe, ha nehezen is érthető első hallásra: az egymás után elmondott szövegek, a megszólalási mód és forma hiányos, ha ez is volt a cél (fizikailag megakadályozható-e a börtönbe való belátás vagy sem), így megmarad az ötlet szintjén.



A jelek lehetséges értelmezése köti össze a műveket (Eperjesi Ágnes: Vegyes házasság), mert az anyagi valóság látszataival kerülünk szembe, a kulcstartóval, a poháron látható motívumokkal, a szótárak különbözőségével, a végtelen politikai üzenetekkel. Kozári Hilda Vita című rézinstallációja áthallásos mű, a nemzetiség identitását veszi célba, ki tartozik egy bizonyos csoportba és ki nem. A hovatartozás kérdése mindennapjaink része. Túl absztraktnak és konceptuálisnak tartom az adott művet, hogy az szólhasson az emancipációról is, azaz a nemek közötti viszonyokról, e viszonyok kulturális felfogásáról. Mi nézők együtt dalolhatjuk tovább a nótát: „Én nem tudom, hogy hol a határ, / és szeretem azt is, ha valami fáj! / Mért lennék jó, mért lennék kedves, / én vagyok az áldozat, én vagyok a tettes!”
 

Kölüs Lajos

„Küldj egy jelet lentről....” (az OFF-Biennále Budapest keretében)
Knoll Galéria, 2015.04. 23 – 2015.05.31.
Részt vevő művészek: Default Productions (Brückner János, Bódi Lóránt), Eperjesi Ágnes, Paul Horn, Ipsics Barbara, Kozári Hilda