D. szappanjai

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy bárki, aki legalább százezer forint támogatást biztosít Az autizmus ideje néven futó jótékonysági kampány számára, a művész és az INDA Galéria jóvoltából megkapja a D. 365 napja című projekthez kapcsolódó fotósorozat egy példányát. Meg azt is jelenti, hogy egy önmagán messze túlmutató képzőművészeti kiállítást láthatunk, megtapasztalva, milyen az, ha több terület képviselői egy közös ügyért összefognak, és saját szemszögeiket összeadva egy mindannyiunk számára fontos témát állítanak új megvilágításba. A D. 365 napja kiállításról és Az autizmus ideje projektről Eperjesi Ágnes képzőművésszel és Győri Miklóssal, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kara Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézetének intézetigazgató egyetemi docensével beszélgettünk.

Kicsoda D.?

Eperjesi Ágnes: Vedres Dávidot és a családját legalább harminc éve ismerem. Dávid egy barátom unokaöccse, harminchét éves és súlyosan autista. A családjával él.

Szappanokat farag ki kézzel, körömmel. Hogyan figyeltél fel erre? Tudtatok esetleg beszélgetni ennek a kényszertevékenységnek a mozgatórugóiról?

E. Á.: Dávid nem beszél, nagyon nehéz vele kapcsolatot teremteni. Édesanyja szerint húszéves kora körül kezdett el szappanokat kaparni. Hogy miért csinálja, a szülei sem tudják, csak gyanítanak ezt-azt. Például hogy szagingert generál így magának. Erre abból következtetnek, hogy amikor épp nem kapar, akkor egy dezodoros palackot ütöget az orra előtt. A külső szemlélő számára csak az bizonyos, hogy Dávidot ez a tevékenység megnyugtatja, ezért újabb és újabb szappant vesz kezelésbe. Nem tudjuk, mikor és miért hagyja abba, és teszi le azt, amelyikkel éppen elfoglalja magát. Mindenesetre naponta el kell menni vele a boltba, ahol új szappant választ magának. Dávid szülei összegyűjtik a megunt, kikapart darabokat, és amikor együtt van egy nagyobb adag, elviszik egy autista lakóotthonba, hogy az ott élők használhassák őket, ami az otthonnak komoly segítséget jelent.

Én talán tíz éve láttam először náluk ilyen megmunkált szappant. Azonnal elkértem egyet, mert az első pillanattól kezdve különlegesnek láttam. A kaparás nyoma éles szélű vájatokat képezett. Ezekbe a gödrökbe – mint holdbéli kráterekbe – egy ismeretlen világ energiái, késztetetései, erővonalai és feszültségei rajzolódtak bele: rögtön megteltek annak a gondolataival és érzéseivel, aki e holdbéli szappant kézbe vette. Mintha arra várt volna, hogy valaki észrevegye, megvizsgálja, kitágítsa az erőterét, megteremtse számára azt a tágasabb helyet, melyet igényel.

Dávid a kész szappanokhoz nem kötődik? Könnyen kiadta őket a kezéből?

E. Á.: Egy-egy darabbal nem foglalkozik túl sokáig, hamar újra és érintetlenre van szüksége. A kikapartakhoz egyáltalán nem kötődik, félreteszi őket.

Ez egy állandó tevékenység ma is az életében, vagy csak időszakos volt?

E. Á.: Ma is csinálja. Amikor öt éve nekem adtak egy nagyobb adagot, akkor állítólag egy időre abbahagyta, aminek a szülei nagyon örültek. De a szünet átmenetinek bizonyult, és rövidnek.

Hogyan dolgoztad fel a műveket? Hozzányúlsz még Dávid után te is a szappanokhoz, alakítod őket?

E. Á.: Igen, nem „kisajátításról” van szó, ebben az esetben ez nagyon nem volna helyénvaló. A munka során kvázi „begyógyítom” a tárgyak sérüléseit, betonnal töltöm fel a vájatokat, és így visszaállítom a szappanok eredeti formáját. Ezzel a gesztussal nem a szappan testén ejtett sérüléseket kívántam eltüntetni, azaz nem egy elképzelt tökéletes állapotot visszaállítani, hiszen az eredeti öntőforma egy ipari, gyári termék, Dávid pedig pont egyedivé tette a tömegtermékeket a keze munkájával. Először tehát dokumentáltam az egyes tárgyakat, lefotóztam az összeset. Ez azonban nem volt elég. Magukkal a vájatokkal akartam közvetlen viszonyba kerülni, egyesével megvizsgálni a mélységüket, formájukat, és egyesével dönteni afelől, kezdek-e velük valamit, vagy sem. A manuálisan eltöltött idő Dávid tárgyaival számomra azt a kapcsolatot helyettesíti, amit vele személyesen nem tudtam, nem tudok kialakítani.

Nem ismerek közelebbről súlyosan autista embert, nem is szeretnék úgy csinálni, mintha el tudnám képzelni, mit jelent együtt élni vele, mit jelent a gondozása. Nem tudom elképzelni, számomra felmérhetetlen következményekkel bíró valóság ez. Idegen világ, amibe nincs bejárásom, és amihez nehéz közel kerülni, valamiféle rálátásra szert tenni. Ez a dolog ellenáll a próbálkozásoknak. A szappanokkal Dávid mégis felkínált valamit, amivel dolgozni lehet: tárgyakat, melyekhez tudok viszonyulni, és megteremteni valamiféle kapcsolatot.

Lesz más is a kiállítótérben, vagy csak maguk a művek? Esetleg fotók, videók is helyet kapnak majd? Nem véletlenül kérdezem, hisz – ha mondhatom így – a fő műfajod a fotográfia.

E. Á.: Lesz más is: három térben három különböző dolog, három eltérő megközelítés. Az egyik szobának a padlószintjét megemeljük, jó magasra. A nézőknek csak a fal mellett hagyunk szabadon egy keskeny sávot, amin körbe tudnak araszolni, azaz most az övék lesz a nehezített pálya. A hatalmas asztallapot betonból öntjük a helyszínen, Bene Tamás építész vezetésével, a rengeteg szappan be is tölti majd a felületet. Egy másik szobában a dokumentumfotók lesznek, amennyi kifér az adott térbe, nagyjából száztíz darab. A harmadik szobában pedig diavetítés lesz: részletgazdag képek hatalmas nagy méretben, egy kattogó kördiatáras Carousel vetítővel, ami folyamatosan megy majd.

A kiállítás D. 365 napja címmel az INDA Galériában kap helyet. A lakásbelső-galéria adottságai hogyan hatottak a kiállítás vizuális kialakítására?

E. Á.: A lakásgaléria egy intim tér, ami felerősíti a kiállítás kapcsolatteremtő szerepét. Ezen túl a három helyiségét kellett megtölteni az anyaggal, ez is befolyásolta a tervezést.

A címben szereplő 365 napnak van – a nyilvánvalón túl – egyéb jelentősége, úgymint a monotonitás, az ismétléskényszer jelzése?

E. Á.: Persze, mindez benne van. Azt szerettem volna, hogy a kiállításnak a címe olyan önmagától ismétlődő időciklus legyen, ahogy azt a korábbi művekkel, a D. 1 napja és a D. 7 napja címűekkel ez már kijelöltem.

Valóban nem ez az első alkalom, hogy D. szappanjaival találkozhat a közönség, idén nyáron Székesfehérváron mutattad be az előbb említett darabokat, Az autizmus mint metafora című csoportos kiállításon. Mélyi József megnyitóbeszédében izgalmas kérdést vet fel: „Az autizmus és a képzőművészet (…) metaforikus értelemben akár egymás tükörképei is lehetnek.” Mit gondolsz erről?

E. Á.: Lehet ezt mondani, én is így gondolom. Ezt az összevetést termékenynek tartom egy csoportos kiállításon, mint amilyen a dunaújvárosi és a székesfehérvári volt. Egy konkrét művész esetében viszont talán fontosabb az, hogy van-e hozadéka egy ilyen egymásra vetítésnek, és ha igen, mi lehet az. Ez egy nagyon izgalmas kérdés, amit a Bárczival való együttműködés során megpróbálunk kibontani. Beszélgetéssorozatot tervezünk, közös gondolkodást az autizmus–tudomány–művészet háromszögében.

A mostani kiállítás egy projektnek is a része, amiről fontos, hogy beszéljünk. Az autizmus ideje a neve. Miről is szól ez, mi a célja? A képzőművészeten kívül milyen más területek működnek közre ebben a projektben? Kikkel dolgoztok konkrétan együtt?

E. Á.: Többrétegű történet ez. Az INDA Galéria felkarolta az alapvetően nem műtárgycentrikus projektemet, ezért nagyon hálás vagyok nekik. Aztán bevonta az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar autizmus szakirányának vezetőit, akikkel közösen dolgozták ki az együttműködés részleteit, ami az autizmussal élő emberek életminőségének, társadalmi részvételének javításán dolgozó kutatócsoport munkáját támogatja, az egyik konkrét fejlesztésükre gyűjt pénzt. A kiállítás ideje alatt a Gyógypedagógia Fejlesztéséért Alapítvány számlájára kerül minden bevétel, és a kutatócsoport munkáját támogatni kívánók műtárgyat kapnak ajándékba. Ami a gyakorlatban azt is jelenti, hogy ha valaki százezer forintért Eperjesi-képet akar venni, megteheti, és egyúttal a kutatócsoport munkáját is támogatni fogja.

Tudnátok mondani példát hasonló összefogáson alapuló sikeres együttműködésre, amit mintául lehetett venni?

Győri Miklós: Én nem emlékszem konkrétan olyanra, amikor képzőművészeti és tudományos-kutatási projekt fogott volna össze, egyben kereste volna az érintkezési felületeket, a párbeszéd lehetőségeit kifejezetten az autizmus vagy akár más sajátos emberi állapot kapcsán. Bizonyára létezett ilyen, de nem volt konkrét modellünk, mintánk.

Milyen módon tud a képzőművészet segíteni az autizmuskutatásban? Figyelemfelhívással vagy esetleg máshogy is?

Gy. M.: Az egyik aspektus biztosan a figyelemfelhívás, de ez kölcsönös: a kutatás is segít ezzel talán a képzőművészetnek. A tudomány–művészet párbeszédnek vannak hagyományai, s ez biztosan fontos és érdekes gondolatokat hoz majd felszínre az autizmus kapcsán. Ami azért is fontos, mert itt végső soron emberi életekről, az emberi létezésnek sajátos módjáról, módjairól van szó. Fontos megmutatni és megpróbálni azt, hogy alapvetően, mélyen emberi jelenségekre nagyon különböző nézőpontokból tekintsünk rá, s miközben ezekből a különböző nézőpontokból rápillantunk, megpróbáljuk jobban megérteni és egyben a két nézőpont közt is valamiféle párbeszédet folytatni. Azt reméljük, ez mindhárom résztvevő vagy pólus számára hasznos és inspiráló lehet.

Hol áll most az autizmuskutatás?

Gy. M.: Óriási mértékben folyik és óriási tempóban fejlődik az autizmus kutatása. Már nem az a teljesen rejtélyes, megfejthetetlen jelenség, aminek mondjuk harminc éve látták. A rejtély helyére azonban az összetettség, a komplexitás lépett: miközben ma már rengeteget tudunk róla, de nem mindent, s amit tudunk, az egy nagyon összetett jelenség képét rajzolja fel. Jobban értjük genetikai és idegrendszeri szinten, jobban értjük a pszichológiáját, s vannak hatékony módszereink az autizmussal élő emberek támogatására. Mindez korántsem teljes, és nagyon összetett. Részben ezért is fontos, hogy beszéljünk róla: az ember néha nagyon nehezen birkózik meg a bonyolultsággal, és ódzkodik tőle – a dolgokról folytatott diskurzus segíthet ebben.

Mit gondolsz, milyen egy autista megítélése ma? Mintha egyszerre látnának bele az emberek betegséget és zsenialitást.

Gy. M.: Egyik sem jogos igazán. Az autizmust ma nem betegségnek, hanem az emberi fejlődés sajátos atipikus variációjának vagy atipikus variációinak egy halmazának látjuk. Az autizmusra jellemző a képességek sajátos, a tipikustól eltérő szerveződése, megjelenése, s valóban vannak bizonyos tehetségformák, amik gyakoribbak autizmusban – de az igazi zseni az autizmusban is ritka, és korántsem minden autizmussal élő ember mutat valamilyen sajátos kiemelkedő tehetséget. Fontos ezekre figyelni, de nem ez a lényege annak, hogy valaki autizmussal él. Ugyanakkor egyértelműen sokkal többet tud a laikus is ma az autizmusról, mint akár egy-két évtizeddel ezelőtt, és ez egy nagyon jó tendencia.

Eperjesi Ágnes: D. 365 napja
INDA Galéria, 2017. szeptember 6. – 2017. október 20.