A sárga szalon tárgyai

Hosszúélet címmel nyílt kiállításod a Molnár Ani Galériában. Milyen enteriőrt rendeztél be itt?

Fontos körülmény volt számomra, hogy a galéria tere egy belvárosi lakás a Palotanegyedben. Ez a kiállításom egyébként sorban a harmadik, amely egy lakás belső tereiben kap helyet. Dupla ablakok, sárga faparketta, otthonos terek. Szerettem volna olyan elemeket használni, amik egy lakásra, nappalira emlékeztetnek, de nem egyértelműen idézik azt. A szoba hosszú fala elé egy nagy citromsárga függönyt tettünk. Ez egyfelől kitágítja a teret, mert azt érezzük, akár lehetne még mögötte valami, másfelől megmutatja a szoba belmagasságát, és hozza az otthonosság érzetet is. A kiállított tárgyak két polcon vannak, mint az Ikeában vagy egy raktárban, de akár újszerű múzeumi bútorként is tekinthetünk rájuk. A polcok is sárgára vannak pácolva. Ez a szín a megsárgult fal, tapéta, papír színére egy eltúlzott, ironikus idézet, de ilyen erőteljesen uralva a teret akár egy díszes, sárga szalon is lehetne. Nagyon erős fényt adnak ezek a felületek.

A kerámiatálak, vázák mellett sokszor tűnnek fel maszkok is. Miért választottad ezt a motívumot?

Ez a munkafolyamat a portré műfaját, az arc megörökítésének vágyát boncolja, járja körbe. Fejszobrok, büsztök sziluettjeivel kísérleteztem, nagy, színes farostlemez formákkal, amik aztán visszakaptak egy jelszerű arcot. A redukált arcok emlékeztetnek törzsi maszkokra és modernista ábrázolásokra is, amik részben pont a törzsi művészetből táplálkoznak. A kiállítás az identitásunkról is szól. A ma embere sokkal kevésbé határozza meg identitását a modernizmusra építve, az inkább a 19. századból táplálkozik. Ez a fontos 20. századi irányzat, úgy érzem, nem tudott elég mélyre menni sajnos. Ennek a jelenségnek egy jele számomra a maszk, ami modern formájú, de az anyaga a klasszikus és neoklasszikus tárgyaké: márvány, gránit, mészkő.

A tárgyakat látjuk polcokon installálva, de fotókon is, kvázi használat közben. Mi volt a célod ezzel?

A fényképek egy családi fotóalbumot jeleznek, de nincs itt minden fontos része egy albumnak (például csoportkép). Hétköznapok, esetleg ünnepek bizonyos pillanatait idéző jelenetek ezek, melyeket eljátszottunk a barátaimmal. A használati, illetve dísztárgyaink is megjelennek a képeken. A fotók egy része a polcon van, mint egy vitrinben a könyveknek támasztva, vagy az íróasztal üvege alatt, egyesek meg a falon keretben kiemelve, mint a legfontosabb pillanatok, emberek képei.

Összetartozó tárgyak ezek? Elképzelhetünk, mondjuk, egy családot, aki birtokolja őket?

Igen, de az installáció megenged más asszociációkat is. Lehetnek egy korszak tárgyai összegyűjtve. Ezek a kerámiák szerepeltek a Szemző Zsófival közös, Por meg pára című kiállításunkon a Laborban. Ott – Zsófi tárgyaival együtt – egy hosszú kék szőnyegre kiszórva inkább archeológia leletekként viselkedtek. Amikor készítettem a kerámiákat, egy örökölt Herendi-Zsolnay-Hollóházi készlet vagy annak a darabjai voltak a fejemben. Innen ered a tárgyak antropomorf formája: valakihez kötjük őket, képviselik valamelyik előző tulajdonosukat.

A családhoz kötődő, örökölt tárgyak jelentéséről mit gondolsz?

Nagyon fontosak ezek a tárgyak, a történetüknek ereje van. De vannak jó erőt adó, és vannak lehengerlő darabok. Egyes tárgyaknak magukban is megvan ez az erejük, mások meg inkább csak jeleznek, szimbolizálnak eseményeket, embereket, korszakokat. A nagy feladat az, hogy hogyan válogassunk ezek között, mit viszünk tovább, mitől válunk meg. A kiállításban nem választ szeretnék adni arra, hogyan viszonyuljunk az örökségünkhöz, inkább csak feldobom a témát. Az automatizmust szeretném megpiszkálni. Itt nem lehet olyan, hogy így kell vagy úgy szoktuk, hanem mindenkinek a saját igényeit fontos érvényesítenie abban, ahogyan viszonyul a múlthoz.

Ez azért is különösen érdekes, mert mintha az öröklődő, megőrzött tárgyakon keresztül tudnád elmondani azt, amit a közös családi múltról gondolsz. Miért érdekel ennyire a múlt feldolgozása?

Sok munkám van benne. Mindig is vonzódtam a régi tárgyakhoz, és nehezen váltam meg bármitől, sőt, időnként megmentettem olyan tárgyakat is, amit más ki akart dobni. Mondhatni, más örökségét is vittem magammal. 2010-ben beköltöztem a barátaimmal a nagymamám Múzeum körúti lakásába – ez egy óriási nagypolgári lakás volt, benne a bútorok és tárgyak mint egy időutazás. Nehezemre esett az évtizedek óta ugyanott álló bútorokat akár csak odébbtolni, és akkor ez volt a maximum, ami tőlem tellett. Három évig laktam ott, és egy ponton úgy éreztem, belefulladok, miközben körülöttem mindenki csodálta a lakást. Ekkor elmentem Brazíliába. Ott rögtön feltűnt, hogy milyen kevés tárgya van az embereknek. A nappaliban egy kis polc (igaz, hogy kevés könyvük is van), rajta pár tárgy, és se spájz, se padlás, se pince, ahol halmoznák a holmit. Brazíliában a modernizmus kiteljesedett, mélyre ment. Része az emberek gondolkodásának, hétköznapjainak, élettereinek. Felszabadító volt ebben a közegben élni két évig, és megváltoztatott. Amikor hazajöttem, pont fel kellett számolnunk a nagymamám lakását. A barátom, Bruno Baptistelli, aki szintén képzőművész, hazajött velem, és együtt rendeztünk egy elég nagyléptékű kiállítást A gyűrűk mennek, az ujjak maradnak címmel, régi és új tárgyakkal, művészekkel. Rengetegen jöttek, és főleg a lakás miatt sorra érkeztek csoportok. Döbbenetes volt az a mámor, ahogy az emberek a Zsolnay kályhát simogatták, óvatosan léptek a kopott zörgő parkettára, fotózták a folyosón a rózsaablakot, miközben észre sem vették, hogy van más is, kortárs művészet a terekben. Sok tárlatvezetést tartottam, és volt, akiből komoly indulatokat váltott ki, amikor azt mondtam, hogy ez nemcsak tiszteletadás a lakásnak, de egy erőteljes, boldog lezárása is ennek a korszaknak. Utána többen odajöttek hozzám, megnyíltak, és elmondták, hogy teljesen értik, miről beszélek, mert ők nem tudnak elszakadni a szüleik, nagyszüleik tárgyaitól, amik valójában akadályozzák őket az életben. Éreztem, hogy érzékeny pontra tapintottunk, és ez az egész nemcsak erről a lakásról és rólam szól, hanem egy össztársadalmi betegségről is. Ez volt a kezdete annak a munkának, aminek a Hosszúélet is része.

Olvashatjuk is a beharangozóban, hogy mostani kiállításodon szorosan építesz korábbi kiállításaidra.

Igen, A gyűrűk mennek, az ujjak maradnak volt tehát az első állomás. Múlt szeptemberben az Art+Textben, az FSKE+ pályázat keretében került aztán megrendezésre a Messzevágyók, ami a mostaninak egy előtanulmánya, kísérlete. Az szintén egy lakásgaléria volt, korábban Bedő Rudolf műgyűjtő otthona, és a kiállítás annak a konkrét térnek a történetére is reagált. Ezen a kiállításon már együtt dolgoztunk Gadó Flórával, aki a mostani tárlatnak is a kurátora. Pár hete nyílt a grazi Künstlerhausban az Abstract Hungary című kiállítás, ami több generáció művészeit absztrakt szemszögből mutatja be. Itt egy olyan munka látható, amelyben vannak darabok a Messzevágyókból, de szorosan kapcsolódik – bizonyos formák, anyagok, színek révén – a mostani kiállításhoz is.

Mintha A gyűrűk mennek, az ujjak maradnak koncepciója valahogy ellentétben állna a mostanival: míg ott a meglévő, erős kötéssel bíró díszletek ellenére egyféle eltávolodási kísérletet érződik (ezek már „csak” falak és tárgyak, amiktől el lehet távolodni), most az üresnek tetsző tárgyak megtelnek mögöttes tartalommal, a lehetséges családi emléklerakódásokkal. Mit gondolsz erről?

Igen, jól látod. Általában jellemző a munkámra, hogy a személyes és az általános együtt van benne jelen: a fikció és a valóság látszólagos átfedései foglalkoztatnak. A Múzeum körúti tér nagyon személyes volt – ott arra törekedtem, hogy ne csak mint az én történetem legyen értelmezhető, hanem ennél nyitottabban. A Molnár Ani Galéria publikus terében meg pont a privát érzetet igyekeztem előpiszkálni. Ez egyfajta absztrakció, és nagyon jó élményt jelentett, hogy a grazi Abstract Hungary kiállításon a kurátorok (Sandro Droschl és Fenyvesi Áron) is ebből az irányból értelmezték a munkámat, nem pedig a magától értetődőbb személyes vonatkozás felől.

Egyszerre érezheti magát a néző egy családi otthonban és egy múzeumi környezetben. Alapvetően jellemző munkásságodra ez az átjárás, átértelmezés: a klasszikus műfajok felhasználása hétköznapi tárgyaknál. Kritikai megnyilvánulásnak gondolod ezt?

Van a kiállításban egyfajta irónia, ön- és társadalomkritika, helyzetkomikum is, miközben a kritikai él mellett szeretném kiemelni a dolog báját: szeretettel tekintek saját esendőségünkre. Ünnepben a banális, hétköznapban a pátosz érdekel.

Sao Paolóban születtél, néhány éve hosszabb időt is töltöttél ott. Miben látod másnak az ottani művészeti gondolkodást, miben változott a saját műveidhez való hozzáállásod?

A fent említett változásokon kívül fontos és inspiratív tapasztalat volt számomra, hogy a Sao Paoló-i művészeti szcéna egészen más, mint az itthoni. Például sokkal inkább a nagy kereskedelmi galériák a meghatározóak, amelyek a különféle intézményekben is jelen vannak erős lobbitevékenységet folytatva. Annak ellenére, hogy kemény biznisz, mégis egy nagyon laza és könnyed világ. Szabadabb a műfajok közötti átjárás, könnyedén mutatnak be félkész munkákat, kísérleteket, vázlatokat. A művészeti élmény egyrészt nagyon érzéki, másrészt keményen politikai, és ezek szervesen össze is olvadnak.

A műfajok közötti átjárás, a beskatulyázás elkerülése a te pályádon is kérdés lehet, hiszen fotóművészként indultál, viszont ma már sokszínűen használod az installáció, intermédia különböző műfajait. Hogyan viszonyulsz ezekhez a szerepekhez?

Két szerepem volt: az első a fotóművész, aki mást is csinál. Ez pont Brazíliában alakult át arra, hogy inkább úgy tekintek magamra, mint képzőművész, aki fotózik is. A fotográfia látásmódja továbbra is erősen jelen van a munkámban, a valóság és a fikció kapcsolata ebben a médiumban kikerülhetetlen – végül is ezt viszem tovább a munkáimban, csak más technikákkal és anyagokkal.

Ember Sári: Hosszúélet
Molnár Ani Galéria // 2017. július 5. – szeptember 29.
Kurátor: Gadó Flóra