Emlékezés – szenzáció, de meddig?

Szenzáció, de meddig?

A Neon Galériában egy közel negyvenéves performansz képei peregnek. A kiállítóterem tömve, a földön lehet csak ülni. Leülök a csupasz földre, és úgy érzem magam, mintha a frankfurti repülőtér építése elleni hajdani tüntetésen vennék rész, amiről olyan sok dokumentációt láttam. Pereg a film, beavatnak a filmen látható cselekménybe. Talán bennem van a hiba, nem érzek lázat, gyomrom nem szorul össze attól, amit látok. Pedig nagyon jól dokumentált kiállításról van szó, nyomon követhető benne a média reagálása a képlopásra. Ulay 1976-ban ellopta Carl Spitzweg A szegény költő című művét a berlini Neue Nationalgalerie épületéből, majd egy kreuzbergi török család nappalijában helyezte el. A performansz címe: Da ist eine kriminelle Berührung in der Kunst, vagyis A művészetnek van egy bűnügyi oldala. A német lélek szimbólumaként emlegetett mű eltulajdonítása Ulay szimbolikus demonstrációja a német identitás ikonjai ellen. „Amit mi rossznak érezünk, arra nekünk feltétlen szükségünk van, hogy jól is érezhessük magunkat utána. A viszontagságainkra tehát szintén feltétlen szükségünk van, különben nem tudjuk élvezni a nyugalmat. Ugyanígy: bűn nélkül nincs erény. Tehát rossz nélkül semmilyen értelemben se létezhet jó” – néz szembe önmagával Füst Milán. Ulay olyan képet lop el, amely közkedvelt volt valaha, egyben Adolf Hitler kedvenc festménye is. Ikont vitt magával, a német biedermeier ikonikus képét.



A korabeli tudósítások szerint, melyek fotokópiái a kiállítás részét képezték, Ulay a tettéről hatvanöt európai művészeti intézménynek és személynek küldött magyarázatot akciójáról, melynek címe: Ez egy kriminális érintés a művészetben. Ulayt letartóztatták. Idő- és akciótervet, valamint helyszínrajzot találtak nála. Ő többek között a következő magyarázatot adta: „Művészként lépek fel a művészet és művészek védelmében, a nevezett festmény modellként szerepel az akcióban.” Hangsúlyozta, hogy tettét senki sem segítette, és tanácsokat sem kapott másoktól. Akciójának ötlete az előző év októberi berlini látogatásakor született. Az akció után a Porosz Állami Kulturális Intézet vasárnap késő délután tájékoztatást adott a történtekről. E szerint a festményt vasárnap 13.20 órakor, a látogatási idő alatt tulajdonították el a Nemzeti Múzeumból. A tettes letépte a képet a falról, ami megszólaltatta a riasztóberendezést. Annak ellenére, hogy az őrök azonnal üldözőbe vették, ideiglenesen meg is fogták, Ulaynak mégis sikerült kiszabadulnia és elmenekülnie. A sajtótájékoztató szerint a tettes a Nemzeti Galéria igazgatójának, Prof. Dr. Dieter Hanischnak telefonon felajánlotta, hogy a képet visszaszolgáltatja. Ez később be is következett, Hanisch a Bethania utcai Künstlerhaus kapusától átvehette a sértetlen képet.



Hanisch tiltakozott az ellen, hogy Ulayt egy szélsőbaloldali őrültnek nevezzék: ahogyan azt a sajtó megírta, tettét jól kidolgozta, saját bevallása szerint már októberben megvizsgálta a helyszínt, és az elküldött meghívók, valamint a Kunstforumban feladott hirdetés tudatos felkészülésre utaltak. Egy rendezvényszervező is részt vett ebben a művészeti akciónak nevezett tettben, Studiogalerie Steine, valamint egy profi filmes csapat is, amely harmincperces filmet forgatott (produkciós költség 10 000 DM) a helyszínen, és ezt a filmet már felajánlották az egyik német adónak. Hanisch szerint „itt nem egy művészi akcióról van szó, hanem egy teljes mértékben aszociális megnyilvánulásról. Önmagában is logikátlan és rosszul célzott.”

Szenzációvá vált valami, ami korábban a bűn kategóriájába tartozott. Kérdés, hogy egy performansz elég ok-e arra, hogy ne bűnesetet lássunk a cselekmények mögött, hanem kritikát a fennálló művészeti intézményrendszerrel szemben. A képes beszámoló bár meggyőző, az akció mégis veszített erejéből, újra felidézése nem teremtett új kontextusokat, hacsak azt nem, hogy az emlékezés folyamatát és eredményét is szemügyre vehetjük a kiállított dokumentumokban. Nézve a ’70-es évekbeli filmet, felidéződik bennem 1968 szelleme és a későbbi németországi terroristacselekmények – ebben a kontextusban próbálom átélni az akciót. Irritáció? Ki kit és miért irritál? Mi, nézők most annyi év után meglátjuk a humort is a képekben, ahogy Ulay a képpel a hóna alatt menekülve csetlik-botlik, és felmerül a kérdés: az adott korszakban, amikor még ott lebegett ’68 szelleme, mennyire vitte a művész vásárra a bőrét? Kétségtelen, hogy minden előkészület ellenére sem volt veszélytelen az akció. Vajon tudatosul a nézőben, hogy itt nem csupán egy értékes festmény eltulajdonításról van szó?Ismerhető a nem vájt fülű néző számára, hogy a festmény milyen mögöttes szimbólumot hordoz?

A dokumentálás pontossága, német alapossága példás, de nem elegendő, hogy művészeti élménnyé váljon a régi performansz. A történetiség dominál, ám ez kevés ahhoz, hogy katarzist éljünk át a vetítés közben. Füst Milán írja a szerelem kapcsán: „A szerelem szenzációkat vár s abban van is része, – de vajon sokáig-e? Ez annál kevésbé elképzelhető, mert hisz ez a fogalom, hogy szenzáció, magában rejti rövidéletűségét – nincs igazam? Vajon lehet-e valami szenzáció ötven évig?” Sőt tovább megy: „Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk.” Ulay is szembekerül a felejtés kérdésével, hogy a látott képlopás nem feltétlenül vált ki izgalmat a nézőből, talán csak csodálatot, hogy ilyesmi megtörténhetett, és valaki csak egyszerűen kisétálhat a múzeumból egy képpel a hóna alatt. Az OFF-Biennále Budapest keretében megvalósult kiállítás, mely Ulay művészi gyakorlatának általános etikai elkötelezettségét kívánta bemutatni, egyben az 1976-os akció első mélyebb értelmezésére tett kísérlet is.

Deák Csillag

Emlékezés és önismeret

Közel negyvenéves a történet, öndokumentációt, önleírást látunk. Ulay egy etológus lett, aki most krimit mutat, bűnügyet göngyölít fel mint tanú, sőt koronatanú. Senki sem lép közbe, senki sem akadályozza meg, hogy dokumentálhassa, mi történt, hogyan történt. Manifesztálódik valami, ami valaha gondolat volt, és tetté vált. Egy performansz valósult meg, amit most kockáról kockára, lépősről lépésre követhetünk. Magunk is részesévé válhatunk a múltnak az emlékezés által, amelynek kulcsfontosságú eleme most az önismeret. Önfelismerés és önráismerés: ez voltam egykor, ez vagyok ma. Ulay gondolkozott, és elkezdte az akcióját. Nem lett belőle Vörös Brigád-tag, de valahogy mégis a rendszer ellen lázadt, a hivatal ellen, amely képtelen megoldani bizonyos emberi gondokat, nevezetesen egy kreuzbergi török család nehéz anyagi helyzetét. A közvélemény figyelmét tereli a mindennapokra, a rögvalóságra. A fikció, a képlopás így lesz reális cselekvés, igaz történet.



Lehet-e élni bűn nélkül? Ulay nem lett bűnös – bezárták, majd kiengedték. Nem ülte le büntetését, elhagyta Németországot. Bizonyára ez a sors várna arra is, aki most akasztana le egy képet egy hazai múzeum faláról. Érdekes mozzanat, hogy a debreceni Modemből ellopott kép története másként alakul, máig sincs meg a tolvaj. Ulay tolvaj lett a szó szoros értelmében, kimerítette a tolvajlás fogalmát, még akkor is, ha nemes cél vezérelte, és gyerekkorunk óta tudjuk a belénk vésett gondolatot: a cél nem szentesíti az eszközt.

Ulay talán túl okos, flottul megy minden, a török család lakásának falára kerül a kép, a lopott kép. Az ismétlés, a felidézés egyenessége, időbe ágyazottsága, ismertsége, hogy mi fog történni, egy újranézett krimi vagy újraolvasott bűnügy történetével vetekszik. Már talán nincs izgalom, marad a váz, a performansz lépései, a terv, amely megvalósult, és itt nem is a megvalósultság a lényeges, hanem annak elgondoltsága, kivitelezhetősége.

Ulay nem tünteti el a nyomokat, csak bolyong a városban, és hosszú ideig nem akadnak a nyomára. Orránál fogva vezeti a rendőrséget. Szándékosan, ennyiben a szándéketika kérdéskörével állunk szemben. Ami szándékunkban áll, de még nem hajtottuk végre, az már a bűn előszobája-e, vagy van visszatérés a bűn földjéről? Bevallani a bűnt, művészi eszközökkel ábrázolni azt, mennyire etikus? Esetleg ezzel biztatni másokat, hogy hasonlóakat cselekedjenek? Ragadós lehet példa? A negatív minta szolgáltat-e elegendő muníciót ahhoz, hogy valaki ilyen eseménysor résztvevője, kigondolója, végigvivő alakja legyen? És itt jön az önismeret: mennyire vagyunk képesek ellenállni egy hatásnak, egy volt bűnügynek?



Emlékezetes eset a mitológiában az aranygyapjú elrablása. „Mit tennél, ha király volnál – kérdezik Iászóntól – avval az emberrel, akiről jóslat mondja, hogy meg fog ölni téged?” Iászón nem habozik: „Elküldeném Kolkhiszba az aranygyapjúért.” Mindenki jól tudta, hogy a kolkhiszi király éjjel-nappal varázshatalmú óriáskígyóval őrizteti az aranygyapjút. Iászón maga fölött ítélkezett. A király megparancsolja, hogy rögvest induljon útnak. Ez is krimi, csak másként. A történet váza hasonló, valamit véghez kell vinni, valakinek vagy valaminek az érdekében. Ulay a török bevándorlók érdekében cselekszik. Ulaynak társa is akad Marina Abramović személyében. Egy kamasz fejében mit jelentenek Ulay lépései, mit jelentenek a mitológiai események? Erre a kérdésre csak az idő fog választ adni. És valakinek a cselekménye vagy épp a némaság. Egy szabad világban is lehet valamit elkövetni, és azt kalkulálni, kiszámolni, logisztikázni, kijátszani, eljátszani. Önámítás nélkül, de a reprezentativitás eszközével. Szuperhőst és hihetetlen kalandot látunk.



Ulayban nincs álszemérem, sem elfogultság, vállalja a cselekményt, nincs önigazolás, csak az események pontos leírása és bemutatása. Nem mentegetődzik, nincs érzelmesség sem, sőt legenda sincs. Ez a dokumentált múlt talán kissé rideg, távolságtartó. A néző kívül rekedhet a történeten, nincs azonosulás, de megvetés, elvetés sem.

Kölüs Lajos