© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Érintős
Mátrai Erik Ellipszoid a ködben című kiállítása
Mátrai Erik grafikáin látni engedi, sőt láttatja velünk képeinek anyagát, azok anyagiságát. Hepehupák és göröngyök, foltok és maszkolások, kikaparások és éles metszések – ezek a képek nemcsak a szemnek készültek, hanem az érintésnek is.
Egy kritika megírása előtt érdemes eldönteni, hogy a kiállított anyagról vagy a kiállításról írunk – a kettő keverése már mesterkurzus. Ezért én utóbbit elhagyom, már csak azért is, mert Mátrai Erik Karinthy Szalonban látható Ellipszoid a ködben című kiállításának tere és kurátori koncepciója – nyugodtan mondhatjuk – tét nélküli.
Egy dolog miatt mégis meg kell említenem a tárlat rendezését, amivel már rá is térek recenzióm tárgyára: ezek Mátrai Erik grafikái. (A képeknél, de még a nézőt kalauzoló képlistán sincs feltüntetve az egyes alkotások technikája – pedig micsoda csemege!) Mert amit megszokhattunk a művésztől, az sokkal teátrálisabb és sokkal intimebb: olyan alkotások, amelyek a show és a magasművészet között libikókáznak, produktív módon.
Most viszont elmaradt az a szituációra építő gesztus, amiről egyébként tudjuk, hogy Mátraival van dolgunk. És az élmény – látszólagos – elhagyása végül mégis igazán üdítő élménnyé válik. És elmarad a narratív közeg is, ami szintén alapja Mátrai sokszor szakrális, vagy mondjuk úgy, spirituális témákat óvatosan feszegető munkáinak. A művész több ízben is hivatkozott a nagy mesterekre: Dürerre, Van Eyckre – a grafikák esetében viszont nincs hivatkozási keret, cím nélkül lebegnek a térben, várva, hogy mi húzzuk meg az összefüggéseket. Ezért maguk a grafikák kerülnek előtérbe – mint grafikák.
A közel húsz alkotás szinte mindegyikén megjelenik valamilyen formában az a bizonyos ellipszis vagy szferoid. És csak egy maroknyi kép lóg ki a sorból, amelyeket tervrajzként, skiccként kezelhetünk. A Porticus terv 02. munkán látható minden szénnel húzott vonás, ennek ellenére mégsem adja vissza azt a könnyedséget, amellyel a végleges fényinstalláció operált. Mégis, az erős és vastag fekete satírozások kavargásában a fénynyalábokat jelölő, majdnem teljesen tisztán hagyott keskeny függőlegesek megbontják a terv egészét, és érezhetően oldják a nagyméretű rajz súlyos, fekete tömegét. Kivitelezésében nem ennyire erőteljes a Porticus terv 01., de a papír textúráján fennakadó szénszemcsék tapinthatósága az előző rajz fuldokló hatásával szemben inkább lélegzethez juttat, és nem ránk borítja, hanem érzékelhetővé teszi a teret.
Mátrai Erik installációiban nagy szerepe van annak, hogy a befogadó számára viszonyítási pontokat adnak. Ez alatt most nem a narratív körítést értem – ezekkel együtt ugyanis szituációi néha direktebbek a kelleténél, és már egyfajta előre megélt tapasztalatot kívánnak közvetíteni. Kontextus helyett matériára gondolok, anyagra, amihez képest meghatározzuk pozíciónkat a műalkotáshoz: hiába használ fényt Mátrai, mégis tudja azt szilárdként kezelni és formálni, valamint teret alakítani és elhatárolni vele. Vagy a műfüst is ad egy felületet, amire „rálátjuk” vetítéseit. Ezek látványosak a szónak abban az értelmében is, hogy láthatóak, egészen az érintés határáig. Szilárdnak mutatkoznak, meg- és behatárolják az élményt és az esztétikai tapasztalat terét is. Szituációkat teremtenek a minimalizmus legklasszikusabb hagyományai szerint, amibe önkéntelenül is belehelyezkedünk: Mátrai inszcenálja a tapasztalatot – ettől működik.
Ám csak egy bizonyos határig, mert hamar ellaposodhat. Egy adott helyzet újra és újra való átélése nem fogja, nem tudja ugyanolyan intenzitással kiváltani ugyanazt az érzést – a katarzis elkopik. Nem lehet ugyanazon a fénykapun minden alkalommal gyermeki átérzéssel végigsétálni, mikor már nem hat az újdonság erejével. Éppen ezért a Neonfolyosó az egyetlen munka, ami kilógni látszik. Talán azért, mert Mátrai egy másik „fényútfestő” kiállításán a várban csak az egyik sor égett, az is csak akkor, ha az (egyébként felháborodott) teremnénit megkérte az ember: ugyan tessék már felkapcsolni!
Itt a narratív közeg bezavar, nemcsak asszociál, hanem konkrét térre mutat. Az airbrush folyosó egy miniatűr paintball-pályát idéz, amely kiköveteli, hogy végigkövessük az összes festékpöttyöt, pacát és kenést. Ez Mátrai Erik grafikáinak talán legerősebb mozzanata: látni engedi, sőt láttatja velünk képeinek anyagát, azok anyagiságát. Hepehupák és göröngyök, foltok és maszkolások, kikaparások és éles metszések. Ezek a képek nemcsak a szemnek készültek, hanem az érintésnek is.
A Himalája felett című munkán már megjelenik az ominózus ellipszoidrács. A hegylánc régi képeslapok giccsbe hajló, pézsmaszagos, fekete-fehér szentimentalizmusát idézik. Közben ómenként lebeg felette a szferoid, szinte teljesen kitakarva a tájat. De még inkább megmutatva a hordozót, a papír felületét, felfedve a maszkolás és metszés nyomvonalait, meghagyva egy-két szénfolt maradékát. Ennek kontrasztjában gyanússá válik a tájkép is, a csúcsfények fehér maszatjai és a sötét hágók pikkelyes széncsíkjai.
Land art terv 02. – újra a képeslaphegy staffázs (vagy lombkorona?), és a monokróm helyzetbe bármiféle figyelmeztetés nélkül behasít egy gigászi kék tű – nagyon finom részletek és az anyaggal, a technikával való végtelen konfrontáció. Játék ez kép és képiség határán. Ahogy a papíron elhalványul a szén, foltszerűsége a semmibe vész, már nem ködöt vagy felhőt látni, hanem a művész keze nyomát. A tekintetet a kék tű odaköti a részletekhez, rábökve minden egyes pontra, mondván: „látod?”. A rajzosság láthatóvá tételével pedig valahol mégis létrejön egyfajta szituációs játék. A pontok a tekintet helyét jelölik, a vonalakat végigkövetve jelenvalóvá válnak. A kép feltérképezése annak tapasztalata, ami valós idejű.
Az Ellipszoid 02. munkán érezhető persze, hogy többről van itt szó, mint a grafika anyagának esztétikai minőségei. A mocsaras pusztában a kicsi ember találkozik a nagy szferoiddal: valami nagy és a környezetbe nem illő, abból kilógó, rendszerezett és elsőre mégsem áttekinthető entitással, amely megbontja az ismerős világot. A transzcendenssel való szembesülés nem maradt el Mátrainak ezekből az alkotásaiból sem. De a jelentés az anyag minőségein keresztül fogalmazódik meg, és inkább ezeknek lehet tulajdonítani a főszerepet. Mátrai Erik grafikái nem hagynak ködben, inkább eloszlatják azt.
Mátrai Erik: Ellipszoid ködben
Karinthy Szalon
2015. szeptember 8. – október 9.
Egy dolog miatt mégis meg kell említenem a tárlat rendezését, amivel már rá is térek recenzióm tárgyára: ezek Mátrai Erik grafikái. (A képeknél, de még a nézőt kalauzoló képlistán sincs feltüntetve az egyes alkotások technikája – pedig micsoda csemege!) Mert amit megszokhattunk a művésztől, az sokkal teátrálisabb és sokkal intimebb: olyan alkotások, amelyek a show és a magasművészet között libikókáznak, produktív módon.
Most viszont elmaradt az a szituációra építő gesztus, amiről egyébként tudjuk, hogy Mátraival van dolgunk. És az élmény – látszólagos – elhagyása végül mégis igazán üdítő élménnyé válik. És elmarad a narratív közeg is, ami szintén alapja Mátrai sokszor szakrális, vagy mondjuk úgy, spirituális témákat óvatosan feszegető munkáinak. A művész több ízben is hivatkozott a nagy mesterekre: Dürerre, Van Eyckre – a grafikák esetében viszont nincs hivatkozási keret, cím nélkül lebegnek a térben, várva, hogy mi húzzuk meg az összefüggéseket. Ezért maguk a grafikák kerülnek előtérbe – mint grafikák.
A közel húsz alkotás szinte mindegyikén megjelenik valamilyen formában az a bizonyos ellipszis vagy szferoid. És csak egy maroknyi kép lóg ki a sorból, amelyeket tervrajzként, skiccként kezelhetünk. A Porticus terv 02. munkán látható minden szénnel húzott vonás, ennek ellenére mégsem adja vissza azt a könnyedséget, amellyel a végleges fényinstalláció operált. Mégis, az erős és vastag fekete satírozások kavargásában a fénynyalábokat jelölő, majdnem teljesen tisztán hagyott keskeny függőlegesek megbontják a terv egészét, és érezhetően oldják a nagyméretű rajz súlyos, fekete tömegét. Kivitelezésében nem ennyire erőteljes a Porticus terv 01., de a papír textúráján fennakadó szénszemcsék tapinthatósága az előző rajz fuldokló hatásával szemben inkább lélegzethez juttat, és nem ránk borítja, hanem érzékelhetővé teszi a teret.
Mátrai Erik installációiban nagy szerepe van annak, hogy a befogadó számára viszonyítási pontokat adnak. Ez alatt most nem a narratív körítést értem – ezekkel együtt ugyanis szituációi néha direktebbek a kelleténél, és már egyfajta előre megélt tapasztalatot kívánnak közvetíteni. Kontextus helyett matériára gondolok, anyagra, amihez képest meghatározzuk pozíciónkat a műalkotáshoz: hiába használ fényt Mátrai, mégis tudja azt szilárdként kezelni és formálni, valamint teret alakítani és elhatárolni vele. Vagy a műfüst is ad egy felületet, amire „rálátjuk” vetítéseit. Ezek látványosak a szónak abban az értelmében is, hogy láthatóak, egészen az érintés határáig. Szilárdnak mutatkoznak, meg- és behatárolják az élményt és az esztétikai tapasztalat terét is. Szituációkat teremtenek a minimalizmus legklasszikusabb hagyományai szerint, amibe önkéntelenül is belehelyezkedünk: Mátrai inszcenálja a tapasztalatot – ettől működik.
Ám csak egy bizonyos határig, mert hamar ellaposodhat. Egy adott helyzet újra és újra való átélése nem fogja, nem tudja ugyanolyan intenzitással kiváltani ugyanazt az érzést – a katarzis elkopik. Nem lehet ugyanazon a fénykapun minden alkalommal gyermeki átérzéssel végigsétálni, mikor már nem hat az újdonság erejével. Éppen ezért a Neonfolyosó az egyetlen munka, ami kilógni látszik. Talán azért, mert Mátrai egy másik „fényútfestő” kiállításán a várban csak az egyik sor égett, az is csak akkor, ha az (egyébként felháborodott) teremnénit megkérte az ember: ugyan tessék már felkapcsolni!
Itt a narratív közeg bezavar, nemcsak asszociál, hanem konkrét térre mutat. Az airbrush folyosó egy miniatűr paintball-pályát idéz, amely kiköveteli, hogy végigkövessük az összes festékpöttyöt, pacát és kenést. Ez Mátrai Erik grafikáinak talán legerősebb mozzanata: látni engedi, sőt láttatja velünk képeinek anyagát, azok anyagiságát. Hepehupák és göröngyök, foltok és maszkolások, kikaparások és éles metszések. Ezek a képek nemcsak a szemnek készültek, hanem az érintésnek is.
A Himalája felett című munkán már megjelenik az ominózus ellipszoidrács. A hegylánc régi képeslapok giccsbe hajló, pézsmaszagos, fekete-fehér szentimentalizmusát idézik. Közben ómenként lebeg felette a szferoid, szinte teljesen kitakarva a tájat. De még inkább megmutatva a hordozót, a papír felületét, felfedve a maszkolás és metszés nyomvonalait, meghagyva egy-két szénfolt maradékát. Ennek kontrasztjában gyanússá válik a tájkép is, a csúcsfények fehér maszatjai és a sötét hágók pikkelyes széncsíkjai.
Land art terv 02. – újra a képeslaphegy staffázs (vagy lombkorona?), és a monokróm helyzetbe bármiféle figyelmeztetés nélkül behasít egy gigászi kék tű – nagyon finom részletek és az anyaggal, a technikával való végtelen konfrontáció. Játék ez kép és képiség határán. Ahogy a papíron elhalványul a szén, foltszerűsége a semmibe vész, már nem ködöt vagy felhőt látni, hanem a művész keze nyomát. A tekintetet a kék tű odaköti a részletekhez, rábökve minden egyes pontra, mondván: „látod?”. A rajzosság láthatóvá tételével pedig valahol mégis létrejön egyfajta szituációs játék. A pontok a tekintet helyét jelölik, a vonalakat végigkövetve jelenvalóvá válnak. A kép feltérképezése annak tapasztalata, ami valós idejű.
Az Ellipszoid 02. munkán érezhető persze, hogy többről van itt szó, mint a grafika anyagának esztétikai minőségei. A mocsaras pusztában a kicsi ember találkozik a nagy szferoiddal: valami nagy és a környezetbe nem illő, abból kilógó, rendszerezett és elsőre mégsem áttekinthető entitással, amely megbontja az ismerős világot. A transzcendenssel való szembesülés nem maradt el Mátrainak ezekből az alkotásaiból sem. De a jelentés az anyag minőségein keresztül fogalmazódik meg, és inkább ezeknek lehet tulajdonítani a főszerepet. Mátrai Erik grafikái nem hagynak ködben, inkább eloszlatják azt.
Mátrai Erik: Ellipszoid ködben
Karinthy Szalon
2015. szeptember 8. – október 9.
