Fluxus és barátai

Nem túlzás azt állítani, hogy a Fluxus és barátai című kiállítás egy utazás. Méghozzá egy olyan irányzat megismerése felé, amely amennyire nehezen definiálható, ugyanannyira lebilincselő élmény is. Mint azt a kiállítás kurátora, Lisa Simon elmondta, a fluxus lényege a szórakoztatás, nem pedig az átvitt értelmek keresése vagy a mély, magvas gondolatok kifejezése.

A hatalmas mennyiségű alkotásban szinte elveszik az ember. Ide nem elég csak beugrani, ezt a tárlatot nem lehet csak átfutni: át kell adni magunkat a látottaknak, ehhez pedig jócskán szükségünk lesz időre. Megbánni azonban biztosan nem fogjuk, még ha egy teljes délutánunkat is a kiállítóterekben töltjük – főleg, ha olyan emberként definiáljuk magunkat, mint akit az impulzusok éltetnek. Ezekből itt nem lesz hiány. Ám mielőtt elindulnánk a múzeumba, mindenképp ismerkedjünk meg egy kicsit ezzel a furcsa, akár a művészettörténet számkivetettjének is nevezhető irányzattal és annak előfutárával, a dadaizmussal is. Ha ezt nem tesszük meg, valóban el fogunk veszni a kiállításban – nem feltétetlenül jó értelemben.

Yoko Ono, Marcel Duchamp, John Cage, Tót Endre, Lakner László – néhány azok közül, akiket összekapcsolhatunk a fluxussal és annak gondolatmenetével. Duchamp és Cage kiemelt szerepet játszott az irányzat formálásában, és kettejük világnézetének köszönhetjük, hogy egy precizitásra épülő, mégis a véletelenekből táplálkozó, a végletekig liberális művészcsoport születhetett meg. A végletekig liberális a szó szoros értelemben igaz, hiszen a fluxus jegyében létrejött csoport sosem volt egységes, és lehetetlen behatárolni tevékenységeiket, miközben szellemileg szorosan összekapcsolódtak. A művészcsoport először a hatvanas években jelent meg a nemzetközi színtéren George Maciunas litván művész vezetésével. Már a kezdetekkor célkitűzésük volt, hogy a megszokott művészeti szokásokkal szembemenve kísérletezzenek, azaz egyfajta művészeti forradalmat hozzanak létre. A tárlat egyik kiállítóterében olvasható a fluxus egyik előfutárától, Kaprowtól származó idézet, amely jól rávilágít az irányzat egyik jellegére: „A kísérleti művészet az a fajta tett vagy gondolat, melynek művészeti mivolta örökké kétséges marad.”

A fluxus nagyon összetett: olyan fogalmakat és megjelenési formákat köthetünk hozzájuk, mint az akcióművészet, a különböző művészeti happeningek, irodalmi és zenei alkotások vagy politikai megnyilvánulások, valamint az eat art. Fő korszaka körülbelül harminc évet ölel át (1960–1990): ezt az időszakot mutatja be a Ludwig Múzeum kiállítása is több mint negyven művész alkotásainak segítségével.

A tárlat remekül tagolt, minden terem más és más ágazattal foglalkozik. Külön térben ismerhetjük meg a zenei alkotásokat, az eat artot, a politikai vonatkozású műveket és az egyszerűen szórakoztatásra szánt műtárgyakat. Nem csupán falakra aggatott művekkel találkozhatunk, hanem figyelemfelkeltő installációkkal, vitrinekben elhelyezett dokumentációkkal, könyvekkel és interaktív tartalmakkal is – szinte az összes érzékünkre szükségünk van a befogadásukhoz. Érdemes sokáig időzni a vitrinek fölött, hiszen a legtöbb esetben olyan részleteket pillanathatunk meg, amelyek gyakran érdekesebbek, mint egy adott mű egésze. Ilyenek például Yoko Ono cetliken olvasható gondolatai vagy az a doboza, amelyen a következő felirat olvasható: „A box of smile”.

Tegyünk ugyanígy az eat art szellemében létrejött műveknél is. A falakra fordított síkban felhelyezett asztalok és vitrinek olyan összetett installációk, amelyekre nem elég csak egy pillantást vetni, a értelmezéshez muszáj elvesznünk a részletekben. Láthatunk ételmaradékokkal teli tányért, borospalackot, poharakat, evőeszközöket – lényegében mindent, ami egy átlagos vacsorához vagy ebédhez szükséges. Ezzel a témával gyakran találkozhatunk egyébként a pop art jegyében létrejött alkotások esetében is. A Ludwig Múzeum korábbi, Ludwig Goes Pop címet viselő tárlata hasonló kompozíciókat vonultatott fel.

Persze furcsaságokból sincs hiány, hiszen mégiscsak szórakoztatásra épülő művészeti irányzatról beszélünk. Ilyen például a különleges dizájnnal készült, természetesen ülésre alkalmatlan szék vagy a monumentális nagyságú installáció, amely olyan hatást kelt, mintha a művész egy kiadós guberálás közben talált tárgyakat összeheggesztette volna. Az egyik falról pedig egy műfogsorral találhatjuk szemben magunkat. Van még itt pénzcsap, kapirgáló tyúkok dobozban, mellettük tojástartóba rendezett tojások és falon ugráló műanyag béka is. A kiállított klasszikusok közül érdemes megemlíteni Magritte ikonikus pipáját (amely visszaköszönt az idei ARC kiállításon is) híres mondatával:„Ceci n'est pas une pipe.”(„Ez nem egy pipa.”), vagy John Cage kottáját.

Akár szeretjük a sokszor szürrealista, megfejthetetlen és nehezen érthető műveket, akár nem, a Fluxus és barátai megtekintése utánbiztosan marad az emlékezetünkben olyan alkotás, amely valamiért közel került hozzánk. Ez a válogatás bizonyíték arra, hogy a művészetek kedvelőinek sokszor szüksége van olyan élményekre, amelyek egyszerűen csak magukkal ragadják őket, és nem kívánnak meg semmilyen tágabb értelmezést vagy fejtegetést. A Ludwig Múzeumban látható alkotások többségénél ezt nem muszáj megtennünk – sokszor tényleg csak a szórakoztatásunkra jöttek létre.

Fluxus és barátai
Ludwig Múzeum, 2017. szeptember 22. – november 26.