Frida Pestre látogatott

Frida Kahlo műveiből kiállítást rendezni hálás feladat. Fridát mindenki ismeri, a legtöbben szeretik, sőt, példaképként, egy, a saját életével erőt és motivációt nyújtani tudó barátként tekintenek rá. Nem is nagyon becézünk más, ilyen híres alkotót a keresztnevén. De Frida külön kategória: egyedi, őszinte és izgalmas. A nonkonformizmus szimpatikus, baráti arca biztosan vad színekben pompázó virágkoszorút és összenőtt szemöldököt visel.

Frida-kiállítást rendezni azért is jó, mert a művésznő egyedi stílusa, a mexikói népviseletet modern elemekkel variáló, harsány színekkel játszó öltözködése, egyedi külseje mindenkire hatással van. Ezek az elemek, színek, valamint a művész idézeteknek is nagyszerűen megfelelő, magasröptűen elszállt kijelentései (pl. „Minek nekem a láb, ha a szárnyaimmal repülni tudok?”) egyszerűen és hatásosan felhasználhatók a kiállítás dizájnelemeiként.

Harmadsorban: Frida Kahlo életét jól ismeri a közönség, mind olvastunk róla, láttuk nemcsak a művein, de a moziban is. Jól tagolható az életút az azt meg-megtörő tragikus események mentén, amelyekből a művész aztán mindig ki tudott emelkedni, nagy lelkierőről adva tanúbizonyságot. Szenvedéseit a festővásznon is felmutatja, kezdeti portréi után így válik egyre inkább önmaga saját művészi témájává. A szenvedés ikonográfiája szerint fő művének a Törött oszlop című festmény tekinthető, amely egyben a kiállítás nyitóképe is. Letisztult, a szenvedést magát személyesíti meg egy önportrén keresztül olyan motívumokkal, amelyek aztán későbbi munkáin is gyakran visszatérnek, és már önmagukban felidézik, jelzik a fájdalmat: ilyenek a záporozó könnycseppek, a testbe fúródó krisztusi szögek, a fehér – talán kórházi, talán nem evilági – lepel és a beteg belső szerveket el nem takaró, de ideig-óráig még egybentartó szíjak.

Viszont épp amiért könnyű, ugyanazért nagyon nehéz is kiállítást rendezni Frida Kahlóról úgy, hogy az ne csak a felszínen jelentsen hozzáadott értéket a művekhez, és ne a legkézenfekvőbb megoldásokat használja – hogy újat mondjon és kérdéseket vessen fel egy ennyire nemcsak a művészettörténetbe, de a popkultúrába is beépült alkotóról. Hogy – ami egy emlékezetes, valódi művészeti élményt jelentő kiállításnál fontos lenne – a néző is megtalálja magát valahol a tárlatban.

Ezen a kiállításon egy könnyen adódó, lineáris sorrendben követhetjük végig a művésznő Magyarországra érkezett képeit. A harmincöt mű, amelyek között néhány rajz is szerepel, a következő, életrajzilag egymást követő témakörök szerint látható: ifjúkor az első művekkel, a portrék korszaka, a fájdalom és a testi betegségek, Mexikóhoz való kötődés, csendéletek, Diegóval való kapcsolata és a magyar fotós, Nickolas Muray iránti szerelme, vitatott magyar kötődése, végül egy teremben rengeteg fotó, amely a művész popkulturális ikonná válását igazolja. Tetoválások, grafittik, művészek, celebek és divatbemutatók láthatók rajtuk, mind Frida hatását mutatva. A felosztás meglehetősen kézenfekvő, vizuálisan pedig az egyes termek különböző, Frida Kahlo stílusában fontos szerepet játszó színekben: pink, vörös, sárga, kék tűnnek fel. Kinagyított fotók, videofelvételek egészítik ki a képet, helyenként hangzatos idézetekkel a falakon.

Amennyi kérdést felvet még ma is Frida, annyira nem tudunk meg róla a kiállításon újat. Akármennyire is beágyazott művész, még mindig izgalmas kérdés, hogyan vált gyakorlatilag az első számú női alkotóvá, ikonná a halála után jó negyven évvel. Ugyanis a Frida-jelenség a ’80-as, ’90-es évekig nem létezett, akkor viszont egyszerre berobbant a nemzetközi művészet vérkeringésébe. Vajon milyen művészeti, gondolkodásbeli és társadalmi tendenciák vezethettek el a Frida-fogalom branddé alakulásához? Életében Frida Kahlo nem volt különösebben népszerű művész. Rivierával kötött házassága után főleg kedvtelésből festett, ritkán baráti ajándékként. Viszonylag kicsi, maximum kétszáz művet számláló életműve nagyon egyenetlen, a remekművek és a már-már dilettáns alkotások között váltakozik még élete vége felé is. Az, hogy ma nem Riviera vagy az akkor népszerű és befutott művészek, Siqueiros vagy Orozco művei az első számú mexikói remekek, magyarázatot érdemlő jelenség, és talán nem csak a végterméket, egy összemontírozott fotófalon egybegyűjtött képsorozatot lehetne erről felmutatni.

Frida munkáit André Breton szürrealistának tartotta, ő azonban lerázta magáról a címkét: a saját valóságát megalkotó naiv művész szerepét vállalta inkább. A kortárs alkotókkal való összevetés is releváns koncepció volna: kiemelni a különbségeket vagy épp feltűnő egyezéseket, indokokat, előképeket felmutatni. A Mexikó-teremben bemutatott népi szobrok, kisplasztikák, valamint ugyanitt a 18. századi fogadalmi képek festői hagyományába illeszkedő José de Alcibar-kép villant fel ilyen összevetési lehetőségeket, ez utóbbi esetben nagyon jól. Viszont ha már életműalapú koncepcióban gondolkodunk, akkor is fájó hiány Diego Riviera munkásságának kihagyása, vagy épp annak a Dolores Olmedónak a meg nem jelenítése, akinek gyűjteményéből rendezte ezt a kiállítást is a MNG. Olmedóval való viszonya amúgy is érdekes, ők ugyanis fiatalon együtt jártak festőiskolába, és nemcsak szakmailag, de Riviera miatt is riválisokká váltak – Frida az esküvőjük után meg is tiltotta Diegónak, hogy találkozzon a nővel. A feleség halála után aztán mégis újból kialakult a barátság, és a nő már műgyűjtőként előbb Riviera, majd a férfi biztatására Frida Kahlo festményeit is elkezdte megvásárolni. Hamar ráébredt a művésznő egyedi erejére, és annak az Eduardo Morillo Safának a kollekciójával alapozta meg ma már egyedülálló és elképesztően értékes Kahlo-gyűjteményét, aki Frida egyik első kedvelője és mecénása volt. Safa nemcsak a saját, de egész családja portréját megrendelte Kahlótól, az egyik fő mű épp az ő édesanyja, Doña Rosita Morillo arcképe.

Tegyük hozzá, hogy Frida Kahlo-kiállítást rendezni elég prózai okok miatt is nagyon nehéz dolog. Egy ennyire népszerű és viszonylag kevés darabból álló életmű nyilván számos kiállítóhely számára keresett. Ráadásul a gyűjtemény nagy része a Dolores Olmedo Museum tulajdona, tehát bármely intézmény kíván belőle kiállítást rendezni, náluk kell sorban állnia, majd – ha olyan szerencsés, hogy zöld utat kap – egyéb magángyűjtőktől kiegészíteni a tárlat képét a kurátori koncepció szerint. A galéria munkatársai sok helyen nyilatkoztak is arról, hogy már tíz éve tervben volt ez a kiállítás, viszont eddig nem tudták megszervezni, megszerezni a lehetőséget. És a ténynek, hogy egy ennyire kultikussá vált életmű ritkán látható darabjai most Budapesten vannak, örülni kell, még ha a kurátori koncepció nem is ad maximálisan kielégítő élményt.

Frida Kahlo – Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból
Magyar Nemzeti Galéria, 2018. július 07. – november 04.

Leadkép: Önarckép majmocskával, 1945
Col. Museo Dolores Olmedo, Xochimilco, México
Photo credit: Erik Meza/Javier Otaola
© Banco de Mexico, Diego Rivera Frida Kahlo Museums Trust, Mexico, D.F. by SIAE 2018