„Léteznek ilyen találkozások”

Galambos Áron

Hogyan jutottál el arra a pontra, ahol most tartasz vizuálisan, esztétikailag? Meg tudsz fogalmazni fontos csomópontokat?

Van egy viszonylag nagyobb állomás: két éve kihagytam egy évet. Egyáltalán nem foglalkoztam képzőművészettel. Ezután keresett meg a VILTIN Galéria a kiállítás ötletével, és ez lett az apropója, hogy újra elkezdtem dolgozni. Tudtam, hogy nem egyéni tárlat lesz – ez is inspirált. Főként régebbi, félkész munkákhoz nyúltam hozzá, és kétéves kép is bekerült ebbe a válogatásba. Számomra elég személyessé válik a kiállítás attól, hogy kapcsolódik hozzá az, hogy újra elkezdtem dolgozni – egyfajta örömfestészet látható. Leegyszerűsítve lehet úgy fogalmazni, hogy nekem ez tetszik, most itt tartok.

Volt figuratív időszakod is? A képek nagy részenél felfedezhetők olyan alakok, amelyek egy absztraktabb világgal vannak egybemosva.

Egy határmezsgyén mozgok, többnyire tudatosan. Nem szeretném beskatulyázni magam, sosem szerettem a kategóriákat, de az évek megmutatták, hogy vizuálisan mely dolgok érdekelnek, merre tendálok. Egy ideig foglalkoztattak a közhelyek (hegy, tengerpart, végtelenbe vesző út), de sosem akartam kizárólag ezekkel foglalkozni. Nyilvánvalóan van ebben irónia: mégis ki fest 2017-ben meggyőződésből tájképeket? Ugyanakkor kezdek rájönni, hogy egyszerűen csak vonzanak ezek a képek – magyarul rossz az ízlésem. Megvesznek kilóra az ilyen hatalmas szimbólumok, de mivel kezdem felvenni ezt a hobbistátuszt, annyira nagy bajom nincs ezzel.

Objektjeid is szerepelnek a kiállításon, és applikálsz különböző anyagokat, elemeket a festményekre.

Igen, például az életed című darab, amit egy egyszerű helyzet szült – egy mindennapi szituáció, amit a kiállítás előtti hónapokban az ablakpárkányomon láttam nap mint nap: ott volt egy kis négyzetes fadarab, azon két ananászcsutka vagy levéltorzsa (nem tudom, hogy hívják), alatta az ablakpárkány, az alatt pedig a radiátor, amire a melegítőmet szoktam kirakni edzés után száradni. Engem ilyen dolgok inspirálnak.

A kiállított művek címei sem hétköznapiak. A munkáitokat elnézve valahogy nagyon hasonló a tematika, de különböző irányból közelítitek meg. Andreasnál hosszabbak, költőibbek a címek, nálad pedig tömörítettebbek, célratörőbbek. Hogyan születnek ezek?

Mindig hadilábon álltam a címekkel, a mai napig nehezen találom ki őket. Régebben jellemzően egy-, maximum kétszavas címeim voltak. Próbáltam egyszerűsíteni az értelmezési keretet: ez kábé az, amit látsz. Aztán egyszer – nem is tudom, történt-e már velem ilyesmi korábban –, miközben dolgoztam egy képen, beugrott egy cím: 6 különböző kék, a fenébe! Egyébként én ezt a címet is költőinek élem meg.

A Nem kell megvárnod, fagyiárus pedig egy igazán személyes történet: egy lány írta nekem SMS-ben, és nagyon meglepődtem, hogy lefagyiárusoztak. Semmi bajom a fagyiárusokkal, de azért mégis… Én fagyiárus? Tetszett, meghökkentett, nem is nagyon értettem. Aztán beugrott az egyik képnél, hogy igazából rímel rá ez a lehúzott redőny/reluxa/roló: mint amikor bezár valami, és jön a lemondás érzése. Van számomra ebben egy ilyesmi felhang. Előfordulnak az életben olyan helyzetek, amikor rákészülsz, például – a témánál maradva – hogy „hú, ennék egy vaníliafagyit”, és nagy nehezen elérsz a város egyik végéből a másikba, oda, ahol baromi jó a vaníliafagyi, de már bezárt a bolt, és akkor legyintesz, hogy „jól van, akkor ne várj meg…”

A kiállításban a látogató két nagyon hasonló művészeti pozícióval találkozik – ezt te magad is így éled meg?

A kiállítás előtt nem ismertem sem Andreast személyesen, sem a munkáit. Más foglalkoztat minket, más felől is közelítjük meg a tematikát, de mégis szemmel látható a hasonlóság. Léteznek ilyen találkozások. Valamelyik képénél azt éreztem, hogy csinálhattam volna én is. Ki tudja, hogyan működik ez? Mindenesetre nagyon érdekes.

Andreas Werner

Mit gondolsz arról a kurátori taktikáról, hogy a műveidet Galambos Áron munkáival együtt állították ki?

Szerintem ez egy jó döntés volt. Nem ismertük egymást Áronnal, és amikor a VILTIN Galéria megkeresett az ötlettel, egyből utánanéztem. Láttam, hogy sok közös van az alkotásainkban, így kifejezetten örültem, hogy együtt mutatnak be minket. Mindketten a festészet aktuális állapotát vizsgáljuk, hogy mi is a festészet ma valójában. Mindkettőnk munkáiban fellelhető a két és három dimenzióval való kísérletezés, amely valahol se nem tisztán figuratív, se nem absztrakt, hanem az ezek közötti határon mozog. Szóval működött ez a párosítás, jól sült el a dolog.

Hogyan jellemeznéd a művészeti absztrakcióhoz és redukcióhoz fűződő vonzódásodat?

Nem nevezném a művészetemet se absztrakt, se figuratív festészetnek vagy grafikának, ez inkább játék mindkét iránnyal. Leginkább sorozatokban gondolkodom. Eleinte főleg falra installáltam a képeimet, kisebb-nagyobb laza egységenként. Az utóbbi időben azonban jobban szeretem aláhúzni az ötleteimet különböző kiállítási technikákat alkalmazva: például az egyszerű, nyers papírlapra készült munkáimat polcokon, vitrinekben vagy különböző fémkonstrukciókon mutatom be. Ettől válik számomra nyilvánvalóvá, hogy ezek többé nem különálló munkák, hanem összesen alkotnak egyet. Szeretem, hogy nem külön darabjaiban szemlélhetők az elemek, hanem a részek bezavarnak egymásnak, vagy éppen lefedik egymást – ez adja az egységet.

Mik inspirálnak a munkádban?

Nagyon sok minden: a mindennapi élettől kezdve az interneten át az irodalom, a színház, a sajtó, a zene; a popkultúrától a klasszikus művészetekig – igazából mindez így egyben. Egy rövid ideig drámaírást tanultam a bécsi egyetemen, és a mai napig vonzódom a szavakkal való játszadozáshoz. Ez néha talán a műveim címében is felfedezhető. Nagyon érdekel a tudomány, főleg az űrkutatás. Rendszeresen követem a mindennapi fejleményeket e téren, sokat keresgélek a legújabb NASA- vagy ESA-űrfelvételek között. A Hubble űrteleszkóp vagy a Curiosity a Marson is sokszor kiindulási pont a munkámban. Szeretek kiállításokra járni, de nemcsak a kortárs érdekel: legutóbb újra teljesen elájultam a Caspar David Friedrich-kiállítástól a Hamburgi Műcsarnokban. Lenyűgöző volt!

Van olyan művész, akit fontosnak tartasz?

Ajjaj, ez nehéz kérdés. Iszonyatosan sok van. Ha választanom kellene, akkor talán Theaster Gatest emelném ki. De Rosemarie Trockel, Frank Stella, Katharina Grosse és Daniel Buren is biztosan szerepelne a listámon. Szerintem Joseph Beuys még mindig nagy hatással van a művészeti életre, és Cy Twombly is nagy kedvenc – a végtelenségig tudnám sorolni a neveket.

Meg tudsz határozni egy momentumot, amelytől kezdve az alkotói tevékenységed a jelenlegi állomására érkezett?

A stílusom a Bécsi Képzőművészeti Akadémián folytatott tanulmányaim alatt bontakozott ki – több évbe telt, hogy az akkori aktuális hozzáállásomat kialakítsam. De a diplomám megszerzése óta is folyamatosan csiszolom és fejlesztem magam.

Hogyan kerültél a magyar kortárs művészeti élet közelébe?

A bécsi akadémián sok magyar hallgatót ismertem, akik közül többen jó barátaim lettek – ráadásul Budapest szinte karnyújtásnyira van, szóval nem volt ismeretlen számomra ez a közeg. Valahogy még mindig lehet érezni a két város közötti történelmi kapcsolatot. Többször állítottam ki Magyarországon, például 2012-ben az Art Marketen és az Artplaccon is a kitzbüheli Gaudens Pedit galéria jóvoltából. Kifejezetten jó emlékeim vannak ezekről, és sok érdekes beszélgetésem volt a munkáimmal kapcsolatban is.

Német–osztrák művészként látsz-e meghatározó különbséget a magyar kortárs képzőművészethez képest?

Jó kérdés. Természetesen a német piachoz viszonyítva mind a magyar, mind az osztrák jelentősen kisebb, hiszen az olyan nagyvárosokban, mint Berlin, Hamburg vagy Frankfurt a művészet sokkal dinamikusabban reagál a globális pozíciókra. Sajnos egyelőre nem sok magyar művész ismert Ausztriában, de azt látom, hogy változnak a dolgok. Mostanában nagy érdeklődés mutatkozik a magyar absztrakt művészet, például Maurer Dóra munkái iránt. Régebben úgy tűnt, hogy a magyar művészet inkább saját magára koncentrál, de mintha most már nyitna az új hatásokra.

Tervezel residency programon részt venni Magyarországon?

Mostanság nem. Már két alkalommal is voltam, egyszer az AIR Krems, a Budapest Galéria és a Budapesti Történeti Múzeum szervezésében. Jó kis idők voltak. Egy hónapig laktam Budapest szívében egy nagyszerű műteremlakásban, szóval át tudtam élni a város lüktetését, és nagyon megkedveltem a helyi specialitásokat. Különösen tetszett a kissé elnyűtt, de mégis autentikus környezet. A másik program a bécsi Krinzinger galéria jóvoltából Petőmihályfán volt. A csodás vidéki miliő, a zavartalan természet közelsége tökéletes alapot nyújtott ahhoz, hogy elmélkedjek a műveimen, illetve újabb és újabb stratégiákat dolgozzak ki. Igazi produktív időszak volt.

I want you to bǝ perfect
VILTIN Galéria, 2017. június 15 – július 22.