© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Hálózati konfiguráció
Tárgyeset 2. – Kiállítás az Esernyős Galériában
Az Esernyős Galériában megrendezett Tárgyeset 2. kiállításnak egyre nagyobb tétje van. A végén még fordul a kocka, és újra lesz festészet – és akkor a tárgyművészetnek kell igazolnia magát. Batykó Róbert kurálásában ez sikerül.
Adott egy irányított, állomásokkal megakasztott, hosszanti tér – mint egy templom hajója –, a végpontján pedig egy festészeti installáció: mert Batykó Róbert és Koszorús Gergely Untitled Colors című installációja a festészet installálása. Egy festészet a festészetről ikonosztáz, á la Brillo Box. Paradox ikonoklazmus, mert a tárgynélküli művészet pont hogy fürdik vagy már inkább fuldokol a képek világában: nem tud tárgynélküli lenni. Miközben mégis megmarad annak valahol – teljes skizofrénia.
Valami ehhez hasonló problematikát tematizál a Tárgyeset 2., egy kis csavarral. A kiállítók ugyanis csak részben tudnak elszakadni a képek világától, amit a posztinternet art (maga is problémás kategória) logikája mentén fordítanak át a saját ízlésük szerint. A tárlaton bemutatott összes műalkotás túlmutat önmagán. Szoros, még ha nem is közvetlen kapcsolatban állnak egymással, de mindegyik egyfajta hálózati gócpontként szolgál – vagy az információs háló egy pontjaként, a sok közül. Mindegyik munka egy idézet, parafrázis vagy mindkettő: finom hazugságok, játék a befogadóval. A puha kemény, a kemény puha. A mozgó mozdulatlan, vagy nem is létezik térben, és ezért időben sem. A látvány, az esemény, az érzéki tapasztalat bizonytalansága és megkérdőjelezhetősége a közös nevező a kiállító alkotók esetében.
A munkák kiállítótéren belüli elhelyezése sem véletlen: szakaszokat alkotnak, és felvezetik a már említett, egész falat betöltő Untitled Colorst.
Untitled. Minden vödrön ott a márka, és a festék színe is kibukik, szó szerint, hiszen rászáradva ott csurog az oldalukon. És ez utóbbi a lényeg, a szín – és áttételesen a festészet. Colors. Ez köszön vissza Batykó festékvödrökről készült identikus, részleteket (szinte a felismerhetetlenségig) felnagyító, tárgynélkülivé tett festményein. Old school festészet a festészetről.
Hasonló a logika Menyhárt Norbert A falu graffitise objektje mögött: minden tárgy, a festő(-mázoló) mesterségének minden kelléke megkötött festék, itt-ott a merevségtől megrepedezve. A piszkosfehér héj sterilsége kiemeli hétköznapi banalitásukból az eszközöket, ezzel egyfajta archeológia tárgyává téve azokat. A tükörrel fedett talapzat, amely a padlószint fölé emeli az együttest, csak egyértelműsíti az objekt műalkotáshelyzetét.
Keresztes Zsófia az elmúlt időszakban többször is bemutatta a Morning Floating című munkájához hasonló alkotásait. Groteszk kék folyam, ami meg se mozdul. Folyik, miközben szilárd, de még ez is csalóka, látszat: festett karton, üreges belsővel. Efemer, ami jellemzi az egész jelenséget.
Veres Balázs Pause munkája tovább élezi ezt a helyzetet: közvetlenül állítja szembe a megkötött festék selymes felületét – ami látszólag itt is éppen folyik – egy szürke és szilárd cement külsejű téglalapot.
Ugyanez a viszonylagosság és beteljesítetlen ígéret köszön vissza Ravasz András alkotásaiból. Az elhagyott és szélkergette zacskó/nejlonkesztyű útjának végigkövetése céltalan (Blow). Ahogy a Tárgyeset 2. egyik – jó értelemben vett – legfrusztrálóbb alkotása, a „Nothing” feliratú fapalló is indokolatlannak hat, miközben esetleg elfed (ígér?) valamit. De a várakozásunk csak beteljesületlenséget eredményezhet, annak ellenére, hogy maga a kép meg is adja a választ (Nothing). Ez a frusztráltság köszönhet vissza egy autó hátulját guggolva mustráló ember fotójával kapcsolatban is: vajon mit néz?
Pap Rami Vulva című munkája is operál az érzéki csalással miniatűr vegetációkkal és pixelesre felnagyított megfelelőikkel, valamint az ominózus betonkuglóffal – amibe beletörhet a bicskánk.
A tárlat egyik emblematikusnak mondható darabja Karácsonyi László Far-hűtő / Far-fűtője is ezt viszi tovább, jó adag humorral és iróniával. Parafrázisa egyébként jól illeszkedik a kiállításon hemzsegő duchamp-i idézetek sorába. A Far-fűtő, mint L.H.O.O.Q., Karácsonyi esetében duplán (vagy triplán) objet trouvé, és a Far-hűtő „szamárszéke” is hasonlóan pikáns kikacsintás.
A végére maradt az eleje. Mindjárt a kiállítótér bejáratánál a belépőt Szalay Péter videója fogadja (Cím nélkül), ami pont egy percig tart, ráadásul loopolva: egy egyenes vonalzó másodperces takkokra lebontva jár körbe, mint az óra mutatója – ívbe, négyzetbe, csillagba stb. alakulva. Hol van itt a mérték, a kánon? (Még egy Duchamp-áthallás.) Abszolút viszonylagosság fogad a Tárgyeset 2. elején és végén egyaránt. Egy hajtogatható méteres vonalzó, ami nem egyenes, nem mérvadó. Ráadásul csak digitális képe adott számunkra, talán nem is létezik. Digitális film, még csak film alapja sincsen, csak egy metaadathalmaz.
Mindez egy olyan rendszerbe foglalva, amely egzakt módon hatvan képből áll, egy-egy másodperces lebontásban – pontosan kimérve azt, ami nincs, vagy csak időleges. Ahogy az anyag és tapintása is.
Ezekben a munkákban egészen nyilvánvalóan futnak össze olyan művészettörténeti toposzok, amelyek szinte mindenki által ismertek, a kommersz képeslapoktól kezdve az internet végtelenített klikkáramlatából. Ezernyi átirat, változat és variáns – klisék. A néző elvesztette biztos fogását egy-egy műalkotáson, a hangsúly az egyesről a közösségi felé tolódott el, az interperszonális és/vagy multiperszonális irányába. Posztinternet tünetek, és az alkotások is erre a jelenségre, illetve tapasztalatra reflektálnak. Még egyszer: efemer klisék.
A Tárgyeset 2. egyszerre szimptóma és gyógyír: kis kiállítás, de a tétje nagy. Jövőre még nagyobb lesz.
Tárgyeset 2
Esernyős Galéria
2016. január 19 – március 26.
Valami ehhez hasonló problematikát tematizál a Tárgyeset 2., egy kis csavarral. A kiállítók ugyanis csak részben tudnak elszakadni a képek világától, amit a posztinternet art (maga is problémás kategória) logikája mentén fordítanak át a saját ízlésük szerint. A tárlaton bemutatott összes műalkotás túlmutat önmagán. Szoros, még ha nem is közvetlen kapcsolatban állnak egymással, de mindegyik egyfajta hálózati gócpontként szolgál – vagy az információs háló egy pontjaként, a sok közül. Mindegyik munka egy idézet, parafrázis vagy mindkettő: finom hazugságok, játék a befogadóval. A puha kemény, a kemény puha. A mozgó mozdulatlan, vagy nem is létezik térben, és ezért időben sem. A látvány, az esemény, az érzéki tapasztalat bizonytalansága és megkérdőjelezhetősége a közös nevező a kiállító alkotók esetében.
A munkák kiállítótéren belüli elhelyezése sem véletlen: szakaszokat alkotnak, és felvezetik a már említett, egész falat betöltő Untitled Colorst.
Untitled. Minden vödrön ott a márka, és a festék színe is kibukik, szó szerint, hiszen rászáradva ott csurog az oldalukon. És ez utóbbi a lényeg, a szín – és áttételesen a festészet. Colors. Ez köszön vissza Batykó festékvödrökről készült identikus, részleteket (szinte a felismerhetetlenségig) felnagyító, tárgynélkülivé tett festményein. Old school festészet a festészetről.
Hasonló a logika Menyhárt Norbert A falu graffitise objektje mögött: minden tárgy, a festő(-mázoló) mesterségének minden kelléke megkötött festék, itt-ott a merevségtől megrepedezve. A piszkosfehér héj sterilsége kiemeli hétköznapi banalitásukból az eszközöket, ezzel egyfajta archeológia tárgyává téve azokat. A tükörrel fedett talapzat, amely a padlószint fölé emeli az együttest, csak egyértelműsíti az objekt műalkotáshelyzetét.
Keresztes Zsófia az elmúlt időszakban többször is bemutatta a Morning Floating című munkájához hasonló alkotásait. Groteszk kék folyam, ami meg se mozdul. Folyik, miközben szilárd, de még ez is csalóka, látszat: festett karton, üreges belsővel. Efemer, ami jellemzi az egész jelenséget.
Veres Balázs Pause munkája tovább élezi ezt a helyzetet: közvetlenül állítja szembe a megkötött festék selymes felületét – ami látszólag itt is éppen folyik – egy szürke és szilárd cement külsejű téglalapot.
Ugyanez a viszonylagosság és beteljesítetlen ígéret köszön vissza Ravasz András alkotásaiból. Az elhagyott és szélkergette zacskó/nejlonkesztyű útjának végigkövetése céltalan (Blow). Ahogy a Tárgyeset 2. egyik – jó értelemben vett – legfrusztrálóbb alkotása, a „Nothing” feliratú fapalló is indokolatlannak hat, miközben esetleg elfed (ígér?) valamit. De a várakozásunk csak beteljesületlenséget eredményezhet, annak ellenére, hogy maga a kép meg is adja a választ (Nothing). Ez a frusztráltság köszönhet vissza egy autó hátulját guggolva mustráló ember fotójával kapcsolatban is: vajon mit néz?
Pap Rami Vulva című munkája is operál az érzéki csalással miniatűr vegetációkkal és pixelesre felnagyított megfelelőikkel, valamint az ominózus betonkuglóffal – amibe beletörhet a bicskánk.
A tárlat egyik emblematikusnak mondható darabja Karácsonyi László Far-hűtő / Far-fűtője is ezt viszi tovább, jó adag humorral és iróniával. Parafrázisa egyébként jól illeszkedik a kiállításon hemzsegő duchamp-i idézetek sorába. A Far-fűtő, mint L.H.O.O.Q., Karácsonyi esetében duplán (vagy triplán) objet trouvé, és a Far-hűtő „szamárszéke” is hasonlóan pikáns kikacsintás.
A végére maradt az eleje. Mindjárt a kiállítótér bejáratánál a belépőt Szalay Péter videója fogadja (Cím nélkül), ami pont egy percig tart, ráadásul loopolva: egy egyenes vonalzó másodperces takkokra lebontva jár körbe, mint az óra mutatója – ívbe, négyzetbe, csillagba stb. alakulva. Hol van itt a mérték, a kánon? (Még egy Duchamp-áthallás.) Abszolút viszonylagosság fogad a Tárgyeset 2. elején és végén egyaránt. Egy hajtogatható méteres vonalzó, ami nem egyenes, nem mérvadó. Ráadásul csak digitális képe adott számunkra, talán nem is létezik. Digitális film, még csak film alapja sincsen, csak egy metaadathalmaz.
Mindez egy olyan rendszerbe foglalva, amely egzakt módon hatvan képből áll, egy-egy másodperces lebontásban – pontosan kimérve azt, ami nincs, vagy csak időleges. Ahogy az anyag és tapintása is.
Ezekben a munkákban egészen nyilvánvalóan futnak össze olyan művészettörténeti toposzok, amelyek szinte mindenki által ismertek, a kommersz képeslapoktól kezdve az internet végtelenített klikkáramlatából. Ezernyi átirat, változat és variáns – klisék. A néző elvesztette biztos fogását egy-egy műalkotáson, a hangsúly az egyesről a közösségi felé tolódott el, az interperszonális és/vagy multiperszonális irányába. Posztinternet tünetek, és az alkotások is erre a jelenségre, illetve tapasztalatra reflektálnak. Még egyszer: efemer klisék.
A Tárgyeset 2. egyszerre szimptóma és gyógyír: kis kiállítás, de a tétje nagy. Jövőre még nagyobb lesz.
Tárgyeset 2
Esernyős Galéria
2016. január 19 – március 26.
