Heidik és kidobott matracok

Kristóf Gábor az ofszet nyomdatechnikai eszközöket felhasználó műveit tavaly, a Horizont Galériában mutatta be először egyéni kiállítás keretein belül. A Heidelberg nyomdagép (azaz Heidi) sok százezer nyomat elkészítése mellett időnként el-elhasználja, ezért cserélnie kell nyomólemezeit és -köpenyeit. Az így leselejtezett ofszetlemezeknek Kristóf Gábor eleinte csak a hátuljára festett, majd egyre inkább a másik, a sokszorosan használt oldal vonta magára figyelmét. Egy közvetítő, amely addig a sorozatgyártásban vett részt, de mára egyedi darab lett belőle, műtárgyként nyugvópontra ért. Az absztrakt tárgy, ami mögött „van egy hatalmas folyamat, s utána a csend”.



Az egyetemen festő szakra jelentkeztél, majd egyre gyakrabban áthallgattál az intermédiára.

Igen, és ebből sok minden következik, de röviden úgy tudom összefoglalni, hogy a festészet képek alkotására determinált, az intermédia pedig kérdezésre. Mondhatni, mindkettő megkérdőjelezi a másikat valahol, amit én nagyon motiválónak éltem meg.

Tudni rólad, hogy igényled, hogy alkotásaidat összefüggésükben kezeld, a köztük lévő folytonosságot értelmezhetővé tedd. Nyilván több szempontból felrajzolható lenne egy ív, mégis arra kérlek, hogy olyan elemeket emelj ki, melyek a gondolati összefüggést megvilágítják műveid között – olyan kérdéseket, amelyek általánosságban foglalkoztatnak.

A festészet határainak letapogatása foglalkoztat. Alapvetően a képről mint fogalomról való gondolkodás és elméletek érdekelnek. A képek, amelyek a „művészet” címszóval lettek felcímkézve, pont az összes többi képhez való viszonyuk miatt érdekesek számomra. A festészetnek történeti értelemben vannak bevett formái, témái, sémái és nyelvezete – ezeken lovagolok. A művészet autonóm formákat hoz létre több-kevesebb sikerrel – még talán akkor is, ha tagadja. Személy szerint egyre inkább az a gondolat mozgat, hogy az autonóm forma nem feltétlenül egy autonóm alkotótól kell hogy származzon.



A kortárs festészettel, képiséggel kapcsolatban mit gondolsz?

Ez egy igen nagy kérdés, de alapvetően elmondható, hogy az utóbbi időben nagyon elfogadó, türelmes és kíváncsi lettem minden olyan művésztársammal kapcsolatban, aki komolyan tudja venni, bármilyen módon dolgozik is. Csak abban tudok bízni, hogy kiteljesedik – tök mindegy hogyan: öncélúságában, tagadásban, kritikában, tanításban vagy bármiben.

Akár szorosabb értelemben vett képeket alkotsz, akár ehhez látszólag távolabbról kapcsolódó műveket, szinte folyamatosan olyan érzésem van, mintha kérdésfeltevéseket látnék a vásznon, a videókon. Konkrét célod, hogy a benned mozgó kérdéseket jelenítsd meg vizuálisan?

Konkrét célom, hogy ez a kettő először le tudjon válni egymásról. Létrehozni olyan munkákat, amelyek formái természetesen magukban hordozzák a kérdéseket, a kérdezés aktusát. De nem szeretném kérdezéssel vagy magyarázattal kezdeni, ha valaki találkozik velük. Legyen elsődleges a mű, amelynek esztétikájából persze aztán újra összerakhatóak a gondolataim, de az sem baj, ha nem, vagy ha valakiben máshogy áll össze. Nekem személy szerint motiváló, ha a gondolatok összefüggéseiből tudom építeni a sorozatokat, így dolgozok. Olyan mintha a munkáim öntőformái lennének.



Nyilatkoztad már korábban, hogy műveidet leginkább az image fogalmával tudod leírni. Kifejtenéd ezt?

Igen, szeretem ezt használni, de inkább csak magam számára, nem pedig mások traktálására. Egyszerűen az angol nyelv különbséget tesz picture és image között. Az image nem mindig tárgy, és jelentésének tartománya bővebb. Magában hordozza azt is, ami inkább jelenségként elképzelhető, mint látványként. A picture (kép) viszont statikus és leíró, keretbe foglalt. Az image (kép) időbeli is az én értelmezésemben, az egészhez szorosan kapcsolódik a kontextusa, és így viszonyrendszerben létezik.

Az időbeliség kérdése felől közelítve adja magát a Tejút és a Jelenetek a második emeletről sorozatod, ahol a filmekben futó időt visszasűríted egy pillanattá, amely mögött mégis tudható az előzmény, az egyszer volt időbeliség.

A művészet bejáratott toposzai (narratív tájkép, absztrakció) egyszer csak máshol bukkantak fel, nem a festményeken. Ez volt az alapélményem. Fliegauf Tejútját (Filegauf Benedek: Tejút, 2007) időben kiterjesztett tájképekként láttam, és láttatta Fliegauf is, amikor múzeumban installálva vetítették a film egyes jeleneteit. Roy Andersson abszurd tragikomikuma pedig olyan élmény, mint, mondjuk, Hieronymus Bosch vagy George Grosz víziói. Ezek a filmek és a belőlük készült képeim talán nem is kimondottan az időről szólnak, de létrejöttükben és értelmezésükben ez egy fontos aspektus. Az idővel kicsit máshogy bánnak, és másképp tanúskodnak róla. Amikor az én appropriációim készültek, azon gondolkodtam, mi történt a festészettel az idő történeti értelmében, és vajon hogyan lehetne az időbeliséget a képekbe visszahelyezni.



A Heidiknél is számít, hogy tudjuk, az a tárgy, amit látunk, korábban sokszorosan „dolgozott”, használták.

Számomra az számít igazán, hogy ezek létrejönnek egyáltalán, és persze az, hogy hogyan. A Heidi absztraktjainak keresztelt képek egy folyamatosan zajló jelenség részei, ami akkor is zajlik, ha én éppen nem figyelek oda. Az egész világon. Egy automatikus absztrakciója a vizuális kommunikációnak. Ha nem lenne ilyen méreteket öltő sokszorosítás, nem lennének a Heidik. De ez fordítva is igaz. És ha nem is tudjuk pontosan, mi mindent közvetített egy ilyen absztrakt tárgy, előéletében van egy néma részvétel, egy hatalmas folyamat, s utána a csend. Szerintem.

Heidi automatikus absztrakciója milyen benyomást tett rád, hova próbáltad beilleszteni a festészeti hagyományok között?

Alapvetően ezeknek a tárgyaknak semmi közük a művészethez. Valójában nem is beilleszteni szerettem volna, hanem talán megmutatni őket, illetve rábízni a művészetre és közönségére, hogy befogadja-e. Szakdolgozatomban (meg a gyakorlatban is) persze keretbe helyeztem Heidi absztraktjait – egy jelzésszerű keretbe, gondolatilag közelítve meg a folyamatot, ami létrehozza.
Az absztrakció lecsupaszítja a dolgokat, hogy valamire igazán élesen tudjon koncentrálni. Végül is addig csupaszítja a dolgokat, míg kizárólag önmagával kezd foglalkozni. A Heidiket ehhez a jelenséghez is egy lábjegyzetnek szánom. A legutóbbi kiállításom kapcsán (Horizont Galéria, 2015) két helyről is megkaptam ugyanazt az észrevételt: olyan, mintha Rothko és Duchamp keveredne ezekben. Tessék, lehet rajta gondolkodni, érdekes amúgy.



A talált tárgy művészetté emelése kérdéskörhöz fontos adalék, hogy a Heidi absztraktjai sorozatot az ofszetnyomó gépről nevezted el. Az alcímek ugyancsak fogódzkodót adnak a nézők számára. Ez azért egyfajta irányadás a lecsupaszítás, a megmutatás szándéka mellett.

Nem sok ilyen van egyébként. Ha a Kis nemzetközi kékre gondolsz, ott igen. Mindig is érdekeltek az olyan őrültek, akik egy-egy dolog levédetésével működtek. És ha teszi ezt Yves Klein egy színnel (IKB), az vicces. Ugyanakkor a nyomtatásban használt négy alapszín standard világszerte, azaz a ciánkék mindenhol olyan, amilyen. Ilyen értelemben persze irányadás a cím, utal a közegekre, amikben dolgozom (a művészettörténet és ofszet nyomtatás egyenrangú kontextusára), és utal persze a hozzáállásomra. Nem akarok személyes mítoszt építeni talált tárgyakból vagy dolgok kisajátításából.

Hogyan találtál rá az ofszet nyomdatechnikai eszközökre?

Teljesen véletlenül. Egy nyomdában volt leadása egy pályázatnak. Ez volt a legjobb része magának a pályázatnak, mint utólag beláttam.



Úgy tudom, egy újabb talált tárggyal, a stancszerszámmal kezdtél el mostanában foglalkozni. Mesélnél erről?

Inkább úgy mondanám, egy újabb talált lehetőséggel kezdek foglalkozni. Nagyon közel áll az ofszethez, mivel nyomdák használják speciális vágásra. Úgy kell elképzelni, mint egy rétegeltlemez táblát, amibe vonalszerűen vágó- és a papír meghajtására szolgáló pengék vannak beültetve. Ezzel vágják ki a kartont olyan formákká, amiből aztán mindenféle dobozokat, mappákat vagy akár életnagyságú sztárok formáját kapjuk. Értelmezésemben a stancszerszám így egy szolga, amely legyártja a közismert formákat, amik körülvesznek bennünket. Ebből a státuszából akarom felmenteni.

A Heidikhez hasonló gesztus. A forma végül itt is autonómmá válik a te közreműködéseddel, bár az alkotópáros egyik tagja (a stancszerszám) nem volt az.

Másrészt a felszabadítás is olyan nagyzolónak hangzik, pedig pont hogy az ego és eme privilegizált helyzet leépítése valahol a cél. Arra várok igazán, mikor jön majd valaki, aki ugyanazzal áll elő, mint amiről itt beszélünk!



A Heidiket is bővíted?

Nem szeretném túlzásba vinni, de Párizsban is megkerestem nyomdákat. A helyi nyomtatás mindig összefügg a helyi történésekkel, ezek pedig nüanszokként meghatározzák az egyes absztraktok jellegét, szóval igen, bővítem Heidi oeuvre-jét. Másrészt pedig sok olyan darabba is belefutottam, amelyeken konkrétabban kivehetőek az utolsó közvetített információk, s olyan válogatásokba kezdtem, amelyek tematikusabbak tudnak lenni. Ezekbe néha bele is nyúlok már, van úgy, hogy a stancszerszámmal házasítom őket.

Épp rezidenciaprogramon veszel részt Párizsban, mesélnél róla? Anno a Londonban töltött féléved fontos tapasztalatokkal, irányokkal gazdagított. Mi van most?

Abszolút üdítő rehab. Bevallom, le is álltam picit az otthoni események követésével. Van mit nézni, szóval leginkább csak megyek, amerre tudok. Munkákat készítek elő, amiket otthon fogok végleg befejezni, és persze ismerkedek. Több mint kétszáz művészt fogad egyszerre ez az intézmény. Amúgy megfestem az Eiffel-tornyot is, persze kicsit másképp.

Van, hogy adja magát az egyértelmű inspiráció, máskor az ötletek nálad elég váratlan helyekről bukkannak fel.

Itt most Párizsban a szuvenírek és az utcára kirakott matracok azok, amiken elgondolkodtam.



Akkor ez most a gyűjtés időszaka?

A stancok mellett van még pár régebbi ötlet is, próbálok azokra fókuszálni, és rendszerezni a dolgokat. Amit itt csinálok, az itt is marad: kis dolgok, egy-két gyakorlat.

Milyen aktuális terveid vannak még?

Van egy másik ipari közeg, ami nagyon érdekel. Szinterezésnek hívják, vagy porfestésnek. Fémeket festenek olyan módon, hogy rászórják a porfestéket, ami elektrosztatikusan rátapad, és nagyon egyenletesen eloszlik. Kiégetik, és lesznek belőle kocsik, asztallábak stb. És hát persze kitaláltam megint valami drága, nehéz és macerás dolgot ebből kiindulva.

Ráadásul házi körülmények között próbálod kifejleszteni a technikát, ugye?

Igen, igen, ez mindig így megy ezekkel a nagy ipari technikákkal. Mondjuk úgy, hogy szeretem őket megszelídíteni. Az ilyen bejáratott eljárások valami speciálisra lettek kifejlesztve, de alapvetően magukban hordoznak egy csomó (elsőre talán csak számomra érdekes) potenciált. Aztán ha ezt egy picit megpiszkálja az ember, teljesen új tere nyílik a lehetőségeknek. Hátulütője és egyben legizgalmasabb része, hogy aztán ott állok ebben a térben tök egyedül.



Vizuálisan mit adhat hozzá ez a technika a művekhez?

Hát vizuálisan egy hajszálnyit fura látványt. Mert ismerős, de mégsem az, amit megszoktunk. Sajátos képi zaj jön létre a folyamat végére. Egy olyan absztrakció lehetőségét keresem és vizionálom, ahol a zaj a kép hiányát, egyfajta sűrített, túlterhelt, mégis tűrhető és önmagán túlmutató csendet jelöl.

Március elejétől egy csoportos kiállításon szerepelsz Derkovits-ösztöndíjasként a Műcsarnokban. Hol találkozhatunk még veled a közeljövőben?

Ha kiállításra gondolsz, az év második felében készül a Horizontban egy egyéni kiállításom. Ezen kívül vannak a fejemben csoportos kiállítási tervek, de azok még nincsenek lefixálva. Szeretnék Szlovákia felé is mozdulni.

Fotók: Kristóf Gábor, Simon Zsuzsanna, Bognár Benedek

Kristóf Gábor művei megtekinthetők 2016. március 2–26. között a Derkó 2016 című csoportos kiállításon a Műcsarnokban.