„Az elejét tudom, a végét nem”

Hogy vagy, egyes skálán? – erre a kérdésre biztosan kaptál furcsa válaszokat.

Egy valaki mondta talán, hogy nulláson van. Az azért még jó szerintem, mert simán lehetett volna, mondjuk, mínusz nullán is.

Honnan jött ez cím?

Nagyon passzol ahhoz az élethelyzethez, amiben éppen vagyok. A terápián, ahova járok, az ülés elején általában elhangzik a kérdés, hogy „hogy vagy, tízes skálán?”, majd a foglalkozás végén is. Akkor haladunk jó irányba, tehát a gyógyulás felé, ha a második szám nagyobb, mint az első. Egyébként ez egy jó módszer, tudatosítja, hogy ha foglalkozol magaddal, akkor egyre jobban leszel. Persze ezt nehéz mérni akkor, ha a skála csak egy, és ha valaki így teszi fel neked a kérdést, joggal hiheted, hogy nem is érdekli a válasz. Szóval van benne egy adag irónia és fanyarság is, mint amilyen én is vagyok.

Valahogy így beszélgetünk a hétköznapokon is: lefutjuk a kötelező köröket, igazi érdeklődés nélkül.

Igen, ez igazából később jutott csak az eszembe, de a kérdés pont azt jelzi, hogy köztünk van valami viszony, ami nem biztos, hogy érdekes, de van. A legtöbb helyzetben az emberek nem igazán őszinték, és nem is érdeklődőek, inkább úgy vannak vele, hogy üljünk le beszélgetni, de gyorsan legyünk túl a másikon, mert alig várom, hogy én beszélhessek.

Ez a kérdés azért is jó, mert egyszerre felveti a problémát és meg is oldja. Mit jelent számodra a probléma, a problémamegoldás?

Az én fő problémám, amivel foglalkozok, az az, hogy megtaláljam a saját vizuális nyelvemet. Ez volt a nagy feladat, és most ezzel a kiállítással beszámolok arról, hogy megtaláltam, megvan az a nyelv, ami bizonyos elemekből, logikusan felépítve, egy szabályrendszer szerint működik, és amivel én bármit meg tudok oldani. És mivel én eleve problémákat oldok meg a művészi folyamat során, így egyszerre a kettőt – a tartalmat és a formát is – megpróbálom a helyére tenni.

Hogyan kezeled a váltást, ami a vizuális nyelvet érinti? Témánként változó nyelvet alkalmazol, vagy törekszel valami állandóságra e téren?

Én igazából mindig úgy gondolom, hogy amit csinálok, az végleges. Csak aztán változok én is, és alakulok ahhoz, amit éppen fontosnak tartok, amit valahogy meg akarok oldani. De eszem ágában sincs direkt váltani, nem határozom el, hogy mondjuk, kétévente új vizuális nyelvet kell kitalálnom, hanem egyszer csak észreveszem, hogy nem tudok mit csinálni, már ráálltam valamilyen útra. Például ezt a rácsmintázatot se úgy kerestem, hogy nekem most mindenképpen kell valami új, hanem használtam, és szembesültem vele, hogy ez egy jó megoldás, épp ezt kerestem. Ott volt, csak észre kellett vennem.

Mit jelent neked ez a rács?

Hát ez az, hogy nem tudom, de nem is számított. Egyszerűen a festés közben vettem észre, hogy ez egy jó jelölés: eleinte csak a későbbi kitöltést jelöltem vele, hogy milyen lesz, mert így jobban tudtam haladni. Aztán észrevettem, hogy bizonyos elemeknél sokkal jobban működik, mintha teljesen kitölteném színnel. És akkor kicsit meg kellett állnom, hogy felmérjem, mi is az, amit épp csinálok – jött egy értelmezési fázis: most akkor mi is nekem ez a rács? Eddig tartalmilag mindig nagyon tudatosan dolgoztam, és ezt most teljesen elengedtem. Helyette hagyom magam ösztönösen, formák által vezérelni. Elindítom a folyamatot, de nem tudom a végét, hagyom, hogy valami kijöjjön belőle. És minden egyes mű tulajdonképpen meglep. Tegnap is rajzoltam négy ellipszist, és amikor „kifestettem”, akkor láttam, hogy ez több a négy üres karikánál. Régebben más volt az egész folyamat: akkor ismertem a végét, és ahhoz kellett valami tartalmat keresni – sztorikat meséltem el, fényképeztem, fotóretusáltam, én játszottam el a modell szerepét –, tehát itt az elejét kellett a végéhez kitalálni. Most fordítva: csak az elejét tudom, a végét nem.

A címeket is utólag adod?

Utána, közben, amikor valami nagyon megtetszik, és találónak érzem. Van olyan képcímem, hogy Hamis Vasarely vagy Olimpia, ezek jó témák, amikhez később tudok majd még sorolni műveket, és adják magukat a színekhez, formákhoz.

Ez igaz, de mondjuk Szent Sebestyén t azért már nehezebb felismerni.

Pedig ott van a vásznon végül is pontosan. Amikor korábban figuratív képeket festettem, és visszanyúltam sokszor a barokk festészeti hagyományokhoz, akkor ezt a témát valahogyan kihagytam, nem festettem meg. Pedig nagyon érdekes, sok minden benne van – a homoerotikus vonal, a vallási elragadtatás, a sebek –, amiket nagyon izgalmasan lehet ábrázolni. De úgy érzem, jó, hogy nem festettem meg, mondjuk, három évvel ezelőtt, mert most sokkal felszabadultabban tudok vele foglalkozni. És végül is a formák ott vannak, köztük a fej, a törzs és a nyílvesszők is.

A felállás az – javíts ki, ha tévedek –, hogy úgy hoztál létre egy absztrakt vizuális rendszert, hogy viszonylag szigorú szabályok közé szorítottad magad. Megszabtad, hogy néhány alapformát, pár kitöltési módot és egy elég szűk színskálát használhatsz, csak tiszta színekkel, és ezeket az elemeket variálod.

Igen. Amire figyelek, az az, hogy mindenképpen ki kell töltenem a képmezőt. Hagyhatok üres helyet, viszont azt csak ellipszis alakban lehet. Megvannak a keretei ennek a rendszernek, de tulajdonképpen ez egy eléggé szabad dolog: olyan, mintha megtanultam volna biciklizni vagy autót vezetni, és már nem figyelek a pedálok használatára, csak megyek. De továbbra is a féket és a gázt kell használnom, ha valamit akarok csinálni.

Miért épp ez az ellipszisforma lett a központi alakzatod?

Amikor nagyjából három éve a figurális festészetről absztrakt irányba kezdtem el váltani, kimondottan a fejjel kezdtem el foglalkozni. Az ellipszis ebből a redukált fejformából jön, aztán csináltam minervákat, ilyen félig madár, félig ember alakokat, majd bejött egy átló, átlós megfelezése a formáknak. De az ellipszis mint a legősibb, legigazibb formák egyike megmaradt. Amúgy én ezeket krumpliknak hívom, de bele lehet látni bármi mást is. Birkás Ákos az ilyen fejekről váltott figurális művekre, én fordítva – szeretem őt analógiaként, hatásként kiemelni. Úgy értelmezem az új alkotást, hogy a meglévő, számomra fontos előzményekhez adok valami újat. Fontosak nekem a minták, a formák, a színek. Nem véletlen az sem, hogy most ezen a kiállításon a klasszikus modernizmushoz, kitüntetve pedig Matisse-hoz nyúlok vissza.

Érdekes, hogy miközben itt vannak a képeken ezek a nagyon erőteljes formák, a történés mintha mégis a köztes terekben lenne.

Neked ott van? Ez tényleg érdekes, mert én direkt így akartam, pont ezt gondoltam a lényegnek. Azokat a részeket, ahol az ívelt formák találkoznak a rácsok széleivel, ahol ilyen szöges, szúrós sávok alakulnak ki, és ahol totálisan nem lehet megmondani, hogy milyen formát látsz. Most így utólag azt gondolom, hogy ezek a krumplik vagy gombócok olyanok, mint a matekórán egy feladat elemei. Hogy van, mondjuk, egy gombócom meg egy másik gombócom, amit nem tudok, hogy mi, de nem is lényeg, mert a gyerekek már ismerik, és az a feladat, hogy a két gombócot valamilyen viszonyba helyezzük, mert ezt tanuljuk ma, gyerekek! Ez a viszony, az új anyag, az ismeretlen van tulajdonképpen a két forma találkozásánál. Határvidék ez, viszonyok és erőterek, amikben kiderül, hogy melyik forma tudna odébb menni, de nem teszi meg mégsem. Persze amikor ezzel elkezdtem foglalkozni, még nem tudtam így megfogalmazni – ha tudtam volna, lehet, hogy inkább egy matematikai képletet írtam volna rá.

Milyen a munkamódszered?

Maga a festés viszonylag gyors folyamat. Az Új Budapest Galéria Lépték című kiállításán például egy nyolcméteres falat festettem meg mindössze hat óra alatt. Ez viszont már úgymond csak a kivitelezés része, az ezt megelőző szellemi munka a lényeges és hosszú. Amikor egy nagyobb művet eltervezek, előbb a kompozíció áll össze a fejemben, és ha ez megvan, akkor a felülettől függetlenül megcsinálható bármi. A Lépték kiállításon például egy számomra teljesen ismeretlen anyaggal, színes falfestékkel kellett dolgoznom, ami iszonyú gyorsan szárad, és nem voltam tisztában a tulajdonságaival, életemben nem használtam korábban. Improvizáció volt a munka jó része, ami engem nagyon motivál, hiszen ez a lényege az egész festésnek: a problémamegoldás. Meg az, hogy nem biztos, hogy a legjobban oldom meg, de a lehető legjobban. És hogy hiába találom ki előre, hogy hogyan fogom megoldani, abban a pillanatban majd kiderül, hogy inkább más lesz a megfelelő megoldás. Akkor már csak az van hátra, hogy amikor elkészült, el kell fogadni, hogy a jónál nem kell jobb.

Nem is javítasz bele utólag a munkákba?

Nem, onnantól kezdve, hogy az utolsó vonal a helyére került, nem is nyúlok hozzá, az a munka készen van. Szerintem fontos megmutatni, hogy én egy ember vagyok, aki a maga emberi, időnként esetlen, de egyedi voltával húzza meg a vonalakat. Rá is játszok arra tudatosan, hogy a rácsok ne folytatódjanak, és nem bánom, ha helyenként görbébbek vagy sűrűbbek lesznek a vonalak. Őszinte akarok lenni ezekben a munkákban is. Nem azt akarom velük megmutatni, hogy mennyire ügyes kezű mester vagyok, hanem azt, hogy nézzétek, itt van egy ember, aki gondolkozik, és aki nem tudom, mit csinál…

Problémát old meg?

Igen, hogy tulajdonképpen itt egy valódi ember van a mű mögött.

Ez az egész problémaközpontúság és a szabályokon alapuló rendszerben való gondolkodás szerinted a gépészmérnöki tanulmányaidból is jön? Befolyásolja ez a gondolkodási struktúráidat?

Valóban elvégeztem a gépészmérnökit, de egy napot sem dolgoztam ebben a szakmában, sőt már közben elkezdtem alkotni. A mérnök szakban is a rajzolás fogott meg, azt szerettem. Én úgy szeretnék dolgozni, hogy közben olyan lehessek, amilyen valójában vagyok: nem akarok magamra erőltetni másfajta gondolkodást vagy olyat, amilyet szeretnék, de amilyen úgysem leszek. Sokkal jobb, ha inkább elfogadom magamat, ahogy vagyok, ellenben tisztában maradok azzal, hogy az én világomnak mik az erősségei, mi az egyedi és érdekes benne. Inkább erre figyelek, nem pedig arra, hogy hogyan tudnék más lenni. Ezért nem is működtem volna jól a mérnöki munkában.

De közben az is egy nagyon logikus rendszer, amit most csinálsz.

Mert közben én az vagyok. Ezek a rácsok, rendszerek segítségek is, ha valamilyen kérdés felmerül: viszonyulási pontot jelölnek meg, nemcsak nálam, bárhol. De ha át akarom a szabályokat hágni, bármikor megtehetem. Méghozzá azért tudom ezt megtenni, mert van mihez viszonyítanom. Ha én összevissza rajzolnék hülyeségeket, akkor azok összevissza rajzolt hülyeségek lennének. Ez is működhet, csak egy másfajta gondolkozónak áll jól, nem nekem. Én meg ennél tényleg rendszeretőbb vagyok. Meg őszinte is, és hiszek egy tisztább világban. Egy rendezett, tiszta struktúrában érzem jól magamat.

A képek mellett kiállított két rajzfüzet hogyan áll össze?

Majdnem minden nap készítek egy-egy kisebb rajzot vagy festményt, amik nem vázlatok, hanem a problémával való foglalkozás részei – ezek a vegyes technikával készült munkák vannak a mappákban. Ez egyfajta játék, a logikának az ismétléséből fakadó rácsodálkozás, amiben szabadon, könnyedén, hogy úgy mondjam, büntetlenül csinálhatok bármit. Ezek magukban önálló, egyesével is működő munkák, amikből sok tapasztalatot leszűrtem. Először is egy olyan anyagot kerestem, amivel nagyon intenzív jelhagyás válik lehetségessé, mert úgy akartam festeni, ahogy mondjuk, a kínai írásjeleket csinálják: egyetlen vonallal, nem pedig többször átrajzolva. Sok technikát kipróbáltam, most a kiállításon csak olajképek vannak, és ez nagyon sokat segített abban, hogy lazán tudjam újrakezdeni az egészet. Tényleg úgy érzem, hogy elkezdtem újra felépíteni magamat. A korábbi munkáimhoz képest mindenben megváltozott a festési procedúra. Nincs a kezemben paletta, a tubusból közvetlenül nyomom a festéket az ecsetre, mintha fogat mosnék. Totálisan el tudtam engedni, amit egészen eddig csináltam. Ilyenkor az ember teljesen kicserélődik, mintha egy másik személyiséggé válna. Mintha elfelejteném, hogy tudok rajzolni, és máshogy nézek a világra. Az ember mindig szeretné magát kötni valamihez, akár még saját magához is, igyekszik egy folytonosságot megtalálni. Nekem ezt a nagy váltást most így kell értelmeznem.

Úgy érzem, muszáj megkérdeznem, most, hogy befejezzük a beszélgetést, hogy hogy vagy, tízes skálán?

Nem tudom. Annyira sok a lehetőség, hogy nem tudok választani.

Portréfotó: Vedres Ági