Szimbólumok közötti hétköznapok

A kiállítás címe ( FemMe ) két nagyon fontos, meghatározó elemet egyesít: a női lét kérdéseire irányuló figyelmet és az ennek fókuszául szolgáló önreflektív alkotói tevékenységet. Kiss Andrea képein meg nem nevezett, arctalan nők merevednek egy-egy nagyon közelről megmutatott pillanatba, amelynek előzményeit és következményeit még akkor sem mindig ismerhetjük meg, ha sorozatról van szó. A jellegzetesen nagyon szoros, szinte feszítően közeli kivágatok nagy erővel vonják a nézőt a képbe, egy cseppnyi mozdulatlanságba merevítve a találkozást. Ez a közelség és a szoros látvány egy nagyon speciális alkotói folyamat eredménye: Kiss Andrea önmaga fotózásával hozza létre szelfjeit.

Végzettséged szerint nem fotográfus vagy. Hogyan kerültél közel ehhez a műfajhoz?

Az egyetem első évében mindenkinek kötelező tantárgy volt a fotózás – akkor nem állt hozzám közel, nem szerettem a feladatokat, főként a labormunkát. Számomra túl sok volt a technika az analóg fényképezésben, türelmetlen voltam, mert sok idő telt el addig, mire láthattam a végeredményt. Azt hiszem, meg is fogadtam, hogy soha többé nem veszek kamerát a kezembe, ha vége az első évnek.

Körülbelül három évvel ezelőtt kezdett megváltozni a viszonyom a fényképezéshez. Egyik pillanatról a másikra fontosabb lett a grafikánál és a papírmetszésnél. Addig ahhoz és azt fotóztam, amit lerajzoltam – most azt fotózom, amit lerajzolnék. A digitális fotótechnika egy új képalkotási lehetőséggé vált számomra. Nem tartom magam fotográfusnak, habár fényképezőgéppel dolgozom: ez egy érzékeny eszköz az ötleteim kifejezésére.

A portré és az önportré nem ismeretlen műfaj, mégis kicsit meghökkentő az a mód, ahogyan a saját tested használod: magányosan, arc nélkül, megfosztva az azonosíthatóságtól – vagyis egyáltalán nem a portré hagyományos céjával.

Körülbelül másfél éve készítek portrékat magamról. Önmagam fotózása meglehetősen praktikus, mivel teljes a kontroll térben, időben, témában egyaránt. Akkor fotózom, amikor megtalálom a közös pillanatot alanyként és tárgyként. Én vagyok a szubjektum és az objektum egyaránt. A testem használom modellként. Egy rugalmas eszközként tekintek rá, ami alkalmas különböző térformák létrehozására: néha gömbbé záruló forma, néha egy hullámvonal, néha félig eltakart testtöredék, torzó. Feltárom a közvetlen környezetem, a testem, néha az arcom is.

A kiállítás megnyitása előtt nagyjából két héttel a Facebookon közzétett fotóidból letiltottak egyet, mert nem volt összeegyeztethető a közösségi oldal etikai elveivel. Hogy érintette ez az aktokhoz való viszonyodat?

Nincs jelentősége, hogy ruhában vagy anélkül vagyok a képen. Általában fel van az ember öltözve, ezért kérdés csak, hogy miért nincs rajtam semmi. Az öltözék segít elhelyezni egy személyt a világban, sejteni lehet, hová fókuszálja magát. Ruha nélkül viszont bárki lehetek, hisz nem határoz meg. Ezt gondolom az arcról is, ezért nem szerepel az aktjaimon. Nem a személyiségem fontos, hanem a forma, a jelenség, a történet, a helyzet, amely arc nélkül egyetemesebb értelmezést kaphat. Rejtőzködés, titok is egyben. Érdekes, hogy nem tekintem külön kiemelendő szempontnak a meztelenséget, erre most ilyen, tőlem független módon került fókusz.

A munkáidban van egyfajta önmagadra tekintés, amelyben a külvilág is rendkívül erősen jelen van. Mégis, a kamera ez esetben nem pusztán a tekinteted követője, rögzítője, hanem inkább visszakapcsol saját magadhoz. Mennyire nehéz ebben a zárt helyzetben témákat találni?

A női lét, a női élet kérdéseit mutatom be, azt, amit gondolok róluk. Az összes fotóm a személyes életemről szól: napló ez, amely megmutatja, milyennek látom magam, hogyan viszonyulok a világhoz, a közvetlen környezetemhez. Ha csak egy tárgyamat örökítem meg, az is én vagyok, mert amelyik tárgyat használjuk vagy a birtokunkban van, megőriz belőlünk valamit. A tér, ahol élek, a személyes jelenlétem nélkül is engem mutat be, ott az én lenyomatom.

Igyekszem képi formában kifejezni a magamban hordott gondolatokat. Arról születik kép, amiről csak ilyen módon tudok megnyilvánulni. Egy kép egy teljes történetet mond el, és néha több fotóval alkot egy sorozatot, amivel egy másik értelmezést nyerhet. Személyes élmények, mégis másoknak is felismerhetők. Ha például egy virágot fotózok, mindenki ugyanazt látja, de mindenkiben a saját virágképe jelenik meg, az, amit neki jelent. Felkínálom a képet, és a néző befejezi. Legtöbbször nem szoktam címet sem adni.

Praktikusnak nevezted önmagad fotózását, habár a technikai kivitelezésben ez a módszer nem éppen a legegyszerűbb.

Valóban, magamat fotózni praktikus, de nem mindig könnyű feladat. Két lehetőség van: vagy a tükörképem fotózom, vagy időzítővel készítem a szelfportrékat, ami nehezebb feladat. Kizárólag természetes fényben dolgozom, ami minden pillanatban változik. Mivel nem látom a fényképezőgép keresőjét, adódik némi véletlenszerűség annak ellenére, hogy legtöbbször forgatókönyv-szerűen megtervezem a képet. Viszont én választom ki a képkockák közül, melyik az, amely megfelel az elképzelésemnek. Nagyon ritka, amikor az első sikerül, és azt gondolom, hogy nem szükséges még egy exponálás, de többször előfordult, hogy az első fotó lett a végleges.

Néhány állandó kellék mellett elég sok változó tárgyat is használsz a képeken. Hogyan történik ezeknek a kiálvasztása?

A tárgyak, melyek szerepelnek a fotóimon, nem csupán kellékek, hanem a sajátjaim, amiket kedvelek. Mindennek, amit használok, jelentése van számomra. Szeretem a régi bútorokat, holmikat, tizenöt éves korom óta gyűjtöm őket, és közöttük élek. Mindig a meglévőt fotózom: ami és ahogy van, azt használom. Szívesen szerepeltetem a női tevékenységek eszközeit, habár ezek néha erőszakosnak tűnhetnek – de egy konyhai tevékenységben a kés, a kertészkedésben az olló nem agressziót fejez ki, hanem munkálkodást.

Hogyan lehet tervezni abban az esetben, ha azzal dolgozol, ami adott?

A fotóim – főképp a sorozatba foglalt képek – felfoghatóak naplóként. Azt fotózom, ami történik, és ebből néha adódik pár szép, esetleges helyzet is. Még ha van is terv a fejemben, meg kell várnom hozzá a megfelelő körülményeket, már csak amiatt is, hogy nem használok külön megvilágítást a felvételek készítésénél. Írott formában eszembe sem jutna naplót vezetni. Ha valaki azt kinyitná, nagyon intim titkokat tudhatna meg közvetlenül. Ha fotózom, akkor megmarad titoknak.

Hétköznapi cselekvéseket fotózok, mint például a hajvágás, amit mindenki csinál vagy átesik rajta, csak nem szokta képen megörökíteni. A női életben és a történelemben is nagyon sokféle értelmezése lehet, miközben az általam megörökített tevékenység csak egy szükségszerű napi rutin.

Milyen terveid vannak a közeljövőben?

Több fotóm jelenik meg most Szabó Magda regényeinek borítójaként – ez egy újabb dimenzió a képernyő és a kiállítási print mellett. Továbbra sem izgat az analóg, hagyományos fotózás: ez csak technika és mint ilyen másodlagos a témával szemben. Viszont új kísérletként nyitni szeretnék a kettős portrék felé, én és még valaki szerepel majd a jövőbeli képeimen.

Kiss Andrea: FemMe
A kiállítás a Budapest Photo Festival hivatalos programja
FISE Galéria, 2017. március 21 – április 7.