A színészet találkozik a képzőművészettel

2016. Németország. A művészeti élet egy olyan különleges installációtól hangos, amelynek középpontjában az ismert hollywoodi színésznő, Cate Blanchett áll. Tömegek foglalják el a kiállítótereket, hogy megnézhessék azt a tizenhárom rövid videót, amiket összeillesztve egy egész estés mozifilmet kapunk, és amelyek nagyon fontos leckéket adnak társadalomtörténetből, művészettörténetből és politikából egyaránt.

Idén végre a Magyar Nemzeti Galériában is láthatjuk Julian Rosefeldt sokkoló alkotását, amelynek célja, hogy bemutassa a 20. század legfontosabb művészeti kiáltványait. Mindezt természetesen mai környezetbe helyezve, amivel a német kortárs művész egyértelműen arra igyekszik irányítani a figyelmünket, hogy bár más korszakban, másféle társadalmi helyzetekben íródtak ezek, legalább annyira aktuálisak, mint akkor.

Amint belépünk a kiállításba, azonnal megállapíthatjuk, hogy nincs könnyű dolgunk. Mind a tizenhárom videó, amelyen Blanchett elmondja ezeket a manifesztumokat, egyszerre játszódik le a térben. Az ember már az elején elbizonytalanodhat: nem igazán tudja, hol is kezdje a sort, a filmek folyamatos villogása és zajkeltése pedig kissé megzavarja a befogadóképességet. Ennek ellenére érdemes nekiindulni és rászánni körülbelül két-három órát, a látottak nem okoznak majd csalódást. A tíz és fél perces munkák egész nap, folyamatosan mennek, egy pillanatra sincs szünet. Ahogyan sétálunk vászonról vászonra, úgy ismerjük meg a színésznő újabb és újabb szerepeit – nem csoda, ha valahol a felénél, a hetedik videó környékén levegőre van szükségünk. Különösen tömény élménnyel van dolgunk, hiszen a filmre vitt filozófiai kiáltványok nehéz szövegek, a színészi alakítások pedig csak rátesznek egy lapáttal.

Blanchett a videókon feltűnik hajléktalanként, irodai dolgozóként, koreográfusként, konzervatív családanyaként, híradósként, sőt még gyári munkásként is. Nincs olyan réteg, nincs olyan embertípus, amelybe ne helyezkedne bele, ami már csak azért is okos húzás a rendező részéről, mert így elérte, hogy mindenki tudjon azonosulni a filmeken megjelenő személyiségekkel.

A sorban a hatodik videó talán a legmegindítóbb, amikor Blanchett özvegyként egy temetésen áll a pódiumon, és gyászbeszédként a dadaista kiáltványt mondja el, ami Tristan Tzara, a dadaizmus alapítójának nevéhez köthető: „…Az utálatnak minden formája, amely a család megtagadása lehetne, ez a Dada; vad szembeszállás mindazzal, ami romboló cselekvés szeretne lenni, ez a Dada; minden olyan eszköznek az elismerése, melyet kényelmes megalkuvásból és udvariasságból, szexuális álszentségből visszautasítottak, ez a Dada; a logika eltörlése, a teremtés tehetetlenjeinek tánca, ez a Dada…” A színésznő hangja itt el-elcsuklik, a fájdalom és szenvedés kézzel fogható. A videón végig követhetjük a teljes temetési szertartást, miközben Blanchett tovább narrálja a jeleneteket a kiáltvány szövegével.

Legalább ennyire abszurd és kiemelkedően frusztráló érzést kelt az emberben, amikor a színésznő konzervatív anyát játszik, és a családi asztalnál mondja el a pop-art egyik kiemelkedő művészének, Claes Oldenburgnak a művészetről alkotott elképzelését: „Olyan művészetet szeretnék, amely tele van politikával, erotikummal és misztikummal is, amely mást is tesz, mint hogy a múzeumok belsejében növesztené a seggét.”

Nemcsak a színészi játék, a szövegek mondanivalói és a megjelenített képi világok összessége ejti viszont zavarba a látogatót, hanem az a minden videóban visszatérő jelenet, amikor a színésznő egyszer csak határozottan belenéz a kamerába, egyenesen a néző szemébe, mintha neki akarná elmondani a szövegét. Megszólít. Egy idő után úgy érezhetjük, mi is részesei vagyunk az installációnak, és szinte lelki teherként borulnak ránk a megfogalmazott társadalmi, művészeti, politikai életre vonatkozó elvárások.

A katarktikus élményt feloldandó, tehetünk egy sétát az alsó szinten található fogadótérben, ahol a sötétben egy lámpán a következő kritikai állítást olvashatjuk: „A jelenkor összes műve hamis.” Ezt mondja Blanchett abban a videóban, ahol tv-riporterként saját magával beszélget arról, mi a művész és a művészet szerepe, felelőssége a világban. Vajon ez egyúttal Rosefeldt művészi önkritikája is?

Érdemes tüzetesen átnéznünk itt a nagy falfelületeket is, mert ezeken rejtvényújságszerűen láthatjuk felvázolva a videókban megjelenő művészeti irányzatok fejlődését és azt, hogy hogyan viszonyultak a látott szerepek az adott filozófiához.

A Manifesto szokatlan és hátborzongató élmény, amit érdemes akár részleteiben, több látogatás során megnézni.

Julian Rosefeldt: MANIFESTO
Magyar Nemzeti Galéria, 2018. május 30 – augusztus 12.