„A krumplileves legyen krumplileves!”

A bő egy éve működő, képzőművészeti és designprojekteket bemutató lakásgalériában a megnyitó alatt krumplilevest szolgáltak fel, utalva Kádár híressé vált kiszólására elvtársai felé, amely szerint a krumplilevesnek nem másnak, mint krumplilevesnek kell lennie. Hogy a vezér a gasztronómiára gondolt-e ezzel, vagy átvitt értelemben értjük jól, rejtély. Mint ahogy ismeretlen jelentésű a Kádár-korszak és a megelőző Rákosi-korszak sok egyéb idézete, mozzanata és összefüggése különösen azok számára, akiknek nincsenek közvetlen emlékei – vagy azok csak gyerekkoriak – az 1989 előtti magyar valóságról. Magyar Dorottya kurátor elmondta: a megnyitó eseményre nem szerveztek megnyitó beszédet azért, hogy a valóban sokféle értelmezést engedő kiállítási anyagot minden látogató a maga ízlése és irányultsága szerint dolgozhassa fel. A megnyitó gondolatokban rejlő esetleges aktuálpolitikai áthallások ziccerét tehát szándékoltan kihagyták.

Az előző rendszer egyik értelmezési lehetősége, amelyhez nyúlt az 1977-ben született művész is, a groteszk humor. Az első terem installációjának fontos része egy füstgép, amely ha működik, misztikus köddel lepi el a teret. A füsthalmazon fluoreszkáló fénycsóvák hatolnak át, melyek forrásai korabeli újságcikkek, bélyegek és fotók politikusportréi, illetve azok szemeinek helyére applikált LED-ek. Az eredmény: Kádár, Rákosi vagy Marx, Engels, Lenin és Sztálin tekintetei földönkívüli fényt lövellnek. Egy komplex történelmi eseményt hajlamosak vagyunk összeesküvés-elméletek mentén magyarázni. Itt is egy hasonló felütésének lehetünk tanúi: Vajon a 20. század második felének magyar diktátorai és ideológiai elődjeik földönkívüli erőknek köszönhetően tudtak érvényesülni? Kádár Jánosnak paranormális erőt tulajdonítanak azok a munkák is, amelyeken ektoplazmával jelenik meg, vagy telepátiával közvetíti gondolatait. Nagyon úgy tűnik, hogy a Telepátia I. című kollázson éppen valami ilyesmire gondol: „Narancs! Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.”

A második szobában szintén „halmokban állnak a Kádárok”, szomorú és vidám, ifjú és idős, macskákkal pózoló Kádárok. A két domináns munka két egymással szemben installált triptichon: a Szocialista kommunizmus és a Rendszerváltás oltárai. Az oltárszekrények és a belső szárnyak vonatkozó újságcikkeket és könyveket, valamint a tárgykultúra ikonikus darabjait mutatják be. A személyes válogatásokban helyet kaptak olyan tárgyak, amelyek hangsúlyozzák a két kollekció abszurd voltát. Az egyik oltáron látunk például Best of Communism című, nosztalgiázó magnókazettát, VHS kazettát a címkéje szerint Ceaușescu kivégzéséről, a másikon lenines porcelánbüsztöt, matrjoska babát, vörös papírcsillagot a készítőjének óvódás jelével.

A kiállításlátogatás „időutazásos” jellegét olyan momentumok erősítik, mint a bejáratnál elhelyezett digitális óra, amelynek kijelzője folyton tizenkilenc óra ötvenhat percet mutat, a vörös tárcsás telefon, amelyen Kádár szól hozzánk (illetve Kádár utolsó beszédének rádiófelvétele), és a szobaillatosító, amely a Krasznaja Moszkva parfümfelhőjével igyekszik minket visszaröpíteni az időben.

Marko Rodics a 2010-es években számtalan hasonló tematikájú munkát készített, amelyek egy része a művész blogján is megtekinthető. A szerzőmegjelölés a weboldalon és a kiállítás műtárgylistáján egyes esetekben Marko Rodics (amely művésznév), más esetekben Ismeretlen Magyar Művész. Hogy mi célt szolgál ez az identitásváltogatás, Rodics mikor bújik az Ismeretlen Magyar Művész bőrébe, és mikor lép elő ő maga szerzőként, ismeretlen. A valósnak tűnő, ámde fiktív attitűd – ha következetesen benne marad a művész – olyan nem tervezett, de nagyon is kívánatos következményeket vonhat maga után. Lakner Antal munkásságát idézhetjük ide, akinek nem egy munkájánál előfordult ez az effektus. Lehet az alkotó szándéka szerint érteni, lehet attól eltérően, mindenesetre ha félreértik, az hozzáadott kommunikációs értékkel bír, és adott esetben a művészeti közegen kívül is hat. Másrészről az alkotásban rejlő súlyos üzenet a (szerep)játék útján könnyebben jut el a befogadóhoz, és talál be. A játékosságot itt a humor adja meg, és nem az áldokumentatív jelleg. Senki nem hiheti, hogy valóban 1945 és 1989 közötti rendszerkritikus művek vagy azok replikái volnának a kiállított munkák. Marko Rodics tartja magát a kádári felhíváshoz, hogy a krumplileves legyen krumplileves, de humorral azért jól megfűszerezi.

Marko Rodics: Unprocessed
Hidegszoba studio, 2018. október 23. – november 4.