Mély VÍZIÓ, nem csak jó úszóknak!

Medencében vagyunk, a vízfelszín fölöttünk, de még nyirkosak sem leszünk. Megérintjük a vizet, és a kezünk száraz marad. Szemlélünk egy tárgyat, s azonnal elveszítjük addig jól működő térérzékünket. Valótlan helyzetek? Mégis épp azért jelennek meg, hogy az eddigi képzeteinket átírják, mégpedig Bondor Csilla segítségével, kinek vízióival a Pintér Sonja által vezetett Karinthy Szalonban találkozhattunk. Műveiben a valóság tárgyai izgalmas eklektikával forrnak össze az alkotás játékos fázisával és a művésznő egyfajta szépséges fájdalommal átszőtt, álomszerű látomásaival.



Látszólagos élménytér vár ránk, így a kiállítás közegébe lépve rögtön könnyedén elmerülünk Bondor Csilla alkotásaiban. Körülöttünk a víz és a fürdőzés jellegzetes köznap motívumai, virtuális és szimbolikus medencék, vízimitációk, fürdő alkalmatosságok szokatlan perspektívában néznek szembe velünk. Távolabb egy asztal, s rajta pohár, mögötte a Gellért fürdő „oszlopai”; majd elegáns borospohár-sorozat, alján vízszerű anyaggal. A megjelenített tárgyak és videoinstallációk mindannyiunk által átélt, ismert, kedves, jelen- és gyermekkori emlékfoszlányokat villantanak fel, a víz és a fürdőzés felhőtlen örömét, szinte hallani a medence hangjait és a fürdőzők zaját. Ugyan oldalnézetből látjuk a vetített képi világ medencéjét, de mégsem gyanakszunk, hogy itt valami rejtett dolgok lehetnek. Pedig továbbhaladva anélkül tekinthetünk bele egy dézsába, hogy le kellene hajolnunk.



Játékos külsejük súlyos, mély közlendőt rejteget. Enigmáik kívülről nem észlelhető szubjektumok, jelenlétük csak sejthető. Együttes megmutatkozásuk a kiállítótérben teljesedik ki, törékeny finomságú koncepciók illuzórikusan szuggesztív objektumokkal egyesülnek, áramlanak, szemlélőjükkel dialógusokat kezdeményezve. Az installációk sorstörténetek, nem kizárólag anyagaikban (fa, képi világ), de szellemi megnyilatkoztatásaikban is magukban hordozzák az idő múlását, szép pillanatait és viszontagságait. Keletkezésük talán a gyöngy létrejöttének sajátos hasonlata lehet, miképp egy sérülés által, fájdalmakból lesz csodált értékké – amely mód a művész saját fájdalmát a posztamensen műalkotássá emeli. Az örömteli alkotás és a mély fájdalom furcsa szépségű eklektikája ez.



Bondor Csilla műveinek profán, tárgyi külseje szent tartalmat hordoz – de erre még nem eszmélhetünk, ugyanis a víz megjelenítésének szimbolikus formái és kevésbé sem szokványos perspektívája lenyűgözően szellemes és izgalmas művészi megoldásokat rejteget, így vétek lenne nem tenni legalább egy gyenge kísérletet, hogy valamely apró szegmensét megfejthessük. Ezalatt viszont semmi esélyünk észrevenni a tényt, hogy installálva lettünk. A kiállítótér ablakán betekintő ember medencében, víz alatt sétálgató műkedvelőket és érdeklődésük tárgyait láthatja – ugyanazon perspektívából, amelyből mi nézhetünk be a virtuális Tengeralattjárónk ablakából – egy voyeur szemével – a vetítővásznon megjelenő, kevésbé sem szokványos látószögű medence fürdőzőire. A fölöttünk levő mennyezet adottságai egy hullámzó vízfelszínre emlékeztetnek, tehát lehetünk egy medencében, akváriumban, tengeralattjáróban, de mindenképp a víz alatt. További érzékcsalódásra ad okot az, amikor a már említett dézsába tekintünk, hisz nem kell fölé hajolnunk, hogy felfedjük annak tartalmát. De akkor mi hol is állhatunk, s mely perspektívába kerültünk? Igazi merülés ez a művészet mély vízében, s most hagyjuk magunkat elsodorni. Előre megírt koncepció nélkül vagyunk, senki nem vezet minket, mégis: Bondor Csilla alkotásai közegében most egyszerre eltűnik a strand idilli hangulata, túllépve a materiális élményfürdőzésen egy teljesen más gondolati síkba terel minket. Az élményterünk tárgyai műalkotások, és a tárgyi és térbeli élményeken túl nyilvánvalóvá válik, hogy nem a felhőtlen szórakozás az egyetlen cél. Az ismert szerepek lassan új jelmezt öltenek, egy más valóság énjét, melyet Bondor Csilla individuumától kaptak.



A tér centrális eleme a víz s a művésznő által számtalan megjelenített formája. Nem kizárólag vizuális szerepet kap – egy személyben ő a krónikás, a vetítővászon, az értelmező és az értelmet adó; érzetek, teoretikák szállítója, egyértelmű gondolatindító eszköztár. Ösztönösen megjelennek a tárgyon túli jelentéstartalmak, szimbolikák. A pohár szent kehellyé, az asztal oltárrá változik, és a víz immár a rituális tisztulás folyamatát illusztrálja. A Kiönt felmosója mintha saját, mélységekben bolyongó lelkünket készülne föltörölni a padlóról egy metaforikus víztócsa által. A pohár még nincs túlcsordulva, tehát van még idő s erő az újrakezdésre. A víz mindenhol ott van, körülvesz minket, segítségünkre siet. Megtisztít, táplál; alkotóelemünk: miképp bennünk van, hordozzunk őt. Erre utal a Gyógyfürdő címet viselő installáció, melyet a művésznő saját dézsájába helyezett szenvedésének antiélménye ihletett, s ezt a fájdalmat a Gellért fürdő gyógyulást adó vizében próbálta enyhíteni. Egy, a kiállításhoz kapcsolódó diskurzus alkalmával – csak hogy ennek pozitív, gyógyulás utáni folyamatát is megmutassuk – ehhez kapcsolódóan jegyezte meg Dr. Sulyok Miklós, művészettörténész –kinek nemcsak szakmai tudása figyelemreméltó, hanem remek humora is–, hogy a sokszor egészségügyi problémákkal küzdő alkotókra nézve a gyógyfürdőkre is érvényes a mértéktartás, „különben még kikúrálják magukból a művészetet”. S milyen igaz, aki nem járt mélységekben, hogyan is tudna magaslatokról szónokolni.



De ne felejtsük, a víz kettős jellem. Életet ad ugyan, de ugyanolyan könnyen el is vesz. Épít és rombol. Óv, máskor pedig veszélynek tesz ki. Nyugalmas és haragvó. A víz maga is egy vízió, tükrébe tekintve nem feltétlenül azt látjuk, amit szerettünk volna. Állandóan áramlik, változik, kiszámíthatatlanul sok arca van, mint az emberi természetnek. Már a korai filozófia is megosztóan vélekedett hierarchikus szerepéről. Míg Thalész elméletében az arkhé a víz, minden élet forrása, addig Hérakleitosz épp az ellenkező pólusát vélte felfedezni, miszerint a víz alantas és pusztító az emberi lélek számára. Tudjuk, mi lett eszméinek végkifejlete. Mindenesetre a víz is megköveteli az arany középutat, végletei sivatagi szárazságot vagy özönvizet teremtenek. A víz nyugalma látszólagos, a felszín alatt a mélyben mindig ott rejtőzik valami feltörni kész erő, energia, mely talán hasonlatos az ember érzelmi- és lelkiállapotához, valamint a műalkotásban rejtőző számtalan titokhoz. A lelkünk jelenleg ebben a vizes közegben majdnem olyan meztelen, mint a fürdőbéli embertársaink teste. Bondor Csilla műalkotásai pőrére vetkőztetik a gyanútlan látogatót, ki az imént még a művészet reprezentatív és szórakoztató oldalát élvezte, most elérkezett annak fajsúlyosabb mondanivalójához.



Valódi mély vízben vagyunk, csak az erre figyelmeztető tábla nem került kihelyezésre. Borzongatóan izgalmas merülés ez, mikor maga az architektúra is tudatán kívül erősíti ezt. Fölöttünk a Karinthy Szalon hullámzó mennyezete, mellettünk óriás ablakai, medenceszerű érzés. Expresszív, jeges kék fény vesz körbe minket, de mégis inkább finomsága és tisztasága érint meg, mintsem hideg volta. Különös, álomszerű birodalmat jelképez, ahol Bondor Csilla vízformái különböző jelmezeiket öltik magukra. Megjelennek plexialakban, festőecset által képi- és fényeffektusokban, vagy épp hangformában. Nem valós vízalakok, mégis fel sem merül bennünk, hogy nem létezők. A vizuális élmény és a víz háttérben csobogó hangjátéka szinte hipnotikus módon a valóság illúzióját kelti. Álsága nyilvánvaló, mégsem veszünk róla tudomást.



Eszközei egyszerre autentikusak és modernek. A ready-made éppúgy részese, mint az idősíkokat átutazó, sokat látott fa. Hasonlóan múltjukat magukkal hordozó, érzékeny koncepcióval kísért műveket a Ludwig Múzeum által közelmúltban megrendezett Fabrizio Plessi-kiállításon láthattunk. Bondor Csilla fái tovább erősítik a víz kettős szerepét: egyesek élesek, rusztikus felületeikből kiálló szálkáik fenyegetően védelmezik műalkotás testüket, míg mások finom, sima síkjaikkal csábítanak egy röpke érintésre. Egyszerre jelen van bennük a férfi és a nő (a víz esetében a hullámzás a nő, míg fizikai valója a férfi), valamint az emberi lény szenzibilis és karcos oldala. Ez egyfajta izgalmas harmóniával ruházza fel az alkotásokat, amelyek mindenkinek azt az arcukat mutatják, melyet épp a befogadó látni akar. Nem szabva határt nézőjüknek, láttatják magukat az eredendő anyag, fa, deszka, használati tárgy, szintézisében tobzódó műalkotás és szakrális allegória szerepében. A mély szociológiai problémákat és filozófia elméleteket érintő határaikat csak a bennük alámerülőnek tárják ki –ahogyan a Vízió, a tárlat címadó műalkotása, egy tizenkét vödörből álló installáció, melyről maga az alkotó eképp nyilatkozik: „A kékesen fénylő víz transzcendens minőségű. A vödrök felfogják a vizet, mint az emberedény a fényt, a szellemit, ily módon a vödör az ember antropomorf megjelenésévé válik. A vödröket földdel veszem körbe, amely viszont a nehézkes anyagi világot, a sarat idézi. Az installációval azt a veszélyes helyzetet szeretném megidézni, amikor a víz túlárad, és az ember próbálja azt megállítani.”



Az ember viszont olykor igen esendő, s akár özönvízzel vagy az élet állította nehézségekkel szemben a religió, a művészet vagy saját individuális hitének oltalmazó karjaiba menekülhet. Bondor Csilla éteri finomsággal rejtett műalkotásaiba szakrális allegóriákat. A fa, anno eleve az ikonok hordozója volt. A 12 pohár víz, a tizenkét borospohár nem kizárólag a szent kehelyre utalhat, hanem a tizenkét apostolra is, vagy egy év tizenkét hónapnyi szenvedésére. S ahogyan Bondor Csilla parafrázisában megfogalmazza, az embert fenyegető globális katasztrófákra egyaránt: „Dermedt, fagyos vizet imitál, szeretnénk szomjunkat oltani, de hideg ,szilárd anyagba ütközünk. Szép és csendes csendélet, mintha az Északi-sarkon állnánk, egy utolsó koccintásra várva. A jégtakarók elolvadására, a közelgő vízhiányra, környezeti katasztrófára, az ember által tönkretett természetre is asszociálhatunk.”

A Gellért fürdő oszlopait megidéző Őrzők előtt álló asztal és a rajta levő pohár mint saját, személyes oltár van jelen, mely mögött a bejárat – mely egyszerre kijárat is –, az Exit a művész szentélye lehet, ahová már másnak tilos belépni. Maga az alkotó így tekint rá: „Az exit kijáratot jelent, exitál: meghal. A tibeti Buddhizmus szerint a halál átmeneti állapot, a szellemtest a durva testet elhagyván köztes létbe kerül. Választás elé áll, mehet visszafelé, újjászülethet, vagy felfelé, az ég felé vezet útja.”

Bondor Csilla Víziói a folyamatosan jelen levő kettősséget a fenséges formájában láttatják. A fájdalmas és az örömteli, a mély és a könnyed eklektikájával találkozunk. A befogadó lelkét elviszi egy olyan útra, melyet saját maga is bejárt. Ez az út szépségesen fájó, tele csalánnal és vermekkel, de céljában a vágyott ígérettel. Finom éteri csönd és a víz csobbanása – reflexióink azt mutatják, izgalmas merülés volt. „A lelkeknek halál vízzé lenni, a víznek meg halál földdé lenni, de a földből víz lesz, a vízből pedig lélek” – mondja Hérakleitosz.

A Karinthy Szalon vizében annak is érdemes volt megmártózni, ki inkább híve az érdekes tárlatoknak, mint a mély, esetleg fárasztóan kortárs koncepciónak. Bondor Csilla számtalan vízmegjelenítése és izgalmas perspektívajátéka valóban figyelemreméltó megoldásokkal teljes, sajátos látványvilággal ajándékozta meg a befogadót.



Bondor Csilla: VÍZIÓ

KULTI-Karinthy Szalon

2014. december 16. – 2015. február 13.

Fotók: Menasági Péter, Horváth Ernő és Silye Szilvia készítette.