Mit érdemes vásárolni?

A kötetet Kollmann Szilvia, a műtárgy.com ügyvezetője, Sergey Glekov műtárgypiaci elemző és Martos Gábor művészeti író jegyzik. Arra vállalkoztak, hogy több mint 30 000 magyar festmény és grafika 2007 és 2017 első fele között aukción született leütési árát vessék össze. A kapcsolódó előadás során elhangzott – ahogy más fórumokon már sokszor –, hogy a hazai műtárgypiac átláthatóságát támogatná, ha vizsgálat alá lehetne vonni a nem nyilvános (galériában, művészeti vásáron stb.) értékesítésből származó árakat is.

Erre még vélhetően várni kell, addig maradnak az aukciós árak, amelyekből a piac erősödése látszik: az összforgalom 2016-ban 2015-höz képest 17%-kal magasabb volt, a 2017-es év első felében pedig 12%-os növekedés tapasztalható 2016 első fél évéhez képest. A kiadvány szolgál néhány – műkereskedelmi összefüggésében oly kedvelt – toplistával is: A TOP50 LEGDRÁGÁBB, NEM ÉLŐ MAGYAR MŰVÉSZ ragsorát Victor Vasarely, Hantai Simon és Moholy-Nagy László vezetik. Az említett alkotók esetében a műtárgyvásárlás lehet jó befektetés, a számok szerint ugyanis egy Hantai-művet kilenc év után eladhatunk körülbelül 20%-os haszonnal. A TOP20 LEGDRÁGÁBB ÉLŐ MAGYAR MŰVÉSZ mezőnyéből messze kiemelkedik Reigl Judit, őt követi Lakner László. Az élő magyar művészek munkáinak aukciós volumenéről árulkodik, hogy a legjobb 20-ba való belépés küszöbe mindössze 5,8 millió forint volt, valamint hogy a megvizsgált több mint száz alkotóból csupán ötven adott el egyáltalán aukción. A TOP100 LEGDRÁGÁBB, HAZAI ÉS NEMZETKÖZI AUKCIÓN ELADOTT MAGYAR MŰALKOTÁS listájának élén egymilliárd forint feletti leütési árakkal szerepel Moholy-Nagy EM1 Telefonkép című alkotása és Hantai M.A.4 (Mariale) című festménye. A TOP100 LEGDRÁGÁBB, HAZAI AUKCIÓN ELADOTT MAGYAR MŰALKOTÁS listavezetői a 200 millió forint körüli árakat produkáló Csontváry Kosztka Tivadar- és Munkácsy Mihály-művek.

Emőd Péter művészeti újságíró szintén statisztikák alapján ismertette a műtárgypiac mai trendjeit, kiemelve a magyar sajátosságokat. Példaként említette, hogy nálunk – a nemzetközi piaccal ellentétben – még mindig kedveltek a 19. századi alkotások, míg a kortárs művek száma annyira csekély, hogy felmerül a kérdés: Magyarországon kortárs művészet eladásának van-e helye a másodlagos piacon?

Spengler Katalin műgyűjtő személyes hangvételű előadásának egyik – kortárs viszonylatban legalábbis – legérdekesebb pontja az volt, amikor kitért arra, milyen érvek szólnak a kortárs művészet támogatása mellett. A felsorolást zárta a financiális hozadék lehetősége, ám Spengler hozzátette: a befektetés nem az elsődleges gyűjtői motiváció, sokkal inkább az érdeklődés és a tetszés, amelyhez párosul az edukáció útján elérhető értés. Tapasztalatai szerint külföldön a pusztán befektetési célból vásárlóknak nem engednek hozzáférést a legjobb műtárgyakhoz.

A Miniszterelnökség Műtárgyfelügyeleti Hatósági Főosztályának vezetője, dr. Buzinkay Péter előadásának „robbanáspontja” a kulturális javak védetté nyilvánítása, valamint az annak kapcsán felmerülő prók és kontrák. A kulturális örökségvédelmi szakember kidomborította a védettségi kategória pozitívumait, hiszen adott esetben – a kutatás és az eredetiség megállapítása által – egy műtárgy értéknövekedését eredményezheti. A közönség soraiból érkező kérdés a védettség gyűjtői szemmel nézve problémás hozadékait pedzegette: kell-e a magyar gyűjtőknek tartaniuk attól, hogy egy kiemelkedő, külföldön vásárolt és az országba behozott műtárgy (például egy Gerhard Richter-mű) megkapja a védettséget, és az ezzel járó korlátozásokat? Némiképp megnyugtathatja a kortárs művészet gyűjtőit, hogy nem vonható védettség alá magyar kultúrtörténeti vonatkozással nem rendelkező, a tulajdonos által bizonyítottan ötven évnél nem régebben az ország területére került műtárgy.

A záró beszélgetésen Balázs Árpád, Málnay B. Levente és Reszegi Judit válaszoltak Spengler Katalin értő kérdéseire a gyűjtői stratégiák témakörében. Elhangzott, hogy a gyűjtéssel járó bizonytalanságot ellentételezi a közeg attraktivitása, másrészt hinni kell abban, hogy hosszú távon igazolást nyernek a gyűjteménygyarapítás döntései. Ugyancsak nem a befektetési szándék prioritása rajzolódott ki a megkérdezettek műtárgyvásárlási szokásaira térve, sokkal inkább a személyes felfedezés élménye. Igénybe vesznek galériás közvetítést, hiszen szűkösek a források idő és energia viszonylatában. Olyan galériákhoz fordulnak, amelyek sikerességében bíznak, amelyek nemzetközi jelenléte előrevetíti, hogy az adott műtárgy meg fogja őrizni az értékét. Műtárgypiaci spekulációkat indíthat el a kijelentés, miszerint nem lehet drágán vásárolni, csak későn vásárolni – ám konkrétumokba nem bocsátkoztak, nem tudtuk meg ez alkalommal sem pontosabban, befektetési célból mit érdemes vásárolni.