Állandósult változások

A Kiscelli Múzeumba nem érdemes ellátogatni hirtelen felindulásból: nagy levegő kell, meg minimum egy fél nap – és bár egyszer sikerült „technikai ok miatt” potyára felkaptatni a lépcsőkön a #moszkvatér miatt, nagyon jól tettem, hogy nem hagytam eltántorítani magam.

Furcsa ellentétben közelítek a múzeumhoz: amíg megtörő ritmusban lépegetek felfelé, az első gyerekkori emlékemet morzsolgattam, amikor nagyon apró gyerekként jártam Pesten. Vidéki szülővárosomhoz képest iszonyúan nagy, zajos, szokatlan volt minden, de bizakodóan kapaszkodtam a betűk nyújtotta biztonságba: mindent elolvastam, amit csak bírtam, így például valami hivatalos szöveget a metró falán, amiből megtudhattam, hogy az akkori metróhálózat legmélyebben fekvő állomása a Moszkva tér.

Az időszaki kiállítás megközelítése során nem pusztán szimbolikusan, hanem ténylegesen is át kell haladnunk a múlt bizonyos rétegén, ugyanis a templomtérbe az első emeletről nyílik a bejárat. Legelsőként a Közlekedés szempontjai szerint tekinthetjük át a tér fejlődését, maketteken követhető, mikor milyen típusú tömegközlekedési járművek haladtak el itt. A Városszövet címszó alatt földrajzi és kronologikus értelemben is meghatározzák a területet – itt az egyszerű emlékezés-megőrzés helyett a jelen múltba fordulásának folyamatos és természetes átmenete kerül fókuszba, és megmosolyogtat, hogy ahogy én most figyelmetlen makacssággal folyamatosan „moszkvázok”, úgy „kalefoztak” az előző névváltoztatást követően a fővárosi lakosok, még ha más érzelmi indíttatásból is. Az egymásra rétegződő időt pompásan mutatja a bejárat melletti kinagyított felvétel, amelyen a mai ismereteink szerinti tereptárgyak, épületek helyét is megjelölték.

Egy kis fémhídon áthaladva éppúgy fentről tekintünk a kiállítás további részére, mint a Postapalota irányából a valóságos térre, majd a szűk csigalépcsőn testközelbe ereszkedünk. A lépcső alján a helyszínhez köthető valós embereket megszemélyesítő kartonfigurák állnak, furcsa magányban sétálunk ismeretlen tömegükben. A fejeken lévő nevek és megnevezések alatt olvasható a konkrét sztori, ami odaplántálja a figurát a talajhoz. Nem gondoltam volna, hogy Gagarinnak éppúgy köze van a Moszkva térhez, mint Clark Ádámnak vagy az 5-ös busz 1963-as kalauzának.

A embereket jelző alak ismerős, ugyanez a figura és árnyéka jelennek meg a kiállítás vizuális anyagában cseppnyi méretű óramutatóként. A templomtérbe érve a címről is többet tudhatunk meg: az elnevezés csupa kisbetűs, egybeírt verziója elemeli a valós földrajzi kötöttségtől a konkrét fizikai valóságot, ehelyett mint témát, jelzőt, többlettartalmat, időt és távlatot adja vissza. Az Élettérként aposztrofált egység lenyűgöző sokszínűséggel valósítja meg mindazt, ami a címadás kapcsán megfogalmazódott: a konkrétan körbejárt helyszínen túl a Kalef, a galerik, a sztorik, az életérzés és az egyéni történetekből összeálló teljes kép befejezetlenül halad tovább a maga útján a tér kontextusai, rétegei között.

Az értelmezések középpontjában az emblematikus óra áll állványzaton, körülötte koncentrikusan elhelyezett, lépcsőzetes dobogókon megannyi vekkeróra, mindegyikhez madzaggal hozzácsatolt kartotéklapszerű papíron privát történet, némelyik valóban kézzel írva. A terem elején és végén erősen megvilágított vitrinben sorakoznak azok a tárgyak, amelyek a kiállításon megtekinthető filmeken, interjúkon keresztül kapcsolódnak a térhez – egyik kedvencem lett Toldy Mária blúza, amelyet a Moszkva téri lányok című dalának klipjében viselt, de a kiállítást megelőző gyűjtésből számos csodás különlegesség is került ide. A közelebbi felvételeken archív videók és fotók sorjáznak, valamint a galeri-, majd a házibulis időszakot idéző interjú, és a Moszkva tér című film részletei. A terem közepénél kisebb kijelzőkön a térhez szorosan kapcsolódó művészeti projektek dokumentációi láthatók, többek között Hajas TiborÖndivatbemutatója és annak a Budai Rajziskola diákjai által megismételt verziója is, amelynek során a köztérre kivetett privát ember olyan tétova és suta zavarban topog, mintha áthelyezték volna a 4-6-os felszállóhelyét, és most nem tudná, mihez is kezdjen. A teret helyszínként rögzítő munkákkal is találkozhatunk, mint Gyenis Tibor Tybormanje vagy Sugár János Időjárőr projektje. A terem végében lévő kivetítőn mi magunk választhatunk közismert személyek interjúiból, mellette pedig további művészeti projektek és megfogalmazások mutatják a tér rendkívül változatos megjelenéseit és meghökkentő részleteit – ilyen többek között a MOME fotográfia szakosainak sorozatai vagy a Színes Város Projekt által a tér arculatán végzett munka dokumentációja is.

A rövidke lezáró szakasz a 2011-es át-, avagy visszanevezéssel elindult rekonstrukcióval foglalkozik, ahol a látványtervek között ott áll az új óra makettje, és a tényleges munkálatokat hipnotikus folyammá összefűző timelapse videó mossa el az utálatos szorongást, amivel a hetenként megváltoztatott járatok, megállók és terepviszonyok között tébláboltam.

A #moszkvatér kiállításnak remek lendülete van, beindítja és végig fenn is tartja a belső monológot – azt a saját narratívát, amitől az élmény emlékké simul.

#moszkvater – A Széll Kálmán tér története

Kiscelli Múzeum, 2016. május 20 – október 2.