Müpa, avagy a belvárosi díszlet

Müpa Budapest névre keresztelt, nemzetközileg is egyedülálló, a Zoboki-Demeter és Társai Építésziroda által tervezett Művészetek Palotájának sokszínű életét dokumentáló exkluzív kiadványban kapott helyet Réthey-Prikkel Tamás fotográfus, képzőművész fotóesszéje. Interjúnkban a Müpa-munka gyümölcséről, a szabadúszó lét előnyeiről és a retusált képek mögött megbújó meztelen valóságról is beszélgettünk.



Idén tavasszal látott napvilágot a több mint háromszáz oldalas Müpa Budapest a Libri Kiadó gondozásában, amelyben közel nyolcvan fotód kapott helyet. Milyen koncepció vezérelt a fotóesszé összeállítása során?

Exkluzív, igényes albumot szerettünk volna létrehozni. Olyat, amely hűen tükrözi a Müpa komplexitását, az intézményben megjelenő előadások műfaji sokszínűségét. E különleges korlenyomat az intézmény első tíz évét, annak kimagasló kulturális és előadó-művészeti munkásságát dokumentálja. A kezdetekkor természetesen egyeztettük az irányelveket, de lényegében szabad kezet kaptam, aminek örültem, mert volt időm elmélyülni a témában.

Egy tíz éve működő intézmény bemutatása bizonyára nagy kihívást jelentett számodra.

Mindenképpen! Szubjektív aspektusra törekedtem, illetve arra, hogy azok, akik majd fellapozzák a könyvet, ne unatkozzanak, hanem csodálkozzanak rá az épületre, amely mellett már többször elsétáltak.



Milyen szerkezeti egységekre tagolódik a könyv?

A könyv négy nagyobb fejezetet tartalmaz. Az elsőben a szövegé a főszerep, az épület keletkezéstörténetével ismerkedhetünk meg, a második és harmadik rész a már kész épületet és az életre kelt házat mutatja be. Itt olvasható Zoboki Gábor megnyilatkozása mellett Demeter Nóra Ludwig Múzeum-bemutatója is, Kiss Imre és Káel Csaba, a Müpa korábbi és jelenlegi vezérigazgatója pedig a minőségi kultúra szerepéről, az élmény és tér kapcsolatáról ír.
Az én képeim szintén e fejezetben kapnak helyet. Az utolsó egységet teljes egészében a Művészetek Palotája tíz évének archívuma tölti ki képekkel és vendégkönyv-bejegyzésekkel. Arra törekedtem, hogy olyan fotósorozat szülessen, amely hűen tükrözi az intézményben megjelenő előadások műfaji sokszínűségét. Ebből a szempontból a teljes anyag akár sorozatnak is tekinthető: lírai épületfotókkal kezdődik, kortárs megrendezett képekkel folytatódik, a harmadik részben pedig a klasszikus fotóriportéé, vagyis az elkapott pillanaté a főszerep.

A ködös sorozatom egyfajta reflexióként született. Arra kerestem a válaszokat, hogy vajon lehetséges-e újraértelmezni az épületet mint teret, és ha igen, miképpen valósítható meg ez. A köd egyrészt a térérzettel, a perspektívavesztéssel játszik – nem tudjuk, hogy kívül vagy belül vagyunk-e –, másrészt élettel teli díszletté változtatja magát az épületet.



A mellékletben három válogatás CD is található.

Emlékezetes előadásokból kiragadott részletek találhatók rajtuk olyan kiváló előadóktól, mint Lajkó Félix, Szakcsi Lakatos Béla, Marianne Faithfull, Avishai Cohen, Joyce DiDonato, Philippe Herreweghe, Polgár László, Sir Simon Rattle és Ramón Vargas.

A fotóesszéd darabjai láttán az embernek könnyen támadhat olyan érzése, mintha egy varázsvilág már-már irreálisan gyönyörű belső terei néznének vissza rá. Valóság ez, vagy manipuláció?

A képek csak az alapvető utómunkával lettek véglegesítve, plusz effekteket egyik fotó sem kapott. Egy fotó szerintem nem azért lesz jó, mert különböző effektek vannak rajta – a látószög, egy rendhagyó kompozíció sokkal izgalmasabb és elgondolkodtatóbb tud lenni.



Hogyan fogalmaznád meg a stílust, amelyben alkotsz? Egyáltalán az a típus vagy, aki szereti, ha kategorizálják a művészetét?

Ha klasszikus fotográfiáról van szó, akkor azt szoktam válaszolni, hogy én jó képet szeretek készíteni, függetlenül attól, hogy mi szerepel a rajtuk. Ezért is lehet az, hogy a kérdést nem a kategóriák felől szoktam megközelíteni.

Ballagásodra kaptad életed első fényképezőgépét, majd meg sem álltál a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemig. Volt olyan alternatíva, hogy ne fotós, hanem például építész váljék belőled?

Egyik bátyám építész, a másik szintén fotózással foglalkozik. Nem tudom, hogy miattuk kaptam-e kedvet a szakmához, de az már gyerekkoromban érezhető volt, hogy van affinitásom a fotózáshoz. Evidens volt, hogy fotós szakiskolában tanuljak tovább. Később jelentkeztem a Népszabadság fotóriporteri képzésre, a gyakornoki időmet pedig a Népszavánál végeztem. A Moholy-képzés nagymértékben tágította az elméleti hátteremet, nem beszélve arról a szakmai tapasztalatról, amelyet a negyedik évben az Erasmus-ösztöndíj által Angliában szereztem. A kinti oktatás leginkább abban különbözik az itthonitól, hogy nem a porosz mintára épül – ha egy feladat nem sikerül tökéletesre, nem szégyenítenek meg, nem veszik el a kedved az alkotástól.



A Moszkvai Nemzetközi Biennáléra is kijutottál, a generation-set című projektjed egyik sorozata 2010-ben a Young Art szekcióban szerepelt.

Fiatal képzőművészek csoportos kiállítása volt ez. Mindig izgatott a saját generációm és a történelmi múlt viszonya, a kollektív emlékezet, az arra való reflektálás. Moszkvában az ’56-tal foglalkozó fotósorozatom került kiállításra.

Több éve szabadúszóként dolgozol. Tudatosan kerülöd a szerkesztőségek melletti elköteleződést?

Rájöttem, hogy nem nekem való, hogy akkor is szerkesztőségben ücsörögjek, ha éppen nincs munka, ha meg van, akkor a pörgés miatt képtelenség elmélyülni egy adott témában. Én a lassúbb, elmélyültebb alkotás híve vagyok. Így, hogy megrendelésekre dolgozom, több lehetőségem nyílik a kapcsolati hálóm kiépítésére, az önmenedzselésre is. Szerencsésnek érzem magam, amiért olyan megbízások találnak meg, amelyekben van kihívás, és amelyek kapcsán szabad kezet kaphatok. Hiszek abban, hogy az ember előbb-utóbb bevonzza magához azokat a munkákat, amelyek a leginkább passzolnak a személyiségéhez és az érdeklődési köréhez.



A képszerkesztő programok virágkorát éljük. A plakátokról, a divatmagazinok képeiről irreálisan ránctalan, vékony és tökéletes külsejű emberek mosolyognak ránk. Hogy látod, van remény arra, hogy a közeljövőben a kendőzetlen valóság leképezése felé mozduljon a szakma?

Felesleges volna azt állítani, hogy korunk nem az örök fiatalságot hirdeti. Az efféle retusált, idealizáló irányt a kereskedelem állandó mozgásban tartja, és még sokáig láthatunk tökéletes, ránctalan arcokat a plakátokon. Én magam is készítek hasonló képeket: egyes modellfotó-sorozataimnál koncepció volt a futurisztikus közeg leképzése, cél volt, hogy ne lehessen eldönteni, hogy a fotókon szereplő modell robot vagy hús-vér ember. Manapság a művészetben és a divatfotózásban a természetesség szépsége ismét kezd utat törni magának, a naturális ábrázolás, az utómunka-mentesség egyre nagyobb teret hódít.

Demeter Nóra–Demján Sándor–Fodor Géza–Földényi F. László–J. Győri László–Káel Csaba–Zoboki Gábor: Müpa Budapest, Libri, 2015.