Nem vagy más világ!

Korunk embere nem kerülheti meg azt a problémát, hogy a korábban egyértelműen használt fogalmai, kategóriái, támpontjai sokat veszítettek érvényükből. Elmosódtak, bizonytalanná váltak a világ megismerésére (hit, művészet, tudomány) irányuló tevékenységek közötti határok, mint ahogy a különböző diszciplínák közöttiek is. Ebből adódóan nehéz helyzetbe kerülünk, ha egy olyan alkotó tevékenységi körét szeretnénk definiálni, aki a határzónákból érzékeli a világot, és az ott szerzett felismeréseit fordítja át alkotássá. Kinek, minek tekinthetjük Kelle Antalt, aki okleveles gépészmérnök, elismert szobrász, játéktervező és -készítő, a robottechnikák ismerője és művelője, tudományos fokozattal rendelkező egyetemi oktató, akinek a mikromechanikáról önálló kötete jelent meg, ezen túl konstruktőr, és jobb szó híján kommunikációs művészetterapeuta. Lefedi mindezt az artformer titulus? Nehéz lenne a magas szinten művelt tevékenységeiben elhatárolni a művészt, a mérnököt, a tudóst és a világért felelősséget érző homo eticust.

Kelle Antalnak nem csupán ez az alkotói gazdagság a különös sajátja, hanem személyisége is. S éppen azáltal válik hitelessé az életműve, mert a kettő – az alkotó és a magánember – teljes fedésben van. Önazonosságban, belső függetlenségben él. Lételeme a kíváncsiság, a másik embernek és a körülötte lévő világ dolgainak szentelt figyelem. A formák különös erővel hatottak rá többek között azért, mert felismerte alakíthatóságukat, kimozdíthatóságukat, ami viszont kételyt ébresztett benne a rájuk vonatkozó tudományos ismeretekkel, az axiomatikus rendszerek teljességével kapcsolatban. Így került figyelme és vizsgálódásainak középpontjába a kivétel, a csonkaság, a hiány, valamint az emberi látás, érzékelés bizonytalansága. Kíváncsian vizsgálta, hogy mennyi és milyen jellegű eltérés alapján tudunk még tárgyakat azonosítani. Például egy enyhén kimetszett kockát – ami így egy hétoldalú idom – meddig sorolunk a kockák közé. Csonka kockái is erőteljesen humanista szándékból jöttek létre. Kelle szerint a hiányzó részünk nemcsak kevesebbé tesz bennünket, hanem mássá, és egyúttal többé is. A fogyatékosságuk miatt kifejlesztendő új tulajdonságainkkal tudjuk embertársainkat arra ösztönözni, hogy lépjen velünk kapcsolatba, és hogy együtt alkossunk valami teljesebbet, továbbépíthetőt.

Kelle Antal alkotásainak lényegi sajátossága a mozgás, melynek következtében az adott tárgyat a befogadó egyszerre látja geometrikus és organikus formának. A mozgás és a változás mindig ugyanazt a folyamatot járja be: létrejön, változik, kiformálódik, majd lebomlik, visszahull a káoszba, és kezdődik az egész újra – minek következtében az előbbitől ugyan eltérő forma jön létre, ami Kelle meggyőződése és bizonyítása szerint ugyanannak az alapmintának, morfémának a változata. Az alapformák változatai ugyanakkor arra is utalnak, hogy ezek a struktúrák analogikusan ott vannak a világ valamennyi megnyilvánulásában, például a emberközi viszonyokban. Vagyis nem vagy más világ: a Te a valamennyi személy változata és társa. Ugyanezt állítja a művész a három egyistenhitű vallással kapcsolatban, és mutatja a jelképek különbözőségét megőrző jeleket egybefoglaló kisplasztikájában. S amit erőteljesen hangsúlyoz: ami valakivel történik, az érinti az összes többi személyt is, és viszont. A divergencia és a konvergencia is így kerül nála is-is viszonyba a szétválasztó és szembeállító vagy-vagy viszony helyett. S ugyanígy láttatja a csonka és az egész állapotát is. Ahhoz viszont, hogy mindezt belássuk, képeseknek kell lennünk nézőpontot, sőt nézőpontokat váltani. Kelle ehhez is segítséget nyújt, amikor kisplasztikáit kivetítve különböző mozgásállapotban láttatja a befogadóval. Remek példája mindennek az általa INS Felületnek (Igen, Nem, Semleges) nevezett kisplasztikája, melynek forgatásával, valamint árnyékának kivetülésével átélhetjük a nézőpontok és a metamorfózis titokzatos valóságát.



Az ember tehát sohasem látja az egész tárgyat, viszont a részekből képes visszaállítani vagy visszakövetkeztetni az alapformára. Az árnyék alapján mindez nem lehetséges. A kisplasztika színe kék, utalva a világ színességére, gazdagságára, az árnyék vele ellentétben fekete. A két INS-felületből létrehozott kompozíció a Vajúdás címet kapta, ami egyszerre utal magára a kinetikus műre, illetve a szó egyetemes jelentéstartamára. Itt szintén paradoxonról van szó. A vajúdás kín, ugyanakkor a létrehozás öröme is. Egy olyan folyamat, melynek része az ember, amit jelenlétével egy kicsit alakíthat, hozzájárulva az eredményhez. Az INS-kisplasztika nem csupán ennek szemléltetésére eszköz, hanem olyan térbeli mixer, mely képes magát megsokszorozva építeni – viszont ha az érzékelési tartományból kikerülnek az így keletkezett térbeli elemek, akkor folyamatos felületté válnak.

Kelle Antal nem csupán a tárgyakat, hanem az embereket is kellő alázattal figyeli. Valóban a világra figyelés képezi alkotói munkásságának lényegét. Tudja, komoly gondot okoz kommunikációs képességeink elégtelen gyakorlása. Ennek enyhítésére talált ki olyan figurákat, ahol ezeket a fogyatékosságokat korrigálhatná az ember. A madáremberpár alakjainak mozgását ugyanis maga a néző irányíthatja, alakítva ezáltal kettejük viselkedését. Kelle éppen világismeretei révén újraértelmezte a játék fogalmát. Nála nem a haszon, a másik megsemmisítése a cél, hanem kreatív jelenlétünk a világban, külső-belső helyzetünk érzékelése és változtatása. Az érdekli, hogy az ember miként egyenesedhet fel, miként növelheti naggyá emberi mivoltát. Ehhez kiváló lehetőséget talált a sakkban, s éppen mert a személyiségfejlesztés volt a cél, alaposan átalakította a táblát és a játszmát. Nála ugyanis nincs ellenfél, a harminckét figura helyett csak tizenhat van.

Ezzel a játék erős hadi jellegét kiiktatta. Kelle bábui így csapaton belül és önmagukban játsszák alakító munkájukat. Mindegyik bábu alakja, ezáltal személyisége és társadalmi helyzete folyamatosan megváltoztatható. Állhatnak a megszokott helyükön hagyományos sakkpózban. Lehetnek segítőek, barátságosak, támogatóak egymással, mint ahogy kilépve szerepükből átölelhetik egymást, vagy akár kikukucskálhatnak a világra.



Nem lehet véletlen, hogy Kelle Antal éppen a sakkot alakította át a modern ember súlyos betegségének gyógyító eszközéül. A sakk komplexitása, szellemisége hiteles fedezet Kelle humán törekvéseire. A kultúrtörténet tanúsága szerint az emberek vallási, nemzeti, ideológiai különbözőségek ellenére sakkoztak. Ez a játék valóban az univerzum kimeríthetetlen gazdagságának mása, az ember számára átláthatatlan kombinációkat kínáló szellemi kihívás. A sakkfiguráknak előírt lépéslehetőségeik vannak, a sakktáblának pedig rendje van. Ezek a szabályok a mindennapi életünkben az úgynevezett viselkedési és társadalmi illemszabályok. Emberközi kapcsolatainkban szükségünk van védelemre (bástya), futóra (kapcsolattartóra), tekintélyre (király), valamint a velük való tervszerű kötődésre és együttműködésre. Az életben, mint a sakkban, támogató és lebontó erők hatnak. Vannak passzív és aktív periódusok, helyzetek. Úgy is mondhatnánk: a sakk valóban világmodell, a világ megismerésének játékos eszköze. A fekete-fehér mezők nem csupán a kozmoszban dúló világosság-sötétség harcára utalnak, hanem a földi lét és az emberi sors gazdag helyzetlehetőségére is. Kelle sakkja pedig mint kortárs műtárgy a világ megismerésének pszichológiai aspektusa. A különböző személyiségjegyeket hordozó figurák ugyanis testhelyzetükkel alakíthatók.

Kelle alkotói munkássága kapcsán bőséges tudományos, művészi analógiát sorakoztathatnánk ismertetőnkbe. De elég, ha a 20. századi fizika nagy felismerését idézzük fel: az anyag nem van, hanem történül, mint minden mű, ami kikerül Kelle keze alól.

Nem lehet megkerülni azt a kérdést, hogy egy ilyen szelíd, zseniális alkotónak hol a helye a mai magyar művészvilágban. A fentiek alapján kiderülhetett, hogy nincs benn a főfolyamban, mint ahogy az is, hogy nincs mellékvágányra állítva. Meghatározza helyzetét, hogy nem a szokványos irányból és nem a kijelölt időben érkezett a művészek világába, ami okozott és okoz is némi tétovaságot befogadását-elfogadását illetően úgy saját maga, mint a művészi közönség szempontjából. Szemlélődő, önnön felismeréseit követő alkotói személyisége nehezen viseli a különböző ideológiai, művészi szekértáborok elkülönítő, kirekesztő magatartását. Idegen tőle az olykor szélsőséges megnyilvánulásokban megjelenő provokáló imázsépítés. Tudja, hogy közönség, közösség és intézmények nélkül nincs művészet, s hogy ezek is szervesen tartoznak össze. Bármelyik hiánya, nem kielégítő működése árt az egész rendszernek.



Valamilyen jeles művészeti ünnep alkalmából minden érdekelt kaphatna egy Kelle-kockát (Káosz üvegkocka), melyben a szó szoros értelemben együtt van a kifürkészhetetlen káosz és a rendíthetetlen, stabil rend oly módon, hogy a kockát kezében tartó néző a szüntelen változásnak csupán egy fázisát látja. Ennek következtében úrrá lehet rajta az az illúzió, hogy a többi nincs is. Amikor tehát kirajzolódik szemünk előtt például az én szó, takarásba kerül az összes többi névmás, mint ahogy semmi sem utal felbomlásukra. Pedig hát csak el kell mozdítani a kockát!