New York Budapesten

Hogyan kerültél bele a Sam Havadtoyről szóló művészet diskurzusba?

A választ egy kis kitérővel kell kezdenem. 2007-ben a Magyar Telekom támogatásával alapítottuk a Kitchen Budapestet Somlai-Fischer Ádámmal, Halácsy Péterrel, György Péterrel, Simó Gyurival, amit kifejezetten a művészet és a technológia határterületével foglalkozik. Ez nem feltétlenül a kortárs képzőművészet része, de például az MKE intermédia- vagy a MOME médiadesign-világa nagyon szorosan kapcsolódik ahhoz, amit mi itt csinálunk. Hosszú évek alatt kiépült egy globális network, rengeteg projektalapú együttműködés, ami aztán oda sodort, hogy megismerkedtem emberekkel, akik a kortárs képzőművészet iránt is érdeklődtek, és gyűjteni is akartak. Művészettörténészként elkezdtem kompakt kortárs képzőművészeti gyűjtemények összeállításán dolgozni. Egy genovai kiállításon, a Palazzo Biancóban és a Palazzo Rossóban voltak kiállítva Havadtoytől Walt Disney-szobrok egy palotaenteriőrben. Nagyon viccesnek és jónak tartottam azt a játékot, amit a térrel játszott. Megkérdeztem, hogy vehetnék-e tőle szobrokat, mert nagyon jól illettek egy gyűjteménybe. Elkezdtünk beszélgetni, ismerkedni – ennek már legalább hat-hét éve. Aztán a beszélgetésünk alatt kiderült, hogy sok minden érdekel abból, amivel ő foglalkozik, és beleástam magam a művészetébe. Foglalkoztatott, hogy vajon miről szól az, hogy folyamatosan plextol-, csipke- és festékrétegekkel mumifikál minden tárgyat, ami a kezébe kerül. Aztán rájöttem, hogy ez még annál is sokkal érdekesebb, mint amit először gondoltam. Ezután elkezdtünk együttműködni projekteken. Például Milánóban, a Mudimában megrendezett kiállítás már úgy jött létre, hogy folyamatosan vitáztunk. Végigbeszéltem vele kurátori szempontból, hogy mit gondolunk az adott helyzetről és arról, amit ő kitalált. Éles látású, jól meglátja a lényeget a dolgokban, ami helyspecifikus projekteknél jól szokott elsülni. Szóval így kezdtünk el dolgozni.

Amikor jött a lehetőség, hogy a Ludwigban csináljunk egy nagyobb kiállítást, arra gondoltam, hogy aki itthon hallott már Samről, az inkább a belsőépítészeti vagy lakberendezői karrierjét ismeri, a kortárs képzőművészeti kánonban kevésbé jelenik meg sikerei ellenére. Azt gondolom, hogy az ő munkája érdekes képződmény, de vajon hogyan lehetne ezt megmutatni. Úgy döntöttem, érdemes az alapoktól kezdeni. Az ő alapjai pedig egyértelműen azok a New York-i évek, amikor fiatal, kelet-európai menekültként megérkezik Londonon keresztül. Egyébként Londonban született, aztán négyévesen került Budapestre, pont 1956-ban. Jött ’56 ősze, aztán a tinédzserkor Budapesten, majd 1971-ben ment el Magyarországról, és egy évre rá már New Yorkban élt. Megpróbált érvényesülni, és a belsőépítészet, a lakberendezés világa irányába sodródott, amiben gyorsan kiismerte magát. Amikor Yoko Onoéknak kezdett el dolgozni, elindult egy párbeszéd, amely egy több mint húsz évig tartó történetté alakult. Azért is adtam a kiállításnak a Huszárlépésben címet, mert ezt a húszéves folyamatot akartam bemutatni: nekünk nehéz megérteni, milyen az, amikory menekülni kell, és meg kell magadat csinálni, mert mi egy egészen más korba születtünk bele. Közben már egész korán látszott, hogy komoly művészeti ambíciói vannak, amelyek megvalósításában a New Yorkban kialakított kapcsolatrendszerének fontos szerepe lett. Ezért döntöttem úgy, hogy ez a tárlat elsősorban erre fókuszáljon. Későbbi munkák is láthatók a kiállításban, mint például az Ajtók, de ez is New Yorkból indult, ott vannak a gyökerei.

Ezek szerint már egy ideje nyomon követed a kiállításait, pályafutását. A magyarországi megjelenését – mind a művészt, mind a kiállításainak koncepcióit – is félreértelmezték eddig? Láttál már egyébként jó Havadtoy-kiállítást?

Jó volt a már említett genovai vagy az idén a monzai Villa Realéban rendezett kiállítás, de kurátorként beválogattam az il Bacio di Stile palotába összerakott kortárs gyűjteménybe, ahol egy tökéletesen renovált Andrássy úti palotában a Disney-sorozatból néhány darabot az épülethez illő posztamensekre állítottak. Azok például szerintem nagyon jó helyre kerültek. A Pink Panthert, az egyik kedvenc szobromat szintén ebben a palotában egy Vénusz-fülkében helyezték el. Itt eredetileg egy olyan szobor állt, amely eltűnt az épület hosszú és hányattatott sorsa folyamán. Úgy gondolom, hogy az ő munkája nagyon sokat hozzátett ehhez a palotához, még ha ez részletkérdés is. Az a pár szobor hihetetlenül jól szólaltatta meg ennek az épületnek a múltját – pont ez az, amit nagyon szeretek a munkáiban.

Az Ajtók a kedvencem ebből a szempontból. Kimegy az utcára Budapesten, és a lomtalanításból összeszedi ezeket az ajtókat, amiket általában a 19. század végétől a 20. század közepéig készítettek. Ezek a város millió viharos mozzanatáról beszélnek, de nem úgy, mint a történetírás, hanem egyedi, apró anekdotákat mesélnek el, kérdéseket vetnek fel. Amikor látom ezeket az ajtókat, az az első gondolatom, hogy vajon kié lehetett. És mi ez: fürdőszobaajtó vagy szobaajtó? Hol, ki ment be rajta, mikor használták utoljára? És először? Elgondolkodtató, hogy azok a személyes mikrotörténetek hogyan vannak jelen egy kidobott ajtóban. Ezeket aztán Sam beburkolja a rá jellemző mumifikációs eljárással, rájuk kerül a plextol, a csipke, a festék, és kiállítják őket.

Érdemes lenne belenézni az egyéni történetek becsomagolásába. És nem csak az Ajtókban – Havadtoy általában korábbi művészekhez nyúl vissza és sajátítja ki a munkáikat, újracsomagolja, -értelmezi azokat. Vagy olyan tárgyakkal dolgozik, amelyek valamilyen módon beágyazódnak egy új jelentésbe, új környezetbe. Akik ismerik ezeket az ajtókat, azok számára egyből jelen van a mögöttük halmozódó jelentés – amit ők maguk rávetítenek –, de azáltal, hogy be vannak burkolva, le vannak zárva, mégis lesz egy emlékkapszula-jellegük – olyanok, mint egy fényképet őrző medál. Ez szerintem nagyon szorosan összefügg az ő lakberendezői és belsőépítészi gondolkodásával.

Mondhatjuk a kiállításra, hogy olyan sokrétű, mint Havadtoy alkotásai?

A kiállítás koncepciója a New York-i kapcsolatrendszer viszonyában helyezi el a kiválasztott tárgyakat. Ezen belül is külön hagsúlyt kap Havadtoy Keith Haringgel, Andy Warhollal, Yoko Onóval, Donald Baechlerrel, André Kertésszel való viszonya.

Ilyen például, hogy miért érdekes Keith Haring otthonának berendezése: Havadtoy már a tervezésnél azon gondolkodik, hogyan tudná beépíteni Haring művészetét – így születik a kandalló vagy a Szárnyasoltár – a lakásba, hogyan tudja „belegyúrni”. Azzal egyet tudok érteni, hogy ez a gesztus – a folyamatos becsomagolás, beépítés – egyértelműen megjelenik a kiállításban is, hiszen minden, amit ő csinál, erre épül: korábbi művészek műveinek a folyamatos átemelésére, kisajátítására. Sokszor a saját munkáit is előveszi, és újra becsomagolja más formátumba. lIyen a Kacsás szőnyeg, ami látható a Ludwigban is. Ez a mű remek példája a kacsaszimbólum többszöri átemelésének, amit eredetileg egy jótékonysági projekthez használt, és hosszú éveken át különböző formában bukkant fel – most például ebben a szőnyegben.

A kiállításban milyen más, New York-i alkotókkal közösen létrehozott művészeti projektjei láthatók?

Az egyik ilyen Keith Haring Szárnyasoltár című műve, ami a Ludwig gyűjteményében található. Ehhez kapcsolódóan más gyűjteményből ki lesz állítva egy bronzsztélé, amit szintén közösen készítettek. Andy Warhol beszélte rá, hogy kezdjen el szitázni. A korai szitázott munkákból – amelyeket Andy Warhol egyik asszisztensével csinált – vannak kiállítva azok, amelyek japán ágyjeleneteket ábrázolnakk.

André Kertész Torzítások sorozata már korán megragadta Havadtoy figyelmét, majd magával Kertésszel is találkozott 1981-1982-ben. Sokat beszélgettek erről a sorozatról, aztán valamilyen véletlen folytán Havadtoy megtalálta azt a tükröt, amiben Kertész készítette a képeket. Egy fiatal sportolóról ugyanebben a tükörben fotósorozatot készített, amelynek a címe Hommage á Kertész – ebből néhány kép szintén megtekinthető a Ludwigban az eredeti Kertész-Torzítások mellett.

Maguk a Disney-munkák vintage tárgyak, amiket régiségboltokban lehet találni: általában az 1950-es évekből származó, elég nagy méretű, eredeti Disney kiadású figurák, amelyeket Havadtoy szintén beburkol. Ez talán annyiban kapcsolódik az amerikai kontextushoz, hogy a Disney a háború utáni Amerika nemzeti identitásnak fontos elemének számított. A figurák a kisajátítás és beburkolás által kilépnek a rajzfilmek játékos világából, és új jelentésmezőbe kerülnek. Pont ezért nagyon érdekes, amikor ezek Európában reneszánsz vagy történeti terekben kapnak helyet: úgy kezdenek el viselkedni, mintha a közös, háború utáni amerikai–európai emlékezet darabjai lennének olyan helyszíneken, amelyek történeti szempontból kizárólag az európai kultúra részeit. Ez egy emlékezetpolitikai játék, amit nagyon érdekesnek tartok, és mindig eszembe jut, amikor meglátom a Mickey egereket Genovában, Nápolyban vagy egy neoreneszánsz palotában Budapesten.

Szintén közös munka az a Yoko Ono-mű, a sakktábla (Play It by Trust), aminek Havadtoy a kivitelezésében segített – ebből több verzió készült az idők folyamán. Ezek közül kettő is része a kiállításnak: az egyik a Ludwig, a másik az ő saját gyűjteményében található.

Felsoroltál sok műtárgyat. Meg tudnád nevezni bármelyiket mint a kiállítás központi elemét?

Nem gondolom, hogy ilyen értelemben van egy pont, ami köré az egész szerveződik. Megpróbáltam minden termet úgy összeállítani, hogy valamilyen módon párbeszédbe kerüljenek a művészek, akiket említettem, illetve az alkotásaik és Havadtoy munkássága. Ezen felül szempont volt, hogy mindebben minél világosabban el tudjuk helyezni az ő szerepét, akkor is, ha együttműködésről van szó.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ne válasszuk el szigorúan, hogy meddig tart az ő belsőépítészeti vagy lakberendezői karrierje, és hol kezdődik a képzőművészeti munkássága, mert pont ebből épül fel ez a nagyon érdekes játék. Sok olyan gesztust és kisajátító lépést tesz, amit ha akarom, belsőépítészetként értelmezek, ha akarom, képzőművészetként. Folyamatosan és explicit módon előjönnek a képzőművészeti törekvései már a New York-i időszakban is, és sok helyen említi, hogy művészeti szándékkal áll hozzá bizonyos problémákhoz.

Ez az elkülönítési kényszer itthon van inkább jelen, vagy külföldön, illetve van-e ebben valami változás?

Alapjában véve nagyon nehéz meghatározni, ez a kortárs képzőművészettel való foglalkozás egyik nagy tabuja. Ismerünk olyan művészeket, akik erre azt mondják: a kanapéhoz választunk képeket. Arról van szó, hogy hogyan válik a kortárs művészet a tárgykultúra részévé, amit az emberek nap mint nap fogyasztanak. Ez pedig része annak a tárgypiacnak, amiről az emberek tárgyakat vásárolnak maguknak. Ha akarjuk, ha nem, ezek egy ponton mindeneképpen terek elemeivé válnak, nem különülnek el, ezért nagyon nehéz őket külön vizsgálni. Persze művészettörténeti értelemben egy műtárgyat elemezhetek abban a zárt keretben, amelyben az megjelenik: jelentősége van, hogy az hogyan kommunikál egy térrel – nem a white cube kiállítással, hanem amikor in situ látjuk a műveket. Például besétálunk egy házba, és egy Tracey Emin-neonfelirat teljesen megváltoztatja a tér értelmezését. Ilyen értelemben Havadtoy nagyon tudatosan játszik ezzel a határral. Átgondoltan nyúl hozzá terekhez, és az, ahogyan csinálja, az én értelmezésemben inkább kortárs képzőművészet, mint belsőépítészet vagy lakberendezés. Megfontolt, sokszor ironikus vagy cinikus játékot játszik a terekkel.

Inkább magyar vagy amerikai művésznek tartod Havadtoyt?

Is-is. Több szempontból kötődik Budapesthez: itt élt, Szentendrén van a műterme, négyéves korától itt nőtt fel, számtalan ponton kapcsolódik ehhez a városhoz, országhoz, kultúrához. Értelmezhetetlennek tartom őt enélkül. Ugyanakkor ő New Yorkban egy New York-i művész, hiszen ott letett valamit az asztalra. Ilyen értelemben abszolút New York-i művésznek tartom, méghozzá egy jó New York-i művésznek.

Tervezel a jövőben további kiállítást hasonló történeti kontextusban?

Abszolút. Azon gondolkodom, hogy ezt vissza kell vinnünk oda, ahol kialakult. Nagyon szeretném, ha New Yorkban, ottani kontextusban tudnánk megmutatni. Egyik fő célom, hogy továbblépjünk, és a számtalan európai kiállítás után csináljunk egy New York-it is. Az ottani lehetőségeket kihasználva több mindent hozzá tudnék rendelni az anyaghoz, és a kiállítás bővülhetne jó néhány tárggyal.

Huszárlépésben – Sam Havadtoy New Yorkban
Ludwig Múzeum, 2018. július 13 – szeptember 2.

Leadfotó: Feith Sándor