Normaszegők

Normaszegők

„Ez a tétovaság, ez a botorkálás a fő ösztönző erő, amit én termékeny bizonytalanságnak nevezek. Mert az utolsó pillanatig jobb kételkedni, jobb keresgélni, tapogatózni, csak így foghatjuk meg az Isten lábát” – jellemezte frappánsan megnyitó beszédében Gaál József kelet-európai lelkületünket.

A Gyöngéd barbárok című kiállításon a térbeli és időbeli azonosság, elrendezés foglya vagyok. Keresem a párhuzamokat a két művész alkotásaiban, botorkálok, tapogatózom a képek között. „Az ég nem emberséges, de tán van valami, ami több, mint az ég, az együttérzés és a szeretet, amiről már elfeledkeztem, és amit már elfelejtettem” – írja Hrabal a Gyöngéd barbárokban. Mit felejtett el Gaál mára, és mit nem felejthetett el még Rózsa Luca? Mindkét alkotó másként expresszív, nem is a műfaji különbségek okán, hiszen most grafikát hasonlítunk össze festményekkel.



Gaál polifonikusan komponál, színtelenül is színesen, szarkasztikusan és humorosan. Maró öngúnnyal és némi keserűséggel, hogy semmi sem változik. Kettejük közül Gaál képei állnak közelebb a hrabali világhoz, ő megy a legmesszebbre a groteszkség ábrázolásában. Eljut az alvilág kapujához. Meddő bálványokra és falanszterépítőkre bukkan. Gaál grafikái egy tespedt és hazug társadalom ellen is szólnak. Tömbszerű alakjai (Kikiáltó, Paraszt) a hatalom bálványaiként jelennek meg. Idomárja ferde piedesztálon áll. Casanovája nem fog minket elcsábítani, akkor sem, ha ketten vannak.



Rózsa Lucánál minden mozgásban van, minden változik, a változás is. Forrongó világ az övé, vulkanikus eseményekkel. Gaál idejére igaz, hogy „a pincékben bukott angyalok dolgoznak, egyetemi végzettségű férfiak, akik elvesztették a maguk soha meg nem vívott csatáját, és mégis tovább dolgoznak a világunkról alkotott hitelesebb képen” (Hrabal: Gyöngéd barbárok). Hogy mennyit változott azóta a magyar valóság, kérdés lehet, de tény, hogy változott. A két művész másfajta terepről indult és indulhat. És nem mondanám, hogy Rózsa Luca van könnyebb helyzetben Gaál hasonló korához képest. A világ bonyolultabbá vált, a festészet sorozatos válságát éli, nemcsak a történelem végéről beszélnek, hanem a festészet haláláról is. A művészet él, mondta Körösényi a Műcsarnokban látott kiállításán.

Az ismétlődés adja Rózsa Luca képeinek erősségét, hatalmát, feszültségét – nem tágít önmaga mellől. A képein ábrázolt figurák mozgásfázisai talán zavaróak, az egység folytonosan megbontottá válik, sehol nem találunk nyugvópontot, a képek belső feszültsége az alakok önazonosságának hiányára utal. A képeknek van egyfajta véletlenszerűségük, véletlenszerű pedig az, ami látszólag ok nélkül, szabálytalanul, előre nem láthatóan, értelmetlenül következik be, az ok és okozat törvényét mondja fel, bizonytalanítja el. Képei misztikusnak is mondhatók. Rejtélyek szövik át, titkokat hordoznak, érthetőeket és érthetetleneket. Improvizál, kreatív energiát szabadít fel műveiben.



A két művész másként optimista és kételkedő. Mindketten pesszimistának tűnnek, valamiféle távlatba helyezett világot és horizontot keresnek. Gaál a lét peremére szorult embert szólítja meg, nem vigasztalja, csak önképét mutatja fel neki: józanodj, ne legyenek illúzióid. Rózsa Lucának még lehetnek illúziói, talán vannak is. Gaál grafikái kegyetlenek és őszinték. Nyelvileg kikezdhetetlenek. Rózsa Luca követi mesterét, szorongásait varázsolja képpé, önmagát keresve labirintusba téved, az alagút fénye dereng valahol, csak nem tudni, hogy az alagút melyik végén lehet. Botladozunk.

A tanítvány egyes képein a téma és kompozíció kibillen egyensúlyából. Hol a téma lesz erősebb, hol maga a kompozíció viszi a terhet, a gondolatiság pedig háttérbe szorul. Más-más konfliktusos helyzetet dolgoznak fel, különböznek a kezdet és a vég hangsúlyozásában.



Rózsa Luca normaszegő, meri látványosan ismételni szubjektumát, egyfajta mintázatot hoz létre, ami bárki által felismerhető és azonosítható. Képeit nézhetem úgy is, mint egy röntgenképet, amelyen a művész a különböző idők egymástól eltérő eseményeit egyesíti azért, hogy jelenetét érthetővé tegye. Megfogalmazza számunkra, mi az, hogy pillanatnyi és örökkévaló, mi a zéró és a végtelen különbsége és azonossága.

Mindketten szeretik Hrabalt, és érzik a hrabali világot. Azt is tudják, hogy bukott angyalok biztosan lesznek. Pincék is. Dolgozhatnak a présgépek mellett.

Deák Csillag

Fázisok

A képek nem keverednek, szigorú rendben sorakoznak. A fekete-fehérek, majd a színesen kavargók. Letisztult formák, karcok, tusok, vonalak az egyik oldalon, a másikon a felgyorsult életritmust, szabálytalan szívverést mutató alkotások. Két külön világ. Egymással ellentétesek, a másolat kizárva. Önálló utak és remények. A nyolcvanas évek fojtogató légköre, fegyelme, hogy a belső ellenállás ne robbantsa szét a testet, ha az deformálttá is válik, hézagossá, püffedtté. Már-már szörnyeket látni, felfalják a lelket, elszívják a levegőt. Gaál porondmester is, rendez, fegyelmez. Csuklóból kirázva. Csuklóztatja önmagát, trenírozza, ezt is tudom, azt is tudom. Követi önmagát, saját identitását keresi. A világ üres, üressé vált a tekintet is, a reménytelenség fojtogató, és nem menekülhetsz. Rád záródik a börtön, csak ott lehetsz szabad, belül. A kinti szabadság zéró.



Rózsa Luca szabad világban nőtt fel, számára a szabadság nem életkérdés, ha tudja is, hogy fontos dologról van szó. Taszítják és vonzzák a városi fények. Vonalai kuszák, szándékosan elnagyoltak, expresszívek. Tónusosak, mozgó határokat jelölők. Ez is vagyok, az is vagyok. Itt is vagyok, ott is vagyok. Szándék és akarat külön utakon jár néha. Néha túl direkt, elsietett. Torzó marad a sietség után, nem leli a formátumot, miközben vitathatatlan, hogy teremtett atmoszférája vonzza a szemet és a tekintetet, érezni, hallani a lélegzet forróságát, a hevület gyors tempóit, a szaggatott ritmust. És Sztravinszkij zenéjét idézi. Hallom a Petruskát.



Rózsa Luca eseményközpontú képein, akár a kagyló, bezáródik az idő, a némaság uralja a teret, az eseményeket. Munch Sikolya nem hallatszik, csak a tenger hullámverése. Utóbb látjuk, tenger sincs. A hullámverést mégis halljuk. Ez a kettős tudat és világ az, ami Rózsa Luca sajátja. Szürrealitás uralkodik a képeken. Nem a világ lesz nála szürreális, hanem a belső világ, az távolodik el az egyéntől, az kérdőjelezi meg a szándékot és a tettet. „Jézust optimista spirálnak láttam, Lao-cét kiúttalan körnek, Jézust csordultig telve drámai szituációkkal és konfliktusokkal, Lao-cét csöndesen merengve és elmélkedve az ellentétek erkölcsi szituációjának megoldhatatlansága fölött.” (Hrabal: Gyöngéd barbárok)



Szemét eltakarja keresztbe tett lábakkal az ágyon ülő alakja. Gyanús és lebegő árnyak mellette, mögötte, felette, valami történni fog. Egyedül hagyták, egyedül maradt. Rózsa Luca nyitva hagyja a kérdést, mit is követett el a képének figurája. A nyugalom képén is egy ülő alakot látunk, fotelben ülhet, de kilógnak belőle a lábak, a kezek. Szertelen mozgásban vannak. Ez a rebbenő festészet a nyugtalanságot, a csillapíthatatlan közlési vágyat szimbolizálja. A létezés önfeledtségét és ártatlanságát. Menyasszonyi koszorúval a fején egészen más világba vezeti a nézőt Rózsa Luca. Női alakja mintha csecsemőt tartana ölében, de ez nem azonosítható, két kar öleli át felsőtestét, nem tudni, ki áll mögötte. Talán önmaga, megsokszorozva.



Rózsa Luca képein úttalan térbe tévedünk. Drámai feszültséggel terhes műveiben ott a ki nem mondott kérdés: „Még egyszer kérdem: mi volt életem értelme? (…) És kérdem, mi volt halálom értelme?” (Déry Tibor: Óriáscsecsemő) Gaál szerint a jelen már nem lehet makulátlan, de az emlékezés sem.
 

Kölüs Lajos

Gyöngéd barbárok
Mester és tanítvány: Gaál József és Rózsa Luca
Város Boltja Galéria (1052 Budapest, Bárczy István utca 1–3.)
2015. 02.12. – 2015.04.04.