Ilyen volt a magyar avantgárd

A ’60-as, ’70-es években kialakult – majd a ’80-as években is aktívan működő – lázadó, nagyon alternatív és ellenálló művészcsoportok a kortárs magyar művészet egyik legizgalmasabb korszakát hozták létre. Bár itthon a perifériára szorultak, és rendhagyó módon több lehetőségük volt megmutatni magukat vidéken, mint a nagyvárosokban, mégis nagyon termékeny időszak volt az övék. A ’60-as évek végén ezekből a művészcsoportokból öt tag vált ki, akik évekkel később a Pécsi Műhely szellemiségében alkottak, még akkor is, amikor már egyéni útjaikat járták: Ficzek Ferenc, Hopp-Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szijártó Kálmán. Ezek az alkotók kiemelt helyet foglalnak el a kiállítás koncepciójában. Itt érdemes megemlíteni, hogy a korszak bemutatása időrendi sorrendben történik, így kapva egy könnyedén átlátható tárlatot.

Az első emeleti, nyolcszáz négyzetméteres terembe belépve az lehet az érzésünk, hogy a tágas térben elvesznek a kiállított művek – de hamar rájövünk, hogy ez egyáltalán nem így van. Az avantgárd éveit nagyon szerencsésnek mondhatjuk abból a szempontból, hogy rengeteg dokumentáció, archív videófelvétel, a munkaterminusokat megörökítő levelezés és még számos, az alkotási folyamatot és a működést alátámasztó összetevő maradt fent. Így a tárlaton nagyon sok vitrinnel találjuk magunkat szemközt, amelyekben ezeket láthatjuk, de néhol a falakon is minden négyzetcentiméter ki vannak használva. Pontosan emiatt alakulhat át bennünk az érzés, miszerint a tárlat nem túlzsúfolt – annyi információ bújik meg ezekben az üvegkalitkákban, hogy az ember hirtelen azt sem tudja, hova nézzen. Ne legyenek hiú ábrándjaink: ez nem egy egyszerre végignézhető kiállítás, mindenképp érdemes plusz egy alkalommal visszamenni, hogy a fejünkben összeállhasson a teljes kép.

A tárlat tartalma egyébként nemcsak olyan hazai és nemzetközi gyűjteményekből áll össze, mint a Marinko Sudac-gyűjtemény vagy az acb Galéria, hanem itthoni múzeumok – például a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum vagy a Paksi Képtár – anyagaiból is. Ennek az összefogásnak köszönhető, hogy egy átfogó, szinte hiánytalanul informáló kiállítás jöhetett létre, amely majd a tervek szerint később Pécsett, Szombathelyen és más regionális művészeti központokban is bemutatásra kerül.

A műhely korai időszakát – az első két évet – egyébként nagyban meghatározzák a geometrikus formák, a neokonstruktivista művészet megújításának kísérletei és a Bauhaus mint irányadó stílus. A ’70-es években a tagok konceptuális vonalon haladtak tovább: egyre nagyobb szerepet kapott művészetükben a természet, a vidéki táj bevonása, kiemelkedő land art akciókat jegyezhetnek magukénak, és ezekről természetesen nagyszámú mozgóképes és fotódokumentációt is. Ezen a területen végrehajtott munkásságuk példa nélküli a hazai művészettörténetben. A könnyedebb témák mellett persze idővel kihagyhatatlanul megjelentek a politikai utalások is, a performanszművészet fókuszba kerülésével pedig gyakran születtek hátborzongató, a nézelődő számára furcsa munkák is.

Fontos megemlíteni, hogy a tengernyi dokumentációt kiegyensúlyozza a kiállítás interaktivitás-központúsága: a látogató bevonása lazít egy keveset a kiállítás monotonitásán, és segíti a befogdást. Ha a bejárattól balra fordulunk, és a központi térbe lépünk, találunk egy nagy monitort, a mögötte található falon pedig egy térképet arra vonatkozóan, hogy a művészek mely területeken alkottak, hol szereztek inspirációt. Ez egyfajta szociográfia – hol fordultak meg az alkotók, és milyen eredményt hoztak ezek a látogatások. Ha a kijelzőhöz lépünk, ugyanaz a térkép jelenik meg, amit mögötte láthatunk, innentől pedig a kezünkben az irányítás: számok alapján a különböző városokra kattinthatunk, amelyek aztán temérdek képi anyagot mutatnak nekünk.

Az avantgárd stílusra mindig is jellemző volt, hogy képviselői hatalmas kísérletező kedvvel rendelkeztek, így rengeteg új technika, szemléletmód, interpretáció született ekkor. Feszegették a műfaji határokat, és miközben a művészek egy-egy csoport tagjaként ilyen módon működtek, időközben saját stílusukat és útjukat is megtalálták. Bár voltak, akik teljesen függetlenedtek csoportjaiktól, a legtöbben párhuzamosan alkottak, két szellemiségben is. Erre is utal a kiállítás címe: Párhuzamos avantgárd.

Összességében a Pécsi Műhely munkásságának bemutatása nagyon átfogó, színes és nem utolsósorban mindenki számára gond nélkül befogadható módon jelenik meg ezen a kiállításon. Míg a tárlat közé beékelődő, El nem kötelezett művészet című Sudac-gyűjtemény nagyon tömör, szinte feldolgozhatatlan mennyiségű műtárggyal és dokumentációval szolgál, a magyar színtér alakulása pont olyan minőséget és mennyiséget ad a látogatónak, amilyet kell.

Ami stilisztikailag és a nézelődés élményét tekintve zavaró lehet, hogy a Párhuzamos avantgárdon kiállított művek folytonosságát megtöri a kettéosztottság: ha az első emelet termeivel végeztünk, fel kell sétálnunk a harmadikra, hogy folytathassuk. Ezért érdemes úgy tervezni, hogy mindhárom emeletet sorban járhassuk végig, mert így kaphatjuk meg a teljes élményt. Szánjunk rá egy délutánt, igyunk meg közben egy kávét, és adjuk át magunkat az avantgárd világának! Ha pedig nem érnénk be ennyivel, a kiállításhoz szakmai workshopok, kerekasztal-beszélgetések, különböző kísérőrendezvények, programok kapcsolódnak, amelyeket érdemes figyelemmel követni.

Párhuzamos avantgárd – Pécsi Műhely 1968–1980
Ludwig Múzeum, 2017. április 14 – június 25.