Pontrácsok és vonalhálók

Amióta külön tudományág a hálózatkutatás, azóta csak óvatosan viccelek a kifejezéspárossal, habár nem ismerek embert, aki az iskolában a színes papírok mellett tudta volna, hogy mire valók a pontrácsok és a vonalhálók. Ma már infografikákon és rendszermodelleken látjuk ábrázolva életünk sztorijait, kapcsolatainkat, az események láncolatát, történeteket vagy szinte bármit, ami egymással összefüggésbe hozható. Alá-, fölé- és mellérendeltségben újraértelmeződnek helyzetek és adatok. Félő, hogy a szimpla linearitás már elveszett.

Terminátorok és kiborgok helyett azért még mindig fiatal képzőművészek a főszerepelői a kiállításnak, Kozák Zsuzska kurátori koncepciója fűzi őket össze. A főbb fogalmak vagy inkább kapcsolódási pontok a geometrikus mintázat, az absztrakció, a rétegződés, a térábrázolás. Az első pillanatra leginkább matematikailag összeadható sokféleség – például két szobor meg három festmény az öt műalkotás – végül lényegileg valóban összegződik.

A kiállítás leghangsúlyosabb, leglehengerlőbb darabja Oláh Orsolya munkája: a rendelkezésre álló tér legnagyobb egybefüggő falfelületén három és fél méternél is szélesebben nyújtózó Liblingek tere már csak emiatt azt a képzetet kelti, hogy valami nagyobb felület része, például egy street art darabkája. A háttér buja zöldje és tájszerűséget adó lágy vonala előtt nagyon élénk, nagyon városi, nagyon műanyagszínű háromszögrácsozat feszül, ami első pillantásra két különálló és csak véletlenszerűen egymásra került réteg érzetét kelti. Pedig további szemlélődés után rájöhetünk, hogy a kettő teljesen együttél, összeolvad, a háttérnek hitt formákat is háromszögek alkotják, és bár néhol a felső réteg rózsaszínje le- és elnyomja a mögötte lévő árnyalatokat, több részletben és sarokban viszont keretet ad a hangsúlyozásnak.



A robotikához legközelebb Szalay Péter mozgó szobrai állnak, amelyek fehér posztamensbe rejtett gépezetei a kábeleken futó elektromossággal emelgetik, nyitogatják az egyszínű, de semmiképp nem egyértelmű formák csúcsait. A Virágok című sorozat darabjain mértani alakzatok testté formálódnak, majd visszahanyatlanak a felületre – szimbolikus üzenetük abban a néhány másodpercben vehető ki igazán jól, amikor épp nem mozognak. A súlyos politikai-történelmi tartalommal terhelt, önmagában azonban csupán matematikai információt hordozó formákra többszörös jelentésréteg rakódik, és ezt is vidáman ellensúlyozza az organikus pulzálás.

Ezzel szemben Martin Henrik stabil szobrai másként viselik magukon a gondolatiság rétegeit, mindkettő űrbéli távlatot nyit a véletlenszerű felé. A Vasmeteorit egy gondosan kidolgozott ál-hullócsillag, azaz űrből lepottyanó kőzetnek látszó tárgy, amely egy kis szerelvénnyel meg is van emelve – ezzel még inkább különlegesnek mutatva –, holott földi anyagból készült, szándékolt precizitással. Az Asztrometrikus objekt a háromszög alapú gúla és henger találkozásából létrejött hibrid, amely formák az alkotónál rendszeresen jelen vannak meditatív teret kijelölve – utalva a véletlennek arra a lehetőségére, hogy ha elég sokáig keresünk, találhatunk szabályosságot a tervezett környezeten kívül is, és milyen emberi vonás, hogy nem vagyunk képesek megnyugodni ebben a véletlenben, hanem azonnal a tudatosságot, a szándékot, a miértet keressük mögötte.



Kútvölgyi-Szabó Áron Mapping Mindsets című fémváza élő szövetet nélkülözve lebeg a térbe függesztve, hihetetlenül súlytalannak tűnve. Azt az érzést kelti, mintha varázsceruzával a térbe rajzolt vonalak hálózata lenne csupán az alkotás, nem pedig fémpálcák összeforrasztott, zárt rendszere. Egészen hasonlít egy élesen meghajtogatott origamilényre, amelynek valamilyen szer hatására csak a hajtási vonalai maradtak meg, a közöttük feszülő, a testet kitöltő papírt elfújta volna valamiképp egy mágikus lehelet, így most a szél és a gondolat egyaránt áramolhat, keringhet körötte, benne. A két végpont között sokféle út járható be: számtalan elágazás, oda- és visszaút lehetséges, sőt visszatérők is. A láthatatlan szálakon függő fémváz árnyéka, a kissé eltorzuló, megnyúló és megrövidülő távolságok még inkább erősítik ezt a képzetet.

Ezzel a felfüggesztett könnyedséggel éppen szemközt sokkal inkább egyfajta korlátot jelent a vastag, fekete fonalból húzott háló, amely fadobozok oldalába vert szögek között feszül és kuszálódik. A dobozok hátsó falán mindenféle gondolatfoszlány és változatos jelentéstartalommal felruházható ereklye – vagy inkább limlom – lapít. A dobozok nem éleik és falaik, hanem a képzeletben meghosszabbítható fonalvonalak mentén illeszkednek egymáshoz, a csatlakozási pontokat a szögek jelölik. Ettől a Saját töredékek címet viselő sorozat kifelé nyitottnak és bármely irányban folytathatónak tűnik. A ládikákba rejtett tárgyak, jegyzetek, papírlapok mintegy helyettesítik, jelzik csupán a kincseket, amelyek fizikailag nem érzékelhetőek mindenki számára – legalábbis kincs mivoltuk nem egyértelmű.



Benkő Lilla festményei végigvonulnak a tereken, falakon. A lírai, álomszerű színeket felvonultató képek finom hátterein egyre-másra jelennek meg sziklák, kövek, éles geometrikus formák. Gyakran csak a körvonaluk jelzi a jelenlétüket, de néhány esetben, mint például az Átjöttek című alkotáson, eltérő színeik is nyomatékot adnak a jelenlét mellett a jelentéstartalomnak. A Jósda misztikus megvilágításában azt a papírból hajtogatott gyermekjátékot lehet felismerni, amelynek kis darabkái alá vihogva írtunk fiúk nevét, hogy aztán a számok segítségével kaphassunk a jövőre vonatkozó jelzést – nem voltunk tisztában azzal, hogy a matematika mekkora tudomány. Ezeken a festményeken többségében felismerhető, valós tárgyakat és formákat jelölnek a geometrikus alakzatok. Talán a Könnyebb átmenni csak a kivétel, ahol a csúcsok hegyes vonulata nem feltétlenül jelöl egy létező hegyláncot vagy a gyerekszobában szétszórt építőkocka-erődöt, inkább sugall lelki eredetű terhelést, szívben hordozott fájdalmat.



A kiállítás anyagában a művészettörténeti hagyomány olyan szervesen van beledolgozva a mai kor látványvilágába, hogy nem is annak felújításáról vagy újraértelmezéséről van szó, hanem egyszerű, organikus továbbéléséről, hangsúlyozva azt a fontos szempontot, hogy a képi fogyasztás növekedésével a geometrikus formákhoz való viszony is megváltozott – már nem olyan radikálisan meghökkentőek a szemlélő számára, mint egykor voltak.

Élő szövet fém vázon

Dover Klub, 2016. február 3–24.