Pop, kultúra, ’90-es évek

Álomszerű reklámok, konstruktivista csodák, a nőiesség és a társadalmi viszonyok, a történelem megemészthetetlen súlya. Csak néhány téma azok közül, amelyek górcső alá kerülnek a Publikus magánügyek – A 90-es évek művészete magyarországi magángyűjteményekben című kiállításon. Kétségünk sem támadhat a szentendrei MűvészetMalom termein végighaladva, mennyire termékenyítően hatottak ebben az időszakban az olyan, a hazai életet alapjaiban megváltoztató újdonságok, mint az óriásplakátok, a filmek és a popkultúra. A mai szemmel egzotikus magasságokba emelt évtized elevenedik meg tehát a MűvészetMalom tavaszi kiállításán, ahol mintegy harminc magyarországi magángyűjtemény darabjain keresztül ismerkedhetünk meg a korszakkal. És nem is akárhogy, hiszen ikonikus műveket gyűjtöttek össze a kurátorok, Muladi Brigitta és Schneller János. Néha már-már túlzónak is hat a több mint kétszáz alkotás – köztük festmény, grafika, fotó, szobor, installáció –, amelyeket mind a ’90-es években készítettek.

A válogatásban a művészet fejlődésének jelentős momentumai rajzolódnak ki, például amikor amikor St. Auby Tamás A szabadság lelkének szobra című munkája előtt állunk. A művész ugyanis 1992-ben letakarta Budapest – és ezzel az ország egyik legfontosabb – szimbolikus emlékművét egy hatalmas fehér vászonnal, amelynek szemei helyén két hatalmas pötty volt látható. Mikor a kommunista korszak emlékműveinek az elmozdítása volt terítéken, ez a „szellemalak” volt az egyetlen olyan kezdeményezés, amely egy ilyen köztéri alkotásnak nem a helyének, hanem a spirituális tartalmának megváltoztatásával foglalkozott. A kiállított munka érdekessége, hogy az arról készült fotók és a mű elemei aztán Till Attila gyűjteményébe kerültek, és onnan érkeztek meg Szentendrére.

Az egyik legmeghökkentőbbek Nagy Kriszta x-T – korábbi nevén Tereskova – művei, például a Piros lett című munka (Kozák Gábor és Stomp Sára gyűjteménye), amelyen a nagyszülőknél jól ismert, népi motívumok és népviseletbe öltözött asszonyok és férfiak jelennek meg. A hímzésre emlékeztető sziluettek között a következő szöveg sejlik fel: „Piros lett, azt hiszem, megjött vagy elment...”, vagy ahogy egy másik alkotáson olvasható: „A házimunka változatossága annyiból áll, hogy egy rózsaszín alsógatya után egy kék csíkos következik” (Napló, Somló Zsolt és Spengler Katalin gyűjteménye). A családról gondolkodó mű a régi és az új erkölcsi értékeket állítja egymás mellé, és talán nem is ellentétként. Sokkal inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy nincs is különbség a régen és a modern korban megélt dilemmák között, csupán a köntös más.

Aki járt már a MűvészetMalomban, az tudja, hogy hatalmas helyre kell számítani – már-már úgy érzi magát a látogató ott, mintha a Velencei Biennále központi pavilonját szeretné bejárni. Kapkodjuk is a fejünket, merre voltunk, merre nem. Maga a kiállítás is az olasz lagúnabeli hatást kelti: zsongó fejjel tanakodunk, mindent láttunk-e, minden emeleten, kis zugban, folyosón jártunk-e. És ezt az érzést csak erősíti, hogy szinte minden egyes terem egy-egy új stílusirányzat vagy témakör ’90-es évekbeli lenyomata. Zavarba ejtő tehát, mikor utólag olvasva mindösszesen három tematikába be lehet illeszteni a hatalmas műtárgyállományt.

Az első egységben olyan médiumtudatos alkotások találhatók, amelyeket egy adott médium önreflektív használata határoz meg, kitágítva ezzel az egyes médiumok korábbi definícióját, összemosva a műfaji kategóriákat. A második egység alkotásai a művész és a művészet új szerepeit és új témáit jeleníti meg – a nemi szerepekről és a társadalmi nemekről szóló diskurzuson át egészen a közösség és az individuum szembenállásáig vagy a magaskultúra és a popkultúra párbeszédéig. A harmadik egység a továbbélő neoavantgárd és a posztmodern kapcsolatát mutatja be, különös tekintettel arra, hogy a gyűjtői preferenciákat olyan jelentősen befolyásolta a korábbi – a ’60-as, ’70-es – évek művészete, hogy annak gyűjtése ebben az időszakban meghatározza a kortárs műgyűjtés irányát is.

Izgalmas, azóta ikonikussá vált művek kacsintanak vissza ránk a falakról, ezzel fenntartva az érdeklődést a hatalmas állomány között járva. A kiállítás érdeme az is, hogy a nagy nevek sora szinte vonzza a közönséget Szentendrére, ráadásul a nagyságok között szép arányt képviselnek a festők városának művészei: Asszonyi Tamás, Deim Pál, efZámbó István, Wahorn András – hogy csak néhányat és szúrópróbaszerűen említsünk. De megjelenik a kiállításon egy munkával az azóta a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs film rendezőjeként nemcsak itthon, hanem világszerte híressé vált Milorad Krstić is.

Az ikonokra visszatérve, Pinczehelyi Sándor Majdnem 30 év után című munkája (Hunya Gábor gyűjteménye) szintén a régit és az újat állítja egymással szembe, míg ugyanis a művész az egyik képen a sarlót és a kalapácsot tartja a kezében vörös árnyalatba öltöztetve a fotót, addig a rendszerváltás után készült képen semmit – azt viszont nagyon szorítja. Fuchs Tamás ...Lara című képe (Irokéz Collection) eközben már nagyon is konkrétumot nyújt, hiszen elmosódó sziluettek között az évtized szexikonját, a tévéfilmek és számítógépes játékok sztárját, Lara Croftot állítja festménye középpontjába. Az ikonikus alakok nem érnek itt véget, gondoljunk csak Maurer Dórának a kiállításon megjelenő művére – és arra, hogy augusztus 5-től egy éven keresztül a londoni Tate Modernben nyílik önálló kiállítása – vagy a világhírű El Kazovszkij festményére, Harasztÿ István szobrára és a konstruktivista nagyságok között említhető Konok Tamás kiállított képére.

A sok-sok alkotás ellenére azonban marad bennünk némi hiányérzet. Merthogy mi írná le jobban a ‘90-es évek időszakát, mint az emberi történetek, kapcsolatok sora, vagy hogy az elindult folyamatok hova is futottak ki? Azonban kevés szó esik a kiállításon arról, hogy miként is hatott a mi együttélésünkre itt, a Kárpát-medencében ez a kelleténél viharosabbra sikeredett évtized. De lehet hogy ez egy olyan koncepció, végeredmény, amit azóta se talált meg senki, és a ‘90-es évek hatása talán még mindig itt él velük: sokszínűek, formabontók, kicsit különcök vagyunk mi, magyarok, meg a művészetünk is.

Publikus magánügyek – A 90-es évek művészete magyarországi magángyűjteményekben
MűvészetMalom, Szentendre, 2019. március 29 – május 12.

Leadfotó: Pinczehelyi Sándor: Coca