Reagáló művészet

Birkás Ákos jó néhány évtizedes művészi pályája tudatos, éles fordulatok láncolata. A korai időszak fotorealista festményei után a képzőművészeti fotóhasználat felé fordult, hogy aztán az absztraktabbá váló munkássága átvezessen legutóbbi alkotói korszakának radikálisabb, figurális és narratív festészetéhez. Első debreceni kiállításának a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ adott otthont. A Festő dolga című tárlatán kalauzolt körbe bennünket, mesélve fordulatokról, alkatokról, körülményekről.

A kiállítótérben eklektikus érzések járják át az embert. Enyhén nyugtalanító a tudat, ami az élmény kapcsán megfogan a látogatóban: kellemes és könnyeden érthető kiállításként az apróságokban rejlik a ravaszsága. Erre külön felhívta figyelmem a tárlat kurátora és egyben az intézmény vezetője, Kukla Krisztián. Az elmúlt évek munkáinak kiállítási anyaga ez, és a képek csak kisebb galériákban voltak esetleg láthatóak – főként Ausztriában és Németországban –, így az, hogy közel nyolcvan alkotás helyezkedik el a kiállítótérben, különleges töltetet, összhatást eredményez. Nem kizárólag az egyes festményeket állítja sorba, nemcsak játékot, párbeszédet teremt a képek között – egy nagy ívű munka rajzolódik ki a látogatók előtt, ahol nyugodt gondosságban elmélázva tetten érhetőek a festésmódok különböző formái és az akár azonos típusú képek közötti különbségek is.



Az elmúlt nyolc év termésének bemutatását tűzte ki célul a tárlat. Miben lett más művészete, festői felfogása?

Valóban, a mostani kiállítás az elmúlt szűk egy évtizednyi munkásság summázata, amelynek célja azt most röviden összefoglalni. Feladata van: belülről megmutatni azt a keringést, amelynek súlypontja, pörgése mássá lett. Úgy érzem, legfőbb sajátossága, hogy alapvetően más ez az időszak a korábbiakhoz mérten, ugyanis megváltozott a közérzetem és a dolgokhoz való hozzáállásom. Az alkati tényezők, a körülmények módosultak, ezeknek pedig menthetetlenül nyomot kell hagyniuk művészetemen. Nem azt akarom mondani, hogy hangulatember vagyok, de reagálok. Megváltozott a társadalmi klíma, és valószínűleg erre reflektálok. Amit én csinálok, az ilyen reagáló típusú művészet. Nem elvi szinten határozom meg az irányvonalakat, hogy aztán kövessem azokat, ha törik, ha szakad.

Mi látszik át a képeken, hogyan teszi mindezt?

A festmények lényegi azonossága változott. Mindegyiknek van egy bizonyos fokú éle, kiszólása, vagy nevezhetjük úgy, hogy kritikája a modern művészetautonómia fogalmával kapcsolatosan. A művészet az egyszemélyes, magáért szóló, önmagába zárt igazság. Ehhez párosul az alkotói igazságkeresés, amely inkább egyfajta színházat próbál csinálni. Így tekintek saját alkotásaimra: bizonyos értelemben színpadok a képeim, ahol kiáll egy-egy színész, és elmond egy afrikai vagy egy arab drámát, és sok mindent éreztet. Na most az érzés, hogy lenne egy ilyen univerzális színpad számomra, ahol kötetlenül építhetem a dolgok világát, megváltozott. Egyrészt úgy vélem, hogy majdhogynem nincs ilyen pódium, ez a színpad beszűkült számomra. Nagyon beszűkült, mert a jövőkép teljesen bizonytalan. Egy fura helyzet van, amely az ízlés lehetséges közösségi feldolgozását erodálja. Ráadásul nagyon óvatosan kell mozogni, mivel úgy látom, ebben a helyzetben a kritikai attitűd végül is ugyanahhoz az általános szimplifikáláshoz, eldurvuláshoz járulhat hozzá, hogyha az ember közéletileg, politikai szinten csatározik. Ezért fölértékelődött szememben ez a bizonyos művészi autonómia, amely valahogy egy komplex szuverenitásban próbál reagálni, ám nem feltétlenül egyértelmű válaszokban a kihívásokra.



A mintegy nyolcvan festményre a társadalmi életet élő egyén önazonosító reflexióiként is tekinthetünk. Alkotás és valóság határpontjainak érintkezéseként is kezelhetjük mindezt.

Felfoghatjuk így. Ez is egy teljesen legitim vagy számomra érdekes felvetés. Én szeretném úgy látni, hogy a képek értelmezése nyitott. Ugye, én egyszerűen egy realista festő vagyok. Nevezzük művészetemet ennek, realizáltnak. Na most a realista festészetet, úgy gondoljuk, mindenki érti. Ránéz az illető, és azt mondja, látom a képet, a megjelenített témát. Nézi, például többen ülnek egy asztalnál, aha, de szépen van megfestve, na jó, menjünk, lássuk a következőt. Ezzel szemben egy teljesen homályos jelentésű, esetleg jelentés nélküli, indifferens absztrakt kép vagy egy bonyolult installáció előtt megállnak a legtöbben, és azt kérdik: no ez mi a fenét jelent? Ez a kulcs, itt a csapdája a realista festészetnek, hogy túl van csatornázva. Túl gyorsan folyik át a befogadóban, és nem természetes módon elterül, eláztat, megtermékenyít. Ezért én abban reménykedem, hogy művészetem a figyelmesebb nézőnek a realista formák ellenére nyitott, sőt rájönnek, hogy én igazából nem válaszokat próbálok megfogalmazni, hanem kérdéseket akarok feltenni.

Maguk a képek három szekcióra bontva sorakoznak a kiállítótérben. Miben különböznek egymástól ezek a harmadok, és hogyan alkotnak végül mégis egységes egészet?

A tematizálás lényege, hogy megidézze a véleményem szerinti festői hármas szerepvállalást. Az első szekció a „Horizont vonala”, amely pontosan a fentebb említett realista festőiség, a mindennapi világ és a közvetített valóság kettősségének, avagy éppen egymásba oltottságának kérdéseit feszegeti. A második egység, amely a „Lehetetlen párbeszéd” címet viseli, az úgynevezett szöveges festményeket mutatja be. Itt egyfajta kontextusteremtésén van a hangsúly. Szöveg és kép egymás melletti vagy éppen szimultán együtt létezéséről, egymás feltárásának segítését célzó lehetőségeiről vallanak az alkotások. A megjeleníthetőség határtalanságáról szól ez. A harmadik rész „A populista konstelláció”, amely egy nagyon mély rétegű eltávolodásra világít rá. Művészként a folytonos megújulás, önazonosítás problematikájára fókuszálok ezeken a műalkotásokon keresztül. Izgalmas világ tárulhat a látogató elé, hiszen könnyen belekapaszkodhat mindebbe a sokak sajátjaként megélt, a modern humánum elidegenedő, állandóan másba átlépő karaktere. Számomra a tárlat végére e három témakör körüljárásának eredményeként sikerül elgondolni pontosabban a dolgaim, és bízom benne, mások is hasonlóan érezhetik.



Mennyiben fogható ez fel szakmai hitvallásaként?

Bizonyos értelemben a kiállítás eleje az, ahol a legmesszebb mentem eddigi életem során társadalmi kérdések terén. Ilyen értelemben ott elértem egy zenitet. A tárlat elején látható képekre az jellemző, hogy sajtófotók alapján festettem őket. Amennyiben valamilyen művészettel kapcsolatos alapvető állásfoglalást akar valaki kiolvasni ebből a kiállításból, akkor én azt javaslom, hogy főként ezekből a képekből kiindulva tegye meg. Talán a nyitottság az érdekes.

Tekinthetünk a kiállított alkotásokra Birkás Ákos önfelfedezéseként, avagy a sokszínű, ám koherens életmű egy újabb fejezete tárul a látogató elé?

Utóbbi. Nézze, az ember élete burjánzik a változásoktól, újszerű dolgokkal való kapcsolatfelvételektől. Ezáltal maga az állásfoglalás változik. Mindenki érzi, milyen gyorsan változik a világ. A belső, csendes világunk is, hiszen nem tud függetlenedni a zajos, kikeményedett glóbusztól. Ezért a művésznek is változnia kell, a kihívásokra, megfogalmazódó kérdésekre muszáj reagálnia. Ráadásul sokszor hatványozódva felerősödnek alkati tényezők a külső körülmények megváltozásával. Ennek eredménye az, hogy módosul a művész alkotómunkája. Szóval, most gondoljunk bele, hogy én az ’50-es, ’60-as években szocializálódtam. Tehát akkor alakult ki egy művészetfogalom bennem, a ’60-as évek végén kezdtem el igazán, direkte festeni. Ha ugyanúgy festenék a mai napig, lehet, azt mondanák, tiszteletre méltó, talán azt is, milyen gyönyörű képeket festett. De archív kontextusban tekintenének a művészetemre, mi több, rám is. Van is a szívemben némi nosztalgia ezután, de azt is tudom, hogy az nem én lennék. Akkor tudnék valami ilyet produkálni, ha az a vágy dolgozna bennem, hogy egy rettenetesen nagy, nárcisztikus önemlékművet építsek. Ez nekem azonban unalmas. Így válaszolva a kérdésre, életem egy rendkívül izgalmas, összetett periódusa tárul fel a kiállítás segítségével mások előtt.



Hogyan vélekedik, szükségszerűen a festő dolga az egyéni szemlélet- és alkotásmód segítségével a festészet újradefiniálása?

Ez egy nagyon izgalmas kérdés. Igen, úgy vélem, kötelességem a festészet újradefiniálása. Annyira észveszejtően változnak a dolgok, hogy amit egyszer az ember definiál, az hamar széthullik. És magunkat is újra kell alkotni, ahogyan az előbb is mondtam. Ha azt veszem alapul, hogy nyolc év, itt van cirka nyolcvan kép, akkor lecsupaszítva a festő dolga, hogy folyamatosan dolgozzon, alkosson és mutassa be művészetét. Első szinten. Ám második szinten egy szofisztikált dolog válik a kulcsmozzanattá. A festő dolga, hogy gondolkozzon, hogy újrafogalmazza magát, művészetét. Elkülönítse azokat a vallomásokat, kijelentéseket, amelyekből kérdések születhetnek, és értse meg cserébe, minden kérdésből nem válhat kijelentés.



Birkás Ákos: A festő dolga
2014. október 12. – 2015. február 8.
Kurátor: Kukla Krisztián