A street photography elterjedése Magyarországon

Múzeumi gyűjteményből összeállított tematikus kiállítás talán még sosem volt annyira megkapó, mint a Kiscelli Múzeum Képlet címet viselő tárlata. Nemcsak azért, mert a téma nagyon aktuális, hiszen a 21. századot irányító közösségi média ontja magából a street photography címkéket, hanem azért is, mert viszonylag kis mennyiségű anyag segítségével képes teljes képet adni a jelenségről.

A street photography az 1950-es években született meg, vagyis ekkor lett az utcákat és történéseiket bemutató fotóművészet igazából nevén nevezve. A műfaj legelőször Amerikában bontakozott ki, New Yorkkal a középpontban, majd Párizs és London következett. Ezekkel párhuzamosan jelent meg Magyarországon is az igény arra, hogy ilyen típusú fotográfiák készüljenek, és bár itthon kevésbé dinamikusan fejlődött a fotózás ezen ága, mégis maradtak fenn jelentős munkák ezekből a kezdeti időkből.

Kelet-Európában természetesen nehezebb volt egy spontán, mégis dokumentarista fotóművészeti műfajt képviselni, hiszen a kultúrpolitika gyakran gátat szabott ennek. Martin Munkácsi vagy André Kertész – akiknek egy-egy fotója a kiállításon is látható – neve mindenkinek ismerősen csenghet: ők sem az országban váltak világhírűvé, hanem külföldön sikerült megtalálniuk útjukat. Azoknak a fotóművészeknek, akik itthon maradtak, és helyben alkottak – mint például Balogh Rudolf, Escher Károly vagy Inkey Tibor –, meg kellett küzdeniük az éppen aktuális politikai rezsimmel, kevesebb fejlődést és változást mutatva az utcafotózásban, mint külföldi társaik.

Az 1980-as években egyre inkább előtérbe került a társadalmi problémákat megjelenítő fotográfia, és kialakult egy új szemlélet, ami egyre inkább felerősödött: ez volt az autonóm riport. A fotósok végre élvezhették önállóságukat, művészi szabadságukat, és miközben komoly szociofotókat készítettek, már művészeti értéket is adtak a képeknek. A világon mindenhol egyre jellemzőbb lett az a koncepció, hogy ne legyenek beállított kompozíciók, hanem inkább spontán, véletlenszerű akciók jelenjenek meg a fotókon. A magazinok is egyre inkább igényelték az ilyen típusú illusztrációkat, így több szakember jelent meg, és a műfaj a médiában teljes mértékben otthonra talált.

Az utcafotográfia a létrejöttétől egészen jelen állapotáig sok hullámvölgyet élt meg: hol nagyobb hangsúlyt kapott az alkalmazása, használata, hol pedig kevesebbet. Napjainkban elmondhatjuk, hogy újból fénykorát éli: nemcsak mint sajtófotós műfaj, hanem mint a hétköznapi ember, az amatőr, önjelölt fotósok egyik legkedveltebb terepe is. Ma már akár egy-egy rövid séta alatt számtalan érdekes pillanatot örökítünk meg okostelefonjainkkal, hiszen a világunk talán sosem volt még annyira sokszínű, mint most. A közkedvelt képmegosztó alkalmazások milliószámra rejtegetnek jobbnál jobb street fotókat, amelyek még csak nem is profi fotósok munkái. Utóbbit azért érdemes megemlíteni, mert a Képlet című kiállításon jó néhány olyan művel találkozunk, amelynek készítője ismeretlen.

A Kiscelli Múzeum tárlatának egyik legfőbb erénye a tér és a kiállított művek harmóniája. Ahogy az ember felér a múzeum emeletére, belép a terembe, majd elindul a kiállításban, érezni, hogy mennyire ideillő a tartalom. Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején készült aprócska fekete-fehér fotók szinte elvesznek a falakon – a plafonról lógó patinás csillár, a zománcozott kályha és a lábunk alatt megreccsenő padló most nagyon összhangban vannak. Bele tudjuk élni magunkat az adott kor környezetébe, képessé válunk az időutazásra. A Kiscelli egyik nagy előnye ez: nem steril környzettel, nemcsak szimplán fehér falakkal találkozunk, hanem az épület maga ad plusz érzeteket egy kiállítás élményéhez.

A kezdeteket bemutató fotókon könnyed témákkal találkozunk: jégkorcsolyázó tömeg, fürdőzés, az adott korra jellemző utcaképek. Ahogyan haladunk előre – és a forográfiák mérete is nőni kezd –, egyre kifinomultabbá válnak a témaválasztások. Egy kapualjban megpihenő pár, házak között táncoló kislányok vagy éppen utcákon felsorakozó kutyák kerülnek a szemünk elé. Egyre több érzelem bújik meg a jelenetekben, egyre művészibbé válnak a pillanatok. Nyomon követhetjük, ahogyan a művészek egyre inkább szubjektivitást és egyéni szabadságot visznek a munkáikba. Fokozatosan kerülnek elő drámai életképek, szatírikus ábrázolások, és láthatjuk, ahogyan előtérbe kerülnek a portréfotózások – például Máté Gábor 1990-es Opera című sorozatában.

A tárlat két részre osztható, időrendiség szerint. Az ajtókon belépve, a nagyteremben kezdhetjük a nézelődést az 1800-as évektől, majd kifelé haladva, az előtérnek nevezhető kiállítóhelységben találjuk a kortárs alkotók munkáit. Érdemes ezt a sorrendet követni, mert a régebbitől az újabb felé haladva láthatjuk legszebben a műfaj fejlődését – például azt, hogy a fekete-fehér fotográfia nemcsak akkor volt térhódító, amikor egyetlen lehetőségként létezett, hanem később is, amikor már a színes fotózásra is lehetőség nyílt. A dokumentarista, társadalmi problémákat lencsevégre kapó szociofotósok egyik legjobb eszköze ez a drámaiság fokozására. Ugyanakkor a kortárs alkotóknál azt láthatjuk, hogy nem feltétlenül ez a részlet az, ami segíthet a tragikum megragadásában: kamerabeállításokkal, szögekkel, fénnyel együttesen operálhatnak, azaz már nagyon összetett gondolkodás rajzolódik ki egy-egy fotó mögött. A mai fotóművészek szekciójában szépen reflektál egymásra Zsengellér Miklós 2014-es Deák tér és Bartha Máté Lehel tér című képe, amelyek – bár hétköznapi mozzanatokat mutatnak be – nagyon testközelinek hatnak. Hiszen ezeket a pillanatokat bármelyik nap átélhetjük, és valószínűleg át is éljük, csak nem figyelünk oda.

Éppen ez az, amiben az utcafotográfia műfaja segít: észrevenni a hétköznapit, amiben benne élünk, és mégsem szentelünk neki elég figyelmet.

Képlet – Budapesti streetfotó a kezdetektől napjainkig
Kiscelli Múzeum, 2017. április 21. – június 25.