Hiányjáték

A szobrászatról alapvetően úgy gondoljuk, térbeli műfaj, összevetve például az időben kibontakozó filmművészettel, zenével, irodalommal. A képzőművészet egésze általában nem az előzőekre jellemző linearitással szólítja meg a befogadót, nincs úgy szükség az emlékezetre, mint ahogy arra, mondjuk, egy ötszáz oldalas könyv elolvasásakor van. A befogadás abban az effektív rövid időperiódusban történik meg, amíg a néző a mű előtt áll. (Ezt a jelenetet jegyezzük meg, visszaköszön majd.) Az már a mű és a befogadó közötti ügy, hogy ez a befogadási idő milyen hosszúra nyúlik – mindenesetre egyszeri és alkalomjellegű, a narratív alapú műfajokkal ellentétben. Ha az ábrázolásra gondolunk, ugyancsak nyilvánvaló, hogy a szobrászat a térbeliség kifejezésére predesztinált inkább, mint az időbeliség megjelenítésére. Szabó Ádám szobrász létére mégis már jó ideje az időt állítja vizsgálódásai központjába.

A „videós szobrászgyerek” – referál magára a művész egy korábbi interjúban. Noha azóta szándékosan el-eltávolodott a műfajtól, egy videó mostani kiállításán is szerepel. Épp azért nyúlt először ehhez a médiumhoz, hogy az alkotási időt, a szobrászati folyamatot rögzítse, hogy ehhez kötődő kérdéseket tegyen fel. Azóta is a konceptuális irány felé építkezik, különféle médiumokat és változatos anyagokat felhasználva igyekszik állandóan frissíteni klasszikus szobrászati témákat, jellegzetes toposzokat. Korábbi csendéletei, de akár mostani, Emlékműterv címet viselő sorozata is erőteljes példa erre.

Jelenlegi, Árnyékos oldal című kiállításán azonban nem egyszerűen az Szabó Ádám célja, hogy saját – alapvetően szobrászati – eszközeivel az időt érje tetten és mutassa be, hanem egyenesen az időnek egy olyan verzióját igyekszik megragadni, amit a jelenben befogadva egyszerre múlt- és jövőbelinek tudhatunk. „Lehet-e a jövőnek, a még meg nem történtnek emlékezete, és ha igen, az hogyan megmutatható? Visszatekinthetünk-e a még meg nem történtre?”– veti fel a gondolatot Kozma Zsolt, a kiállítás kurátora. Szabó Ádám három teremben elhelyezett, három különálló, de eszmeileg összekapcsolódó műcsoporttal tesz kísérletet ezen kérdések megelevenítésére.

A haladási irány szerinti első teremben a tavaly War Games címmel a Paksi Képtárban megrendezett kiállításon szereplő műegyüttesének tematikai folytatását találjuk. Egy kézzel faragott, csiszolt, pácolt, alaposan megmunkált puskaszobor áll a tér közepén. A megalkotásra szánt idő – jelenlegi egyik kulcsfogalmunk – azonnal szembeötlik. A fegyver hagyományos céljának abszolút ellentmondó anyagból, diófából készült. Csövéből füstgomolyag ömlik kifelé, méghozzá vatelinből, a füstfelhő végén ott a kilőtt fatöltény. A folyamat stagnál, a pillanat kimerevítve, az idő áll. A plasztikával szemközt, a falra vetítve látjuk ezt a megállított folyamatot ismét mozgásba hozva, ahol azonban manipulálva, néma csendben, szinte kellemetlenül lelassítva vánszorog ki a töltény a puska csövéből és formálódik a füstfelhő, míg végül el nem tűnik. A hiányról beszél talán még az időnél is hangsúlyosabban ez a műegyüttes: nincs ember, aki a folyamatot elindítaná, aki meghúzná a ravaszt, nincs következménye a lövésnek, nem jut el sehová a golyó, nem halad az időben a várt módon, és a legfőképpen nincs semmilyen hangja az egésznek. Szinte fülsértő a csend, ami ezt az egyébként éles zajjal járó folyamatot körülveszi. Épp a mű címében jelölt fogalom az, ami a legteljesebb mértékben hiányzik belőle: Csatazaj.

A második teremben az Emlékműterv címet viselő sorozat van elhelyezve, ami három posztamensen három manipulált városrészmakettet mutat be. Olyan értelemben emlékművek ez, mint amilyen értelemben, mondjuk, Csernobil emlékművé vált. Önmaguk lesznek egy rendkívüli történés hatására önmaguk ottfelejtett mementójává. Az első posztamensen az alaphelyzet látható, a városrész háborítatlan verziója egyszerű formanyelven, betonból, a harmadikon pedig azt mutatja be a művész, ahogyan ezt a városrészt elönti egy robbanás füstje. Ezen a ponton formailag és anyagában visszaköszön az előző teremben látott vatelinfüst is. A végeredményt, az emlékművé vált teret a második maketten találjuk. Itt ugyanis talán az egész kiállításon a leginkább kézzelfoghatóan artikulálódik a hiány maga. Az épületek eltűntek, bádoglapok maradtak csak rejtélyesnek tűnő, mégis hamar felfejthető alakzatokban: ezek a másik maketteken látható épületegyüttesen és mellett feltűnő árnyékok. Izgalmas játék körüljárni az első makettet és megpróbálni megkeresni azt a szöget, ahonnan az árnyékok épp így eshettek.

A hiány teste címet viselő installációsorozat a harmadik teremben kapott helyet: ez az előző ötletet viszi tovább, egyszerűsítve, az összes elemből csak egyetlent, a hiányokat jelölő árnyékjelölést tartva meg. A vaslemezekkel ábrázolt foltok posztamensek vetette árnyékokat jelölnek, amiken minden bizonnyal műalkotások vannak, voltak vagy lesznek – az idő itt végképp képlékennyé válik. Ezeken átfolyva, összevegyülve emberi testek részletei is kihámozhatók az alakzatokból, amelyek a galéria terét bátran kihasználják, felfutnak a falakra, belepik a padlót. Érzékeljük tehát a nézőt is, aki nem látható, miközben nézi az ugyancsak nem látható műveket. A befogadás aktusát láthatjuk itt, aktorok nélkül. Formailag populárisabb a téma kifejtése, mint a többi műcsoportnál, de vizuálisan mindenképpen érdekes.

A kijárat közelében elhelyezett Volt-nincs I., II. című, 2017-es fotópár rögzíti a kiállítási koncepció gondolati magját. Az egyiken posztamensek sorakoznak erőteljes célzott megvilágításban, a másikon eltűnnek a tárgyak, csak az árnyékuk áll egyedül a térben. És a gondolat, hogy mi marad, ha mindent kivonunk. Mi marad utánunk a jövőben, ha egyszer végleg eltűnünk?

Szabó Ádám: Árnyékos oldal
Inda Galéria, 2018. január 24 – március 31.