Semmit magamról

Főleg akvarelljeidről ismerhet téged a közönség, azonban más műfajokban is alkotsz, sőt gyakran helyezed el műveidet különböző médiumok közös metszeteiben.

Nagyon izgalmas új anyagokkal kísérletezni, elhagyni a komfortzónámat. Az akvarell valószínűleg mindig a legfontosabb médium lesz számomra, de sohasem kizárólagos. Az átjárhatóság, az egyes anyagok művészeti felhasználhatósága, a hagyományos akvarelltechnika intermedializálásának különböző lehetőségei mindig is érdekeltek. Például 2012-ben elkezdtem thermo festékkel dolgozni, és a Cím nélkül című munkámat már ezzel készítettem. A hőre változó festék akkor már évek óta izgatta a fantáziámat, viszont mivel rendkívül drága, végül a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj segítségével tudtam megvalósítani ezt a projektet.

Fontos számodra a műfajokkal, technikákkal való kísérletezés?

Igen, nagyon fontos. Szeretem az akvarellt mint technikát, de nem ragaszkodom hozzá, ha az elképzelésem épp más médiumot kíván. Azért kezdtem el animációkat is készíteni, mert egy idő után képtelen voltam egy képbe belesűríteni a mondanivalómat. Például tavaly a dél-koreai TEMI Artist in Residency programon azInsomnia című animáció mellett készítettem egy audiovizuális installációt isAnother day without you – Just another perfect daycímmel. A festményeimet papírdobozokba tettem, és hangmodulokkal kötöttem össze. Ha kinyitották a nézők a dobozt, akkor a képhez tartozó hangot is hallhatták.

Mostani kiállításodon két sorozatot láthat a közönség. A Black Box/ Fekete doboz címűben fekete dobozokba zárva látunk megfestve téged mindennapi helyzetekben, a dobozok fedelén pedig megjegyzések vannak. Milyen szövegek ezek?

Megtörtént beszélgetéseket „rögzítek” és dolgozok fel ebben a sorozatban. Nem akartam személyeskedni, meg nem is fontos igazán, hogy kitől származik az adott idézet. Nap mint nap mondanak rólam véleményt, illetve adnak tanácsot olyan emberek, akik csak felületesen ismernek, vagy egyáltalán nem, mégis szükségét érezik, hogy az életemmel, életvitelemmel kapcsolatban véleményt alkossanak. Elkezdtem gyűjteni ezeket a beszólásokat, eddig négy doboz készült el, de tervezem a sorozat folytatását. Azért érdekes számomra ez a téma, mert minden jelenet sokféleképpen értelmezhető a nézőponttól függően. Például a Jószándék című doboznál ezt mondta nekem egy harminchét éves magyar képzőművész: „Tudod, Klári, már nagyon itt lenne az ideje, hogy szüljél egy gyereket. Nagyon nem jó ez így. A múltkor beszélgettünk erről a fiúkkal, és arra jutottunk, hogy ha a férjed esetleg nem akarna vagy nem tudna, akkor bármelyikünk szívesen csinálna neked gyereket. Ránk számíthatsz!”

Számomra akkor teljesen megdöbbentő volt, hogy a barátaival ilyenekről beszélget. Az én nézőpontomból megalázó és bántó, de ugyanakkor képtelen vagyok rá haragudni, mert tényleg jó szándékkal mondta. Az ő szemszögéből ez egy kedves gesztus volt, az enyémből tapintatlan bunkóság. Ezekkel a beszélgetésekből kiragadott mondatokkal arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy sokszor kezeljük a dolgokat feketén-fehéren, pedig a valóságban sokkal árnyaltabb minden.

Ezelőtt is ábrázoltad magadat alkotásaidon. Ez a kitárulkozás most más volt?

Igen, ezek a képek jóval személyesebbek, mint a korábban bemutatott munkáim, viszont az a tapasztalatom, hogy sokkal több ember tud azonosulni velük. Főleg a Fekete Dobozzal kapcsolatban kaptam rengeteg visszajelzést.

Korábban dokumentatív jellegű sorozatokkal jelentkeztél, ilyen volt például a Lost and Found című, ahol a dél-koreai mindennapokról született képeslapméretű akvarelljeidet mutattad be, vagy az Art and Style és az Olvasható Ruhák széria, melyek a divattal való önkifejezést dokumentálták. Most hol tartasz ehhez képest? Még mindig a minél realistább, akár naplószerű dokumentálás a célod?

Valójában az Art and Style, az Olvasható Ruhákvagy akár a Papírbabák sorozatnál is a test mint médium érdekelt. Hogy hogyan tudjuk magunkat kifejezni pusztán a viseletükön keresztül. Az Art and Style-ban a fiatalok öltözködési szokásait akartam dokumentálni. Izgalmasnak találtam, hogy a sorozat folyamatosan változni fog. Amikor elkezdtem festeni 2007-ben, még nagyon friss volt, húsz év múlva már vicces lesz, hogy milyen ruhákat hordtunk, negyven év múlva retró, száz év múlva pedig már érdekes kordokumentáció. A Lost and Found vagy a Wanderlust sorozatnál egy vizuális napló létrehozása volt a célom. Az elmúlt években nagyon sok rezidenciaprogramon vettem részt, folyamatosan utaztam: többek között éltem Angliában, Észtországban, Ausztriában, Svédországban, több mint egy évig pedig Ázsiában, méghozzá Japánban és Dél- Koreában. Elképesztő mennyiségű élményanyag gyűlt össze bennem, amit nem tudtam feldolgozni, mert állandóan utaztam egyik helyről a másikra. Aztán 2014-ben a Wanderlust sorozatban elkezdtem megfesteni a számomra fontos helyszíneket, embereket. Ezen a sorozaton továbbra is dolgozok. Jelenleg újra nagyon érdekel az emberi test, a sebezhetősége, a csupasz, ruha nélküli meztelen valóság.

Épp ez, a meztelen női test a főszereplő másik most bemutatott sorozatodban, a Gyűjtő ben. A gombostű – ha a szétesett, összegyűjtött, majd mintázatba rendezett testrészek nem lennének elegek – hangsúlyosan utal a lepkegyűjtő morbid szenvedélyére. Milyen műfajjal és mondanivalóval készültek ezek a képek?

Ezek akvarellképek, amiket miután megfestettem, körbevágtam és egy filccel bevont lemezen rögzítettem gombostűkkel. A sorozat legnagyobb darabján, A gyűjtemény megunt darabjainak számbavétele címűn fél évig dolgoztam: folyamatosan alakult a kompozíció, ahogy haladtam a festményekkel. A sorozatot egy olyan trauma inspirálta, amiről egyelőre nem tudok beszélni és nem is szeretnék.

A női testrészek elrendezése a festményeken mintha organikus lenne: eszembe juttatja a megállíthatatlanul burjánzó növényzet szépségét, de épp így a legapróbb mozdulatra mintát változtató kaleidoszkóp esetlegességét is.

Igen, a kompozícióval egyfajta sodrást, lüktetést, örvényt akarok érzékeltetni. 2012-ben Tokióban az Mori Art Múzeumban Aida Makoto Monument for Nothing című kiállítása nagyon inspirálóan hatott rám. Az egyik ott kiállított munka, az Ash Color Mountains a mai napig sokszor eszembe jut. Elképesztő sodrása van annak a képnek.

Említetted, hogy számos rezidenciaprogramon veszel részt. Mit jelent neked ez a fajta életmód? Milyen hatásokat hoztál magaddal külföldi tartózkodásaidból?

Ez a fajta életmód a szabadságot jelenti számomra. Olyan mintha több életem lenne. A programok általában három hónapig tartanak, és ennyi idő arra pont elég, hogy minimálisan ugyan, de beilleszkedjek, és megismerjem az adott ország kultúráját, igazi barátságokat kössek. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen sok helyre eljuthatok, rengeteget tanulok minden egyes alkalommal. Japánban például egy buddhista szerzetes családjával éltem egy templomban. Észtországban egy régi gyárépületben volt a szállásom, tele egerekkel. Az utazások miatt sokkal toleránsabb lettem, és jobban értékelem az itthoni dolgokat is. A művészeti életben pedig nagyon érdekes látni, hogy mi a „trendi” itthon, és mi külföldön.

A felsoroltakon kívül fontos állomás volt Svédország, itt készítettétek el a nagyon megkapóan hangzó House of Silent projektet 2017-ben. Miről szólt ez?

A House of Silent című együttműködéses projekt Kalejdohillben valósult meg az Inhabitant Zero Rezidencia Programkeretein belül. Férjemmel, a szintén képzőművész Szvet Tamással közösen készítettünk el projektünket: egy terápiaszerű közös alkotást, a csendes együttlét gyakorlására építve. Az egy hónap alatt, amit Svédországban töltöttünk, teljes csöndben, beszéd nélkül éltünk és alkottunk a program házában, miközben Järfälla lakói csatlakozhattak hozzánk az alkotói folyamatunkba, azzal a kikötéssel, hogy a házon belül senki sem beszélhet. A látogatókkal együtt – workshopok keretében – egy nagyméretű térképet készítettünk Jakobsberg városáról. A munkához a hímzés technikája volt a legideálisabb, meditatív tevékenység lévén. Az alapötlet a csendes, mégis aktív együttlétben való elmélyülés volt. Beszéd nélkül jobban meghalljuk a külvilágot, és a szavak, kérések helyett inkább cselekszünk. A rezidenciaprogramot meghirdető Kalejdohill egy olyan kutatás része, mely arra irányul, hogy hogyan lehet a közösséget bevonni a város életébe, a döntéshozásba és a városrész fejlesztésébe. A park, melyben a programnak helyet adó sárga házikó áll, a közösség találkozóhelye szeretne lenni, mielőtt – és miközben – a városrészben a tervek szerint nyolcszáz új lakás épül.

Ezen kívül is gyakran dolgozol együtt férjeddel. Mit jelent számodra a közös munka?

Valójában nem túl gyakran alkotunk együtt Tamással, ami egyébként is nagyon nagy kihívás a számomra. Meglehetősen személyesek a munkáim, ezért nehéz olyan művészt találnom, akivel együtt tudok dolgozni. Eddig három emberrel sikerült ez. Az egyik a férjem, akivel annak ellenére, hogy közel húsz éve élünk együtt, eddig csak három közös munkánk valósult meg. Az Együttműködés című videóperformansz volt az első, melyben tizenöt év együttlét után a Rubik-kocka közös kirakását valósítottuk meg. A performansz, melyben Tamás a bal kezét, én pedig a jobb kezemet használtam csak, beszéd nélkül zajlott. Mentálisan rendkívül megterhelő volt. Bár külön- külön ki tudjuk rakni a Rubik-kockát, de együtt, beszéd nélkül tényleg nagyon nehéz volt. Nagyon kellett figyelnünk egymásra. Én nem is voltam benne biztos, hogy képesek leszünk rá.

Ezen kívül Linus Riepler osztrák művésszel készítettünk egy közös installációt a VILTIN Galériába We only have what we remember címmel, valamint többször dolgoztam együtt Florian Lang szintén osztrák művésszel, és a közeljövőben is folytatjuk az együttműködésünket.

Szabó Klára Petra: Semmit magamról
VILTIN Galéria, 2018. január 24. – február 24.

Portéfotó: Manuela Czujewicz