Újabb üzenet Szirakúzából

„Világvégét élünk át épp. Ha nem is a világ végét, de egy világ végét: a létformánk feszíti szét planetáris korlátait. Az emberi tevékenység következtében a Föld ökoszisztémájában végbemenő folyamatok – a klímaváltozás, az emelkedő tengerszint, a fajok migrációjának és kihalásuknak gyorsuló üteme – egy új földtörténeti korszak bevezetését sürgetik. Az új korszak kihívásaival való szembenézésre tett kísérletek nem adnak bizakodásra okot, és ha nem leszünk képesek meghaladni károkozó paradigmáinkat, visszafordíthatatlanul töredezni kezdünk majd a barbarizálódás, az örökös válság és az ökológiai összeomlás felé. Korábban sosem tapasztalt léptékű és minőségű világégés okozói és elszenvedői vagyunk, ami részben magyarázatot ad zavart fellépésünkre. Honnan is tudhatnánk, miként kell viselkednünk egy olyan globális méretű fizikai és metafizikai katasztrófa előszobájában, amely egyszerre felfoghatatlan és elkerülhetetlen, már és még nem történik? Új konceptuális keretrendszert kell kidolgoznunk, hogy egyáltalán névvel illethessük az ökológiai változásokat elszenvedő ember lelkiállapotait.”

A fenti részlet Trapp Dominika És mennyire benne van korunk egész tragédiája iscímű kiállításának beharangozójából származik, amelynek a Trapéz Galéria ad otthont, s aminek kapcsán az alkotóval beszélgettünk.

A tudományos méréseknek hiszel inkább, vagy a saját vízióidnak, szorongásaidnak?

Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést, hiszen a hit és a tudomány problematikus viszonya nagyon szorosan kapcsolódik a klímaváltozás témaköréhez. Azt az aggasztó jelenséget tapasztaljuk, hogy emberek hitkérdésként kezelik, melegszik-e a légkör, vagy hogy emberi tevékenység áll-e mindennek a hátterében. Az Amerikai Egyesült Államokban, amely Kína után a második legnagyobb károsanyag-kibocsátó ország, és ahol a klímaváltozás ügye folyamatosan napirenden van, bizonyos politikai erők egy sor tudományos ténnyel szemben pozícionálják magukat, gyakran vallásos mázzal leöntött lobbiérdektől vezérelten. A jelenleg tapasztalható környezeti változások és az azok nyomán kialakuló társadalmi feszültségek félelmet, pánikot szülnek, amelyből jól látható módon politikai tőke kovácsolható. Óriási a tétje annak, hogy ne a vízióink és szorongásaink által vezérelten hozzunk döntéseket.

Fontosnak érzed, hogy közéleti-társadalmi kérdésekben állást foglalj? Feladatod ez szerinted?

Nem gondolom, hogy feladatom lenne, vagy törekednem kéne arra, hogy a munkámban aktuális közéleti vagy társadalmi kérdésekkel foglalkozzak. Én hitelesen csak akkor tudok megszólalni egy témában, ha az személyesen érint vagy megrendít. A kiállítás kiindulópontját az a döbbenet jelentette számomra, amit a magyarországi politikai közbeszédben a menekültválság interpretációja kapcsán éreztem: történelmi lehetőség volt ez az ügy arra, hogy a globális szolidaritás felgyulladhasson a magyar lelkekben, ám ehelyett félelmek mentén korbácsolták fel az indulatokat. Ahogy a kiállításhoz készült kísérőszövegben is írtam: az eddig csak híradásokból ismert, távolban szenvedő emberek most már az ajtónkon kopogtatnak, több ezer kilométerről érkeznek hozzánk a feltartóztathatatlan ökológiai változások nyomán gerjedő társadalmi feszültségektől űzve. Magyarország az európai országok közül az éghajlatváltozást leginkább megszenvedő régió tagja és korábban a Közel-Keletről induló migrációs hullám tranzitországa, ám a művészeti közbeszédet mégsem dominálja az éghajlatváltozás témaköre – ahogy a politikait sem. A változásoknak egyszerre állunk a perifériáján, illetve kerülünk ideiglenesen a középpontjába, és én e sajátos téri helyzetben kíséreltem meg kijelölni a művész helyét, és felmérni a kompetenciáit.

Farkas István festményeit írtad át és használtad újra a kiállításon, akinek művészetéről méltatlanul keveset beszélünk.

Farkas István egy szintén vészterhes korszakban, a második világháborút megelőző évtizedben festette baljóslatú éber álmokhoz hasonlatos műveit. A kiállításon látható képek a Szirakuzai bolond, a Zöld és fekete, illetve a Hullám című festmények parafrázisai. Az appropriált tájelemeket itt már nem egy történelmi jelentőségű katasztrófa előszele zilálja fenyegetővé, inkább egy földtörténeti léptékű ökológiai összeomlás ábrázolásaivá minősülnek át. Legalább ilyen fontos a választásom kapcsán a médium szerepe: talán a galériába szorult festészetet tarthatjuk a legkevésbé aktivizálható vagy aktivizáló művészeti ágnak, ám a festés egyszersmind az egyik legszemélyesebb, legközvetlenebb nyomhagyás is. Az antropocén okozóiként és elszenvedőiként olyan egzisztenciális kérdésekkel szembesülünk, amelyekre képtelenek vagyunk kollektív válaszokat adni, és így, tehetetlenségünk közepette felerősödik az egyéni gyászmunka jelentősége. (lásd Roy Scranton: Learning to Die In the Anthropocene)

A Csakodával Katalizátor-díjat nyertetek idén. Mesélnél erről a kezdeményezésről?

A Csakodával 2011 óta járjuk vidéki települések művelődési házait azzal a céllal, hogy olyan emberekhez vigyük közel a kortárs képzőművészet egy bizonyos szeletét, akik földrajzi helyzetükből adódóan ritkán találkoznak vele. A progresszívnek mondható kortárs képzőművészeti tevékenységek helyszínei általában a nagyvárosok, de főleg Budapest. Ez volt az a problémafelvetés, amelyre reagálni kívántunk, és kihívást láttunk abban, hogy a festményeket kiszabadítsuk a zárt, galériás rendszerből.

A Katalizátor-díjas projektünk abban különbözik a korábbi évek tevékenységétől, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztünk a művelődési házakra. A Csakoda életében ez a projekt mérföldkőnek számít: a művelődési ház mint a csoport védjegyévé vált helyszín végre nem csupán a kortárs művészeti színtér félperiférikus egzotikumaként jelenne meg, amelyben szokatlan fénytörésben látszanak az alkotásaink, hanem fő témánkká, kutatásunk tárgyává válhatna. Olyan művelődési házakra koncentrálunk, amik a szocializmus előtt épültek civil kezdeményezésre, illetve már meglévő – leggyakrabban munkások kezdeményezésére létrejött – önképzőkörök számára építtették a munkaadók.

A helyszínválasztásunkkal azok előtt tisztelegnénk, akik akár száz évvel előttünk a saját kulturális szükségleteik kielégítésére közösségeket, illetve közösségi tereket hoztak létre. Nem titkolt célunk az, hogy a művházakkal kapcsolatos közvélekedést – a szocialista kultúrpolitika képződményei – kissé árnyaljuk.

Fontos célunk emellett, hogy a tevékenységünk mozgalmi jellegére helyezzük a hangsúlyt, vagyis nemcsak magunkat szeretnénk exponálni, hanem szeretnénk modellként elterjeszteni a gyakorlatunkat. Ezért ki is nyitottuk a projektet, és nemcsak mi használjuk fel a pénzt, hanem meghívott művészeket is bevonunk, és pályázatot is kiírtunk a részvételre.

Több közös munkában is részt vettél már, ahogy most is. Milyen tapasztalatokkal jártak ezek? Hogyan hat rád az alkotótársak jelenléte?

Nagyon élvezem a közös munkát, azt, hogy összeadódnak különféle tudástőkék. Ráadásul csapatban én törekszem olyan feladatokat is végezni, amelyekhez egyénileg nem feltétlenül lenne bátorságom. A T+U-val és főként a Melting Booksszal közös munka során számomra az volt a legfontosabb, hogy irodalmi és elméleti szövegekkel foglalkozhattam egy naprakész szellemi közeghez társulva.

Jöjjön most egy kis játék! Nézzünk néhány fogalmat, amit hozzád kötöttem, mindegyikre röviden asszociálva válaszolj! Sebek, hegek.

Sosem sértettem fel a bőröm szánt szándékkal.

Emésztés.

Mióta megemésztettem a felnőtté válásomat, már nem foglalkoztat annyit a téma.

Misztikus hegyek.

„Az önismereti zarándoklat során nem sífelvonóval jutunk fel a kiszabott misztikus hegy tetejére.”

A hegy istene.

„Vihetünk forralt bort áldozati ajándék gyanánt a hegyek istenének, de a felvonóra váltott jegyünk közben majd’ átégeti az overálunk belső zsebét.”

Szirakuzai bolond.

„...titokzatos alakja számunkra nem érzékelhető történések baljóslatú hírnöke.”

Madárkirály.

„Kimegyek, gondolta Tradoni, akkor legalább a madár egyedül lesz a térben, és valami hiteles lesz.”

Hableány.

„A szép lányok tenger alá merülnek.
Víz alá bukom, mint a rák. Belefúlok a sárba és iszapba.
Ez is jobb aranyostoruknál.”

Művház.

Nyugdíjas Klubok Országos Humor- és Táncfesztiválja.

Valahol említetted, hogy a képzőművészetnél jobban érdekel az irodalom és a zene, na meg a jégtánc. Kiket olvastál, hallgattál mostanában?

Párhuzamosan több könyvet is olvasok, most épp Péterfy Gergely Kitömött barbárját és Szvoren Edinától Az ország legjobb hóhérát, illetve a Semiotext(e) által kiadott Animal Shelter legutóbbi, 4. számát, amely a szexről, az árucseréről és az adósságról szól. Az utóbbi időben David Sylvian, Daniel Johnston és Richard Dawson méltó említésre a lejátszólistáimról, továbbá az eddigiekhez képest szokatlanul sok időt töltök táncházakban.

Trapp Dominika: És mennyire benne van korunk egész tragédiája is

Trapéz Galéria: 2016. június 23. – szeptember 15.

Kapcsolódó cikkek:

A legjobb végzős Képzősök. Best of Diploma 2012 (Gyulai Orsolya Zóra)

Heidik és kidobott matracok. Interjú Kristóf Gábor képzőművésszel (Ványa Zsófia)

Brutalitás és életigenlés. Interjú Makai Mira Dalmával (Kozák Zsuzska)