Ukrajna kortárs képzőművészete

Az utóbbi hónapok során kevés olyan kiállítás nyílt az országban, amelynek annyira erős történelmi és politikai mondanivalója lenne, mint amilyen a Ludwig Múzeum aktuális tárlatának. Bár a múzeum gyűjteményében is találunk olyan műveket, amelyek a volt szocialista országok történetével foglalkoznak, és az intézmény is központnak vallja magát ebben a témakörben, mégis most először mutat meg ilyen komplett ismeretanyagot a közönségnek.

Az 1990-es évek óta folyamatosan zajló társadalmi változás, amely Ukrajnát a mai napig többnyire negatívan befolyásolja, olyan mozgalmak létrejöttét eredményezte, amelyek sok esetben forradalmi eszméket követnek. Az országban az erőviszonyok kiegyenlítettlenek: Ukrajna egyik felén elképzelhetetlen gazdagság és nagyvárosi életszínvonal, a másikon hatalmas mértékű szegénység a jellemző. A mindennapokat átható forradalmi hangulat, a társadalmi egyenlőtlenségek, a lázadó közösségek és az illiberális politika az ukrán művészek célkeresztjébe került – szinte minden alkotó ezzel a témakörrel dolgozik.

A Ludwig kiállítótérbe lépve monumentális méretű műtárgyakkal találjuk magunkat körbevéve, amelyek még keveset sejtetnek a többi terem tartalmáról, de már megadják a várt forradalmi alaphangulatot. Igor Petrov Majdan című fotója bejárta a világot, számos nemzetközi hírműsorban megjelent a Majdanon készült fotósorozat részeként. Ezen egy gázmaszkos embert látunk: hatalmas lángok közül lép elő, mint egy hős, aki a forradalom hű katonájaként teljesíti feladatát. A lázongás/lázadás jelképe ez, és egyúttal a kiállítás ars poeticája is. A kurátorok nagyon jó munkát végeztek, ennél erősebb felütéssel aligha lehetett volna kezdeni. A tárlat koncepciója, tematikája egyébként sok aspektusában hasonlít a tavaly év márciusában ugyanitt nyílt El nem kötelezett művészet című kiállításra. Akkor Marinko Sudac gyűjteményén keresztül kaphattunk betekintést a hajdani jugoszláv államok hidegháború alatti működésébe, amelyeknek szintén központi eleme volt a különböző forradalmi csoportok és mozgalmak létrejötte, a politikai hatalom művészi megfogalmazása.

A kiállítótérben továbbhaladva már feltűnnek különféle videomunkák, installációk és szobrok is, sőt, jó néhány performansz dokumentációját is látható – ilyenek például a Marija Kulikovszka Happy Birthday című akciójáról készült fotók, amelyeken a művésznő anyaszült meztelenül, kalapáccsal veri szét a saját testéről mintázott, szappanból készült szobrokat. Kulikovszka a 2014-es konfliktus egyik eseményére reflektált ezzel: a szakadárok szétlőttek egy gyárat a Donyeckben, ami akkoriban éppen egy művészeti központ volt. A művésznő több alkotása is odaveszett, és pusztító performanszát szánta válaszként a szakadárok cselekedetére. Az ép szobrok itt megtekinthetők.

A tárlat nagy erőssége, hogy fokozatosan építi fel a képet az ukrán képzőművészetről és annak hátteréről. A kiállításban halava egyre nagyobb hatást gyakorol a látogatóra az élmény, amelyhez egy ponton túl már egyfajta nyomasztó érzés is társul, és fokozatosan válik nyilvánvalóvá, hogy milyen súlyú mindaz, ami az ukrán társadalomban történik. Ez a fajta érzés valószínűleg a szőrökkel borított kis barlangnál, azaz Alina Klejtman Kérdezd meg anyától című installációjnál tetőzik. Bár itt egy pillanatra kizökken a lázadás témája, egy még súlyosabb probléma feldolgozásával foglalkozik az alkotás: a családon belüli erőszakkal. Az apró helyiséget szőrmével vonták be, belül pedig televíziókat helyeztek el, amelyeken férfiarcok egy-egy részletei láthatók a legkülönfélébb hangokkal, szófordulatokkal kísérve. A művésznő célja, hogy néhány percre mindenki átélhesse, mennyire nyomasztó, amikor az ember privát szférájába lépnek, amikor akarata ellenére érnek hozzá – jelen esetben ez a szőrme szelíd simogatása –, amikor egy gyerek ilyesfajta kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Az erőszak egy családon belül mindig egy hermetikusan zárt közeg, amelyből az áldozatok sajnos legtöbbször nem képesek kilépni – pár pillanatra itt ezzel azonosulhat bárki. Ez a kiállítás egyik legmegrázóbb alkotása.

A kiugró témájú műveknél feltétlenül meg kell említeni a NACPROM művészduó alkotását, amely az Örökké együtt címet kapta, és talán már sokaknak ismerős lehet a tárlatot promotáló szóróanyagokból. Itt a művészek a szovjet korszak propagandával átitatott napjaira reflektálnak, méghozzá a szerelem témáját felhasználva. A hatalmas vásznon látható, színpompás akrilfestményen egy pár csókolózik, amely az egyesülést, a békét és a szerelmet jeleníti meg, ám egyáltalán nem őszintén, inkább ironikusan. Az „örökké együtt” szlogen ugyanis a szovjet korszakban mindenki által jól ismert, elterjedt propagandaszöveg volt, és a két testvéri köztársaság – Ukrajna és Oroszország – egymáshoz tartozását jelentette.

A Permanens forradalom számos monumentális nagyságú festmény, fotót és installációt mutat be, ami nem véletlen: ezek a hatalmas műalkotások demonstrálják, hogy mekkora bajban van az ukrán társadalom, és ezzel együtt milyen nagy méretűvé nőtték ki magukat a reformokért harcoló közösségek. A kiállítás megmutatja, hogy a történelem folyamán mindig is voltak olyan emberek, akik a kezükbe vették a fáklyát, és fellázadtak a sötétség ellen – nem öncélú eszmék mellett állást foglalva, a hangulat kedvéért, hanem egy teljes ország, egy több millió fős társadalom boldogulása érdekében. Történelmi, politikai és erkölcsi leckéket kapunk a termeken végighaladva, és mindenekelőtt olyan új ismereteket, amelyeknek birtokában talán mi is gyakrabban kapjuk majd fel a fejünket, ha a hírekben Ukrajna nevét halljuk.

Permanens forradalom – Mai ukrán képzőművészet
Ludwig Múzeum, 2018. április 6. – június 24.