Barátságból műgyűjtés

A zömmel konstruktív tendenciákra koncentráló gyűjtemény a háború utáni évtizedek konstruktivista, minimalista, konkrét és konceptuális művészetének jelenségeivel és a világhírű alkotók egészen friss műveivel folyamatosan bővül. A Barcsay Jenő barátságával induló gyűjtőtevékenység eredménye ma a veszprémi Modern Képtár Vass László Gyűjteményének létrejöttét jelenti, most pedig a MANK Galériában is kiállítottak ötven darabot.

A tárlaton a geometrikus absztrakt és a konkrét művészet teoretikus atyjai mellett bemutatkoznak a műfajhoz kapcsolódó magyar művészek is. Miért éppen ez az irányzat ragadta meg a fantáziáját?

Rend, tisztaság, nyugalom – ezek a jelszavaim. Nem szeretem a felkavaró festményeket – azt, ha az embert a munka és a forgalmi zavarok után hazaérve az otthonában is felizgató képek fogadják. Éppen ezért ma már elég kevés festménnyel élünk együtt az otthonunkban: amik a falakon lógnak, azok is inkább monokróm képek, amik egyértelműen nyugalmat sugallnak, ugyanakkor nagyon szép színek is köszönnek vissza róluk. A kedvencünk persze ez a geometrikus irányzat, ami most Szentendrén is látható.

Csak hogy néhányat említsünk a kiállított művek sorából: Max Bill, Richard Paul Lohse, Verena Loewensberg és Camille Graeser, a „svájci konkrétok” néven emlegetett csoportja lefektette a konkrét művészet elméleti alapjait. A konkrét művészek a valóságábrázolás teljes elutasítása által tisztán szerkesztett formákból és színekből építkezve új világot hoznak létre, így a művek egyes elemei és maga a kép sem rendelkezik önmagán túlmutató jelentéssel. A konkrét művészetből kinövő op-art és kinetikus művészek nemzetközi sztárjai is képviselik magukat a tárlaton. Bridget Riley, a vizuális-optikai játékok egyik mestere határozott kontúrokkal elválasztott formák által vizsgálja a színek és kontrasztok hatásait, míg Richard Anuszkiewicz és Carloz Cruz-Diez vibráló színmezőikkel zavarják össze látásunkat. Peter Halley napjaink urbánus és digitális környezetéből kiindulva „geometrizálja” működő társadalmunkat alkotásaiban, míg Beat Zoderer vagy Günther Uecker a két és a három dimenzió közötti határátlépésekkel kísérletezik. A kinetikus művészetet többek között Getulio Alviani alumíniummunkája és Haraszty István mozgó szobrai képviselik. Sean Scully műveit olyan világmúzeumok őrzik, mint a New York-i Metropolitan Múzeum, a Guggenheim Múzeum, a MoMA, az Ausztrál Nemzeti Galéria vagy a londoni Tate Modern. Alkotásai – a kompozíció konstruktív felosztása ellenére – az oldottabb kontúrok és egy-egy szín mélységeinek kiaknázása révén spirituális magasságokba emelik művészetét.

Hány év gyűjtői munkája látható a kiállításon?

Talán harminchat-harmincnyolc. Harminckét éves voltam, amikor az első darabokat vásároltam, de azokat nem lehetne egy lapon említeni a mostani anyaggal, rég el is kerültek a gyűjteményből. Sokat tanultam természetesen azóta, számos kiállítást látogattam meg, és elkezdett formálódni a gyűjtemény, amiben nagyon nagy lökést adott a Barcsay Jenővel való találkozás és az ő útmutatása. Így kerültek a gyűjteménybe Barcsay mellé azon szentendrei művészek munkái, akik illettek az ő gondolatvilágához: Deim Pált, Hajdú Lászlót vagy Balog Lászlót említeném elsősorban.

Biztosan emlékezetes volt az első képvásárlás.

Abszolút. Az üzletem, ami a Haris közben található, a belvárosban, pár lépésnyire fekszik a Csók Galériától. Ott vettem egy Dienes Gábor-képet – jó, talán nem az első volt az, akkor már jelentősebb alkotók munkáit kezdtem el vásárolni. Dienes Gábor ekkor még fiatal művésznek számított, és emlékszem arra is, hogy a kiállítótérbe kitett minden műve alatt piros ponttal jelezték, hogy eladták azokat. Csak egyet nem, azt vettem meg én. Előtte jellegtelen, kanapé fölé való képeket vásároltam.

Ön cipészmesterként, a világhírű Vass Shoes megalkotójaként vált ismertté, ma viszont méltán nevezhető az egyik legjelentősebb magyar műgyűjtőnek magyar és nemzetközi műveket tartalmazó képzőművészeti gyűjteményének köszönhetően. Miként indult el ezen az úton?

Sokat köszönhetek Barcsay Jenőnek, aki elindított ezen az úton. És persze fontos volt a felismerés, hogy a 20. században azok a magyar művészek váltak nemzetközileg ismertté, akik a geometrikus-konstruktív szemléletben gondolkodtak, mint Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, Vasarely vagy Kemény Zoltán, de az absztraktak közül is világhírűvé vált most például Hantai Simon. Ők mind elvont művészeti ágban dolgoztak, és nekem ez elég volt kapaszkodónak. Figyeltem aztán a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét, azt, hogy a 20. századiak közül kiket állítanak ki, esetleg kitől vásárolnak. Ilyen például az egy éve elhunyt Kovács Attila, akinek alkotásait nemrég Madridban árverezték el, munkáit pedig következetesen, nagyon jól menedzseli a Viltin Galéria. Vagy megemlíthetjük Mauerer Dórát, akinek Londonban rendeztek a közelmúltban kiállítást, és a művei szintén nagy múzeumokba kerültek. Talán az sem véletlen, hogy mindannyian geometrikus stílusban alkottak és alkotnak.

Mennyire kalandos egy gyűjtő élete?

Eléggé, hiszen az elsők között voltam, aki külföldről hozott haza műtárgyat – ma már ennek is számtalan követője akad, hiszen a nyitott határokkal ez jóval egyszerűbbé vált. Azért is szeretek egyébként kortársat gyűjteni, mert így megismerkedhetek a művésszel. Nagyon jó volt, hogy megszeretett Barcsay Jenő, a lelkesedésemet látva sok képet kaptam tőle, holott nem szívesen adta ki a műveit a kezei közül. Izgalmas az is, hogy számos művésznek készítettem cipőt, nemrég például Párizsba vitték az egyiket, cserébe pedig képet ajánlottak – és hiába ér többet a festmény, tudják, hogy jó gyűjteménybe kerül a munkájuk, így szívesen lemondanak a haszonról. Folyamatosan épül a gyűjtemény egyébként. Néha profiltisztítást végzek, és csak ekkor adok el képeket, a befolyt összegből pedig további munkákat vásárolok.

Anyagilag meg tud térülni egy ilyen vállalkozás?

Soha nem szabad azon gondolkodni egy műtárgy megvásárlása esetében, hogy az holnap mennyit fog érni. Ha nem tűnődik ezen az ember, megtörténhet a csoda, főleg a külföldi művészek esetében, hogy a munkáik értéke akár tízszeresére is ugrik tíz-tizenöt éven belül. De akkor sem szeretném eladni a műveimet – számomra az jelenti a sikert, hogy kaptak helyet ezek az alkotások. Szerencsére egy kötet is megjelent a munkákból Geskó Judit szerkesztésében. A könyvben megjelenő anyagot – 92 művész mintegy 150 alkotását – mindenképpen egyben szeretném tartani, pedig jól tudom, hogy a gyűjtemények mind széthullanak. A 20. század elejének gyűjteményei mind erre a sorsra jutottak, hiszen Magyarországon is számos nemzetközileg elismert nagy festő munkája volt megtalálható Cézanne-tól Van Goghig, mostanra azonban alig maradt hírmondóba egy-egy darab. A Szépművészeti Múzeum impresszionista gyűjteménye tartalmazza azt a pár darabot közülük, amit Magyarországon hagytak. A művek tulajdonosai mind nagy vállalkozók voltak, akik a csőd felé közelítve Párizsba vitték a nagyszerű munkákat, és ott árverezték el őket, mára pedig ezek a munkák a világ legkeresettebb múzeumainak féltve őrzött kincsei Amerikától Európáig. Ezt a sorsot szeretnénk elkerülni: a kívánságom, hogy egyben maradjon a gyűjtemény, és szeretném, ha két lányom és az unokáim folytatnák az őrzését. Talán meglesz majd a helye valamelyik múzeumunkban – gondoljunk bele, talán idén elkészül az új Nemzeti Galériánk a Ligetben: egy világhírű építész legmodernebb stílusban épülő múzeumában jól fog jönni az az erősítés, amivel rendelkezünk.

Nem olyan fényes viszont a kép, ha úgy általában a magyar műgyűjtésre tekintünk.

A tehetősebb emberek jobban zsebbe nyúlhatnának, éppen azt az utat bejárva, amit én kezdtem el. Senkit meg nem sértve, tudás és a gondolkodásmód megváltoztatása kellene ehhez – én például folyamatosan könyvtárt építek, külföldről rendelem a különböző monográfiákat, az is gyűjteményem része. Éppen ezért érthetetlen a számomra, hogy a gyűjtők ma szinte csak azzal foglalkoznak, ami itthon történik, és inkább az egyik ismert magyar művész ötvenötödik festményét szerzik meg, minthogy külföldre tekintsenek. Persze azért akadnak kivételek: a szentendrei Gerő-gyűjtemény egy másik stílusirányzatban gyűjt nemzetközi neveket, és a Spengler–Simlói házaspár is valami hasonló úton jár.

Tudna olyan művészt mondani, akit Ön fedezett fel, akinek a képei közül Ön vásárolt először?

Főiskolás volt, pontosabban másodéves Radák Eszter, a Képzőművészeti Egyetem mostani rektora, amikor vagy húsz képet is vásároltam tőle, olyan szép színesek voltak az absztraktjai. Nem lettem Radák Eszter gyűjtője, mert ő is kialakította a saját maga stílusát, de kedves emlék marad nekem, hogy most meg éppen az ő kezei alatt nő fel a művészek fiatal generációja. Állandóan figyelem az újabb és újabb alkotókat, de azért azt is látni kell, hogy a korom miatt nem tudok minden korosztályt felvállalni, én már befutottam a pályámat. Új gyűjtőgenerációnak kell jönni, akik nyitnak a fiatalok felé. Nálam még a középgeneráció tagjai lelhetők fel, Gál András, Haász István, Bullás József, Bernát András, Vilim Kati – utóbbi például most már csaknem tizenöt éve New Yorkban él, hiszen ahhoz, hogy valaki ott befosson, kint kell lennie. Az utóbbi időben számos sikert ért el, már kiállításról kiállításra hívják. Mi is bemutattuk egyébként a munkáit Veszprémben. Nemrég Nebraskában vett részt egy csoportos tárlaton, amelyről könyv is jelent meg a legnagyobb amerikai minimalista festők nevei között.